Zene

A klezmerzene jó. Legalábbis én szeretem. A klezmerdarabról eddig nem tudtam, hogy létezik, de amikor elolvastam, szerettem. A dráma ősbemutatóját a Radnóti Színházban tartották, elsőrangú szereposztásban, Forgács Péter rendezésében.

"...A Könyvtár határtalan és periodikus. Ha egy örökké élő utazó bármely irányban átutazna rajta, évszázadok múltán meggyőződhetne róla, hogy egyazon kötetek ismétlődnek egyazon rendetlenségben, amely, így ismétlődve, renddé, a Renddé válik." A Jorge Luis Borges Bábeli könyvtár című elbeszéléséből idézett rész azért került írásom elé, hogy - vállalva az elfogultság súlyos terhét is - nyomatékosítsam: Szíj Kamilla művészete nemcsak a hazai művészeti szcénából emelkedik ki, hanem az egyetemes kortárs művészet produktumaival is állja a versenyt. Persze nem az aktuális trendlovagok, galériaszajhák, műtárgykalmárok felturbózott világában: erre sem az érzékeny technika, sem a művek intim világa nem alkalmas. Szíj Kamilla ugyanis olyan grafikus, aki csupán hideg tűvel és rézkarcnyomó géppel, illetve szabadkézi karcolással készíti többségükben monokróm, minimális motívumsorból építkező, egyedi műveit.

10 óra 45 perc: a németek elfoglalták az 1. számú erődöt.

René Aubry a FranciArt - s egyszersmind a Világsztárok a Millenárison sorozat - keretében járt a minap hazánkban. Hogy a franciák büszkén mutogatják, az érthető teljesen, de a világsztárság azért túlzás, bár az utóbbi két-három évben felszökkent az ismertsége az "perencián is túl. Valójában csak akkor kezdett koncertezni, jó tíz éven át inkább csak színházi, táncos és filmes produkciók zeneszerzőjeként tartották számon; és tizenkét lemezéből az első kilenc is úgymond alkalmazott muzsikának tekinthető.

Halmai Gábor-Tóth Gábor Attila (szerk.): Emberi jogok

Aművészet legfantasztikusabb pillanatai között is a legizgalmasabbak, egyben a leginkább félelmetesek az Énen önkézzel végrehajtott, viviszekciószerű "beavatkozások" vagy az afféle föl- és kitárulások, melyek eredményeképpen az Ego nemcsak pusztán pucérrá válik, de valamiféle próbababa gyanánt a megfigyelő számára (szemében vagy kezében) is formálhatóvá, egyúttal vizsgálhatóvá lesz. Benvenuto Cellini önéletrajzától Timm Ulrichs vagy Gilbert és George élő szoborként működtetett létkirakatáig élet és művészet (vagy inkább fordítva?!) látványos egység- és formagyakorlatait ismerjük; időről időre, sőt az időtől szinte teljesen függetlenül lépnek színre a szó szoros értelmében művészetéletek, hogy mutatva mutassák magukat, s hogy mi látva láthassuk őket.

Beregi Tamás könyve negatív fejlődésregény egy kezdetben normális fiúról, akit lassan felemészt a buja pesti éjszaka, ahol megszállottként keresi az ismerkedés titkát. Most viszont, úgy tűnik, megtalálta, írt egy kultuszregényt, tehát ezt a problémát már egy életre letudhatja.

Jelentős repertoárbővítést hajtottak végre a Nemzeti Filharmonikusok a Kocsis Zoltán vezetésével április 27-én adott koncerten. Szinte csupa ritkán játszott művet tűztek műsorra, ráadásul e programnak koncepciója is volt, íve, ha úgy tetszik. De már megszoktuk, hogy Kocsisnak remek az ízlése, és mindig pontosan tudja, mit csinál. És immár azt is, hogy nemcsak zongoristaként, de karmesterként is tudja, hogyan kell megvalósítania, amit tud. Stravinsky Scherzo a la Russe című, alig négyperces bohóctréfájával indítottak, ám e vicc, mint minden komoly humor, watteau-i szellemű, az ő híres Gilles-portréja sugároz ily mérvű szomorúságot kacagó álarcban. A zenekarnak nagyszerű bemelegítő volt, és a publikum hangulata is kezdett felparázslani, a nagyfokú ritmikus gazdagság, pontosság, az árnyalt színvilág jelentős estét ígért. Úgy is lett. A második számként játszott Bartók-opus (Négy zenekari darab) a mesternek a belső kottatárban őrzött művei közé tartozik, tökéletesen méltánytalanul. Kocsis, korunk legnagyobb Bartók-zongoristája mintegy játszi kézzel bizonyította be (és Kocsis valóban egyre magabiztosabb manuális munkával dirigál), hogy ez az 1912-ben felvázolt és 1921-ben befejezett mű a legérdekesebb Bartók-kísérletek egyike. Ez az interpretáció felszólított: ideje egy kissé átformálni a Bartók-képünket, az agyonjátszott darabok mellett eljött a pillanat, hogy fölfigyeljünk az olyan "melléktermékekre", mint a most előadott. Hogy a Mandarin egyik oldalágáról van szó, az nem kérdés; különösen a záró gyászinduló (Marcia funebre) idézi a háromszor is kivégzett kínai elpusztíthatatlan alakját. A Scherzo elemi erejű hangrobbanásokban adott hírt a zenekar bámulatos előrelépéséről, és ismét megcsodálhattuk Kocsis egyik legnagyobb erényét, a döbbenetesen pregnáns ritmikát. A dolog kezdett komollyá válni, és ekkor következett Maurice Ravel szintén csak a legritkább esetben előadott ifjúkori (1902-ben szerzett) dalciklusa (Seherezádé - Thomas Klingsor verseire). A bartóki rémálmok után feloldóan hatott ez a színes zsongás (Adorno: "Ravel volt a csengő-bongó kis formák legnagyobb mestere"). A szólót a Franciaországban élő Károlyi Katalin tökéletes kiejtéssel énekelte, szépen, kulturáltan, bár az első dalban (Asie) adós maradt a különféle karakterek megjelenítésével, viszont a másik kettőben bebizonyította, hogy remek a humorérzéke.

