Kiállítás: A többiek (Modigliani, Soutine és montparnasse-i barátaik)

  • Szipõcs Krisztina
  • 2003. augusztus 7.

Zene

Modigliani-rajongók, figyelem: ne rohanjanak hanyatt-homlok a Dohány utcába, ha a mester életművében kívánnak elmélyedni (ehhez a nyáron legalább Los Angelesig kell utazni - vö. Modigliani and the Artists of Montparnasse). A Beke László által válogatott anyag Modigliani ürügyén inkább az École de Paris egy sajátos körét s egyben egyik sajátosságát mutatja be. Vagyis olyan, Kelet-Közép-Európából, illetve Oroszországból érkezett, zsidó származású művészeket, akiket a 20. század elején Franciaországba vonzottak az új iskolák, a megújuló festészet, s akiknek életműve jobbára itt is teljesedett ki, különleges ízekkel gazdagítva a századelő párizsi szcénáját. Modigliani livornói, a kelet-európainál jóval problémamentesebb születésével - bár a francia antiszemitizmus miatt kénytelen volt öntudatos zsidóvá válni - ilyen szempontból kivétel a kiállításban, ugyanakkor tény, hogy barátai (Soutine, Kisling, Lipchitz, Max Jacob) jobbára a fenti körből kerültek ki, s így Modigliani mint tiszteletbeli kelet-európai, továbbá mézesmadzag szerepeltetése így mégis indokolható, bár csalódást keltő: ez alkalomból mindössze két festményét és néhány rajzát sikerült Budapestre szervezni.
Modigliani-rajongók, figyelem: ne rohanjanak hanyatt-homlok a Dohány utcába, ha a mester életművében kívánnak elmélyedni (ehhez a nyáron legalább Los Angelesig kell utazni - vö. Modigliani and the Artists of Montparnasse). A Beke László által válogatott anyag Modigliani ürügyén inkább az École de Paris egy sajátos körét s egyben egyik sajátosságát mutatja be. Vagyis olyan, Kelet-Közép-Európából, illetve Oroszországból érkezett, zsidó származású művészeket, akiket a 20. század elején Franciaországba vonzottak az új iskolák, a megújuló festészet, s akiknek életműve jobbára itt is teljesedett ki, különleges ízekkel gazdagítva a századelő párizsi szcénáját. Modigliani livornói, a kelet-európainál jóval problémamentesebb születésével - bár a francia antiszemitizmus miatt kénytelen volt öntudatos zsidóvá válni - ilyen szempontból kivétel a kiállításban, ugyanakkor tény, hogy barátai (Soutine, Kisling, Lipchitz, Max Jacob) jobbára a fenti körből kerültek ki, s így Modigliani mint tiszteletbeli kelet-európai, továbbá mézesmadzag szerepeltetése így mégis indokolható, bár csalódást keltő: ez alkalomból mindössze két festményét és néhány rajzát sikerült Budapestre szervezni.

Mégis, a bejárattal szemközti főfalon ez a néhány mű fogadja a látogatót, vörös falfestéssel kiemelve (és Ossip Zadkine 1935-ös szobrával megtámogatva) az 1910 és 1916 között készült képeket, köztük a Kariatida-rajzokat, portrévázlatokat és - a sajnos véletlenül sem Soutine-t, hanem - a Viking Eggeling svéd festőt, valamint a Monsieur Chéront ábrázoló két festményt. Modigliani 1920-ban, korán lezárult, kalandos és tragikus életének, művészetének ismertetéséhez e művek azonban kevés apropót nyújtanak, így témánkat közelítsük inkább a másik oldalról, Soutine képei és sorsa felől.

