Színház: Ülj le közénk... (Kárpáti Péter: A negyedik kapu)

szerző
Csáki Judit
publikálva
2003/20. (05. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A klezmerzene jó. Legalábbis én szeretem. A klezmerdarabról eddig nem tudtam, hogy létezik, de amikor elolvastam, szerettem. A dráma ősbemutatóját a Radnóti Színházban tartották, elsőrangú szereposztásban, Forgács Péter rendezésében.

A klezmerzene jó. Legalábbis én szeretem. A klezmerdarabról eddig nem tudtam, hogy létezik, de amikor elolvastam, szerettem. A dráma ősbemutatóját a Radnóti Színházban tartották, elsőrangú szereposztásban, Forgács Péter rendezésében.Most is van mese - mint Kárpátinál rendesen. Nem puszta történet - bár az se semmi a nagy narratívák halála óta -, hanem amolyan bukés: összetett, furfangos ízek, ringató ritmus, megkapó fordulatok, kicsengő utóhatás. Kárpáti darabjai nyomán rendre közösségi színház születik, melynek nemcsak a dramaturgiáját, hanem a játék formáját, atmoszféráját is a mese szervezi. Az ő műveiből készült előadásokban optimális esetben (és többnyire optimális eset szokott lenni) nem a színészi alakítások és a rendezői magánötletek hemzsegnek, hanem a szövegből kipattanó villanások. Ebben az epikus természetű színházban a színészek "megcsinálják" az alapfigurát, aztán a történet kacskaringóinak megfelelően járkálnak belőle ki és be. Kisszínházi forma való Kárpáti darabjaihoz - a Radnóti nézőtere épp határeset -, hiszen a mese lényegéhez tartozik, hogy lehetőleg szorosan - legalább szellemileg szorosan - körbeüljük a mesélőket.

Ahogy nemrégiben a Víg padlásán Pájinkás János történetét, most egy ukrajnai haszid közösség legifjabb tagjának, Írelének a meséjét mondják-játsszák el nekünk a színészek. Akik elsősorban is ezt a mesélő közösséget keltik életre, másodsorban pedig alkalmi szerepeket, az egyes epizódok változó figuráit jelzik, mindig belül maradva az alapfigura tónusán.

Írelének fordulatos a sorsa, már az élete legeleje is csupa nehézség: az apja elpanaszolja a szekéren utazó kis haszid csoportnak, hogy nem tudja körülmetéltetni a fiút, mert annyi pénze sincs, hogy a megfelelő "kelléktárat" (a mojlt meg a tíz zsidó férfit) előállítsa. Nagy szerencséje van a kis Írelének, mert a

szekérderéknyi haszid

azonnal eljátssza az összes szükséges szerepet. Aztán később is nagy szerencséje van: különb-különb epizódokban megtanul enni, nevetni, kerül neki feleség, az angyali Frádele (aki azért a végére egy röpke pillanatra "házsártos döggé" változik), aztán még egy gyerek is kerül, de még az is sikerül - úgy- ahogy persze -, hogy élete egyetlen nagy ügyét, legfőbb célját beteljesítse: megtalálja a tanítóját. Mármint a Tanítóját.

Időközben szent rabbi - rebe - lesz belőle; de közben egy rövid ideig egy olyan kereskedésben üldögél (Frádele, a felesége nyitotta, hogy gazdaggá tegye Írelét), ahol minden, de minden kapható, kivéve azt az egyet, amit a vevő éppen keres. Aztán Írele - a sarokból kibeszélve - erőnek erejével küldené a vevőt a szomszéd boltba, ócsárolja az árut, drágállja az árát - szóval semmi zsidó klisé. Viszont vicces epizód, kivált, hogy Frádelét Csomós Mari, Írelét Csányi Sándor játssza. Na, ilyen vicces-kedves fordulatokkal van teli az egész. Megtudhatni például, hogy a színházba járás a legnagyobb csábítás, sőt nagy bűn; valamint hogy az igazi haszid, pontosabban az igazi szent ember nem néz a nőkre, még a feleségére sem - tehát csak az asszony temetésén veszi észre, hogy az egyik lába fából van...

Akik nem ismerik a haszid világot, sokat tanulhatnak A negyedik kapuból. Biztos. De akár ismerik, akár nem, jól szórakozhatnak rajta. Kárpáti Péter mindig alapos: most is grammra megválogatva a szavak, hogy köztük a megannyi ismeretlen is értelmet nyerjen. A forrás, a cseh Jirí Langer Kilenc kapu című könyve (melyet mellesleg a darab rendezője, Forgács Péter adott az író kezébe) büszkélkedhetne, ha tudná, hogy milyen remek darab született némely részletéből.

Forgács Péter voltaképpen nemigen tett mást, mint hogy engedte színpadra folyni a darabot, és Füzér Anni ötletes és változékony díszletében mesélteti a színészeket. Akik mind a színe és a java: Csomós Mari, Cserhalmi György, Kováts Adél, Csányi Sándor, Kocsó Gábor, Lengyel Tamás és Schneider Zoltán. Még az is látszik, hogy élvezik ezt a mesélést - és kezdetben, jó darabig, élveztem én is. Ülnek a nagy asztal körül, és mondják, mintha zsolozsmáznának. A hangok jók, a szöveg érthető - de egy idő után

valahogy kívül reked

rajtuk a néző, aki (illetve hát én) mind nagyobb igyekezettel örvend az olykori belső játékoknak. Mert ha megint asztal, különféle sámlik, hokedlik, székek és üldögélős mese - hát megint kívül reked. Közénk kéne ülni.

És noha mindenki a legjobb formáját futja a speciális lehetőségeken belül, és kétség nem fér hozzá, hogy mindenki alkalmas mindenre (tán a nézőt vagy akkor és ott engem kivéve), a színpad egyszer csak határozottan leválik a nézőtérről, mintha egy negyedik fal emelkedne a rivalda helyén. ´k ott fenn túl messze kerültek tőlünk, vagy mi itt lent szakadtunk le róluk - eléggé nehéz eldönteni -, pedig, mert ráértem, meditáltam rajta eleget. Bárhogyan volt is, mire vége lett, a legerősebben a darab újbóli elolvasása izgatott, amiben nem is csalódtam: még mindig jó.

Csáki Judit

szerző
Csáki Judit
publikálva
2003/20. (05. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...