Adzsessz alapvetően az amerikai feketék zenéje, egy proletár műfaj, és akkor most a századfordulóról beszélünk. Aztán beszálltak a fehérek, csináltattak sok fehér frakkot, és bevitték ezt a zenét az úri világba. Django Reinhardt, a francia cigány gitáros volt az első európai, akit (a harmincas években) Amerika is elfogadott; mindenesetre még ma is sokan gondolják azt, hogy az az igazi, ami a tengerentúlról jön. Egyfelől. Mert ugyanakkor komoly erőfeszítéseket tesznek az európai kultúrmogulok, hogy versenyképessé tegyék zenéjüket, s ez lassan be is következik. Ennek egyik pregnáns példája az E.S.T., melynek tagjai a hűvös Svédországban kezdték földi pályafutásukat, és most éppen egy nagy amerikai turnén képesztik el a publikumot.

Ha hinni lehet a félhivatalos életrajzoknak, úgy Claude Challe minden bizonnyal a francia zenei és klubélet egyik legizgalmasabb figurája (ha csak a zenét nézzük, a magunk részéről inkább a másik gurut, Bertrand Burgalat-t választanánk, de róla bővebben majd egy másik alkalommal). Challe valamikor a negyvenes években született Tunéziában egy rabbi fiaként: a család hamarosan Párizsba költözött, a leendő guru pedig már zsenge ifjúkorában jelentős hírnevet vívott ki magának mint aranykezű fodrász, ám hamarost szögre akasztotta az ollóját, és hátára vette a világot: előbb egy szardíniai kommunában élt, majd - mint megannyi ezrek - ő is spirituális felfedezőútra indult Ázsiába (India, Nepál, Indonézia). A megfelelő tanulságokat leszűrvén visszatért Párizsba, és rögvest belevetette magát a divatszakmába: jó érzékkel Amerikából és Angliából importált ruhákat a divat állítólagos fővárosába (egyik üzletfele Malcolm McLaren ismert összművész és hóhányó), majd ténykedését más területekre is kiterjesztette, éttermet és éjszakai klubokat nyitott, s ha már van hol, megmutatta magát mint lemezlovas is - teljes sikerrel. Eleddig jobbára csak úgy ismerte őt a zenerajongó közönség, mint az elektronikát a világzenével házasító, folytatásos válogatáslemezek (Buddha Bar, Nirvana Lounge, Near Eastern Lounge, Flying Carpet) kompilátorát, s csupán idén tavasszal jelent meg első szólóalbuma. A Je Nous Aime persze korántsem egy virtuóz multiinstrumentalista saját kezű munkája: mint már a cím is sejteti, ez a lemez vérbeli kollektív munka, s mivel a szerzők és zenészek is sokféle zenei világból érkeztek, a keletkezett zeneanyag is örvendetesen sokszínű. S ha valami mégis összefűzi a számokat (melyek amúgy is egymásba folynak), az a Challe-féle koncepció: összekapcsolni az arab/keleti zenei elemeket, az afro-brazil, esetenként a dubritmikával, s általában a kortárs elektronikus tánczenével. Emellett a Je Nous Aime egyfajta konceptalbum is: szerelmeslemez, amely a mesterségüket erotikus dalokon gyakorló tartalomelemzők nagy gyönyörűségére fázisonként veszi végig a választott vezérfonál által kijelölt témákat (az album utolsó száma - mily meglepő - pl. az Orgasmus címet viseli, s ennek megfelelően hű is marad a nagy elődök által kipróbált, gyümölcsöző nyögés/dobgép kombinációhoz). Bár az albumon megjelenő zenei idézetek néha kifejezetten meghökkentőek (előbb Bizet Carmenjéből egy áriarészlet, majd Albinoni Adagiója, melyhez Szécsi Pál után hozzányúlni már csaknem halottgyalázás), de a csaknem hetven- percnyi zeneanyag befogadása egészében inkább kellemes (igaz, kockázatmentes) vállalkozásnak tűnik. S hogy szavunkat ne felejtsük: az albumhoz rögvest mellékelnek egy, a májusi kora nyári hangulathoz tökéletesen illeszkedő remixlemezt is: az újrakevert, táncolható verziók sem fognak irritálni senkit, sőt ideális talpalávalót nyújtanak egy Ibiza After Dark típusú reggeli bícspartihoz - tengerpart híján, csonkamagyar körülmények közt Balatonfüred, sőt a Kopaszi-gát is megteszi.