Chaim Soutine művei mintegy Modigliani ellenpontjaként, a kiállítás másik végén jelennek meg (az aláfestés is komplementer: zöld színű), szerencsére immár az előbbinél nagyobb bőségben,

néhány kiemelkedő

művet sorakoztatva a 20-as, 30-as évekből, jó áttekintést adva az életműről. Izgatott ecsetvonásokkal rajzolt, kifejező portréi mellett (Paulette Jourdain, A fiatal angol nő, Emile Lejeune, Az ajtónálló) - melyek kiszemelt modelljeit a fáma szerint addig üldözte, míg végül hajlandóak voltak ecsetje elé állni - láthatjuk jellegzetes csendéleteit is (Marhahús és borjúfej, Pulyka vörös téglafal előtt), melyek szinte tobzódnak az égő vörös különféle árnyalataiban, a hús, a vér színében. Soutine expresszív stílusa sajátos, egyéni fejlemény; nem köthető egyetlen mozgalomhoz vagy mesterhez sem, bár utal bizonyos művészettörténeti előképekre (El Greco, Rembrandt), mégis leginkább a festő személyiségének - s így áttételesen sorsának - egyfajta sűrítményét, kivetülését adja. Élete és művészete így modellszerűnek, de kivételesnek sem - legfeljebb végletesnek - tekinthető a párizsi iskola festőinek körében. Soutine egy zsidók lakta litván kisvárosban született, szegény családban, egy ruhajavító szabó tizedik gyermekeként. Hazai tanulmányok (s nem utolsósorban az ortodox zsidó képtilalommal való leszámolás) után, 1913-ban jut el Párizsba, ahol vagonrakodással, s a háború alatt árokásással teremti meg az anyagiakat a megélhetéshez és a festészethez. Többnyire olyan

piszkos és elhanyagolt,

hogy az még a bohém művészvilág köreiben is viszszatetszést kelt; műtermében például a teljes bomlásig őrzi a modellként használt ökörtetemet. Sorsa a húszas években fordul jobbra, amikor több műgyűjtő is rendszeresen vásárolni kezd tőle. A 30-as években mély depresszió gyötri; a háború alatt vidéken bujkál, majd perforálódott gyomorfekélye miatt, egy elkésett műtétet követően hal meg 1943-ban.

Az École de Paris itt felsorakoztatott művészei Oroszországból, Ukrajnából, Lengyelországból, Lettországból, Litvániából, Galíciából, Magyarországról érkeztek Párizsba a 20. század első évtizedében, s a Montparnasse műtermeiben telepedtek meg, mely a progresszív művészet bölcsője lett a 19. század végén divatos Montmartre-ral szemben. A Montparnasse különféle törekvések, mozgalmak színhelye, ahol egymás mellett megfér a kubizmus, az expresszionizmus vagy a szürrealizmus. Ide érkezik többek között Chirico, Picasso, Mondrian és Brancusi, de Réth Alfréd, Csáky József, Hayden vagy Chagall is. Ez a termékeny, "kozmopolita" közeg a talaja annak a számos egyéni teljesítménynek, mely aztán részben az izmusok kereteibe, részben a "párizsi iskola" általánosabb fogalmába sorolódik. A kiállítás alig titkolt célja inkább a külföldön kevésbé ismert magyarok párizsi iskolás tevékenységének feltárása a többi kelet-európai művész munkáival összevetve, amihez a Franciaországból hozott képeket hazai gyűjteményekből kölcsönzöttekkel egészítették ki. Így kerül párhuzamba az 1925-32 között Párizsban élő Farkas István 1938-as, komor hangulatú festménye a lengyel Sarah Lipska hasonló színvilágú képével vagy Serge Chachoune konstruktivista kompozíciója Tihanyi Lajoséval. A hollandiai és berlini tanulmányokat végző Czóbelnek, aki 1925-től él felváltva Párizsban és Magyarországon, francia segítséggel sikerül "leszámolnia" az expresszionizmussal, nagybányai kolorizmusba oldva az izmusok szigorúságát - itt két kis portré és egy párizsi utcakép képviseli, lazán bekeverve a hasonló témájú művek közé.

A számos, nem csak a laikusok számára ismeretlen művész megismeréséhez, a kissé esetlegesnek tűnő válogatás darabjainak megismeréséhez, s nem utolsósorban a koncepció kifejtéséhez bizony jól jönne egy katalógus (készülőben). S még egy megjegyzés: André Kertész remek párizsi fényképei, többek közt a Luxembourg-kertről és a feminista hölgyek estélyéről - komoly terjedelemben és tálalásban - kissé meglepő lezárását adják e festészeti kiállításnak.

Szipőcs Krisztina

Magyar Zsidó Múzeum, megtekinthető október 19-ig

Neked ajánljuk