Amikor egy harcos baloldali zenekar felküzdi magát a föld alól a mainstream közelébe vagy - horribile dictu - a multik kebeléig, mindjárt magyarázkodni kényszerül. A svéd Noise Conspiracy balszélső csatárai (akiknek a muzsika terepén a Sonics, az ideológiáén meg Karl Marx és Guy Debord a példaképük) például mintha feszt afféle önironikus-önreflexív módon tematizálnák a problémát, elég egy pillantás a számcímekre: Capitalism Stole My Virginity, Up For Sale s a többi. Lelkük rajta, azt viszont mindenképp felrónám a zenekarnak, hogy a forradalminak szánt mondanivaló mellé nem nagyon igyekszik revelatív muzsikát is passzítani.

Sokáig abban a - most már nyilvánvalóan - tévhitben éltem, hogy egy opera bemutatásához legalább két jó indok kell; vitathatatlan zenei érték és/vagy aktuális mondanivaló. Az április 22-én látott operából mindkettő súlyosan hiányzik. Az Albániába dezertált székely népmonda Lányi Viktor magyarításában 1922-ben került az operaház színpadára. "A grandiózus mű nagyszerű sikert aratott a bemutatón" - írja a korabeli kritika. Annak idején 15 előadást élt meg a darab. Most csodálnám, ha a fele összejönne.

Kérdés, szükséges-e felhívni a figyelmet arra, ki volt Hunyady Sándor. Hiszen nagynevű apa - Bródy Sándor - hagyományozta rá tehetségét, feltűnően szép megjelenése tökéletes írásművészettel párosult, és ami a legkülönösebb: a sok rigolyás, hiú és önző magyar író között jó ember volt, szelíd és emberszerető természetű. Emellett egy időben - Herczeg Ferenc, Molnár Ferenc, Kosztolányi Dezső társaságában - Magyarország legjobban kereső tollforgatói közé tartozott. Irodalomtörténeti jelentőségén lehet vitatkozni, hiszen kivételes tehetsége dacára egyenetlen színvonalú életművet hagyott hátra, inkább saját gyengesége, puhasága, tétovasága miatt, mintsem a körülményeknek köszönhetően.

Az Orpheusz-Eurüdiké-mítosz az európai irodalomban lényegében két hosszú hagyományszálon halad: a szerzők vagy a történet különböző fordulataihoz fűznek saját tapasztalataikkal összefüggő, pótlólagos eseménysorokat (találomra hadd említsem Gottfried Benn két nagy versét, az Orphische Zellent és az Orpheus´ Todot), vagy - a figurát elvont szférákba távolítva - általános érvényű létfelfogásukat építik ki egy megistenített alak körül (hadd utaljak itt csupán Rainer Maria Rilkére, aki összetett létmagyarázatait a költői beszéd ontologikus funkcióinak emlegetésével párosítja). Maga a mitológiai nyersanyag - roppant felszívóképessége és mágikus nyitottsága folytán - az emberi lét számtalan alaphelyzetét képes tükrözni, s olyan érzelmi elemeket is szimbolizál, amelyek eredetileg nem tartozhattak a történet áttekinthetően szövött mintázatához. Megneveznék néhány olyan alaphelyzetet és érzelempillért, amely már első pillantásra is szervesen illeszkedik a mítosz medrébe: szerelmi hűség; e hűség halálon túl tartó ereje, szerelmest megidéző és megörökítő hivatása (ez távolról rokon a keresztény feltámadáshittel, amely amúgy is magába olvasztotta a pogány mítosz legfontosabb jegyeit); a művészet (a költészet) holtakat lelkesítő, a pusztulásban is harmóniákat mozgósító funkciója; a fontos, de láthatatlan dolgok megsejtésére irányuló rejtett felszólítás; az alvilág vonzása - sőt az a közvetett gondolat, hogy a szépség megpillantása valamely szörnyűség kezdetét jelentheti (és semmi nem tiltja, hogy felidézzem az első Duinói elégia sorait: "A szépség semmi más, mint a szörnyűség kezdete").