Zene

Magyarországon elsőként bemutatott filmjét, a Mezítelenült látva még nem ismertem fel, kivel állok szemben. Amíg nem jött a Titkok és hazugságok - s vele nagyjából egy időben nem találkoztam a korábbi darabjaival -, ingadoztam, hogy megtartsam-e Mike Leigh-t, vagy egyszerűen besöpörhető az európai álfilm dobozába. Végül nem ez vagy az a filmje, hanem az életmű (amelyet az ő esetében nem haboznék munkásságnak nevezni) egésze győzött meg.

Messze megelőzte a híre a jónevű (Noe) francia művész munkáját. Cannes-ban ment nemrég, s a fesztivál kimondottan úri közönsége dobott egy hátast a láttán, hogy milyen egy erőszakos film. Az, és eléggé ostoba is, ez persze senkit sem szokott zavarni.

Nézem a borítón ezt a két szép öregembert, és azon gondolkodom, hogy minek örülnek. A magasabb Archie Shepp, a modern dzsessz ikonja - tekintsük most nálunk is ismert alaknak, hiszen az utóbbi időben gyakran jár hozzánk, meg egyébként is. A másik, a kevésbé ismert, de legalább olyan fontos úr 1925-ben, Malcolm Earl Waldron néven született New Yorkban.

Némi hányattatás (kiadócsere, miegymás) után végre megjelent az Anima Sound System legújabb sorlemeze - az Aquanistan-ról már első tapintás alapján is jó benyomásokat szerezhet a hallgató: a csomagolás, a design szellemes, s csak ezután kerül a diszk a lejátszóegységbe, zene az agyba, toll a fülbe. A legkevesebb, ami az Aquanistanról elmondható (s ebből a szempontból az Anima egész működése alatt konzekvens volt), a nagyfokú eklekticizmus, úgy a hatásokat, mint a felvonultatott (kortárs elektronikus tánczenei) stílusokat tekintve. Találunk itt lassabbat, gyorsabbat, meditatívat, szerelmest és pörgős táncolóst, mindez hol politizáló, hol banális, hol elúszós szövegekkel - abból is akad magyar és angol egyaránt. Lehet, hogy túl sok minden került hirtelen az étlapra, annyi biztos, hogy a menü színvonala korántsem egyenletes (viszont végig jól szól - hála a stúdiószemélyzetnek), de azért ne aggódjunk, a tizennégy szerzemény között találni jó néhány módfelett szórakoztató itemet is. A recenzens figyelmét leginkább a Németh Judit vokalista által előadott magyar nyelvű easy listening dalocskák ragadták meg: finom, könnyed zenék, melyek csak úgy egyszerűen beúsznak a fejbe, míg a verzák a naiv békeharcos hangulattól (lásd a Dreadzone legendás Little Britainjét idéző Csinálj gyereket!) a rejtelmes suttogásig, a Pale Saints-zsánerű retro hetvenes pszichedéliától (Vigyél el, Legyen így, Esődal) az amcsi stílusú feminin gitárpopig (A világot már körbejártam) igen széles skálát bírnak felölelni. Egy másik, markáns vonulatot adnak a lassabb vagy éppen középtempós agitkák (finom mintákkal, szitárhanggal, miegyébbel körbetapasztott breakbeatek, nem túl izgalmas, ámde olykor harcos, mozgalmár indíttatású angol szövegekkel körítve), köztük olyan kis bagatellek, mint a legifjabb Prieger (Panna) hangjára épülő Back To The Future vagy a Fume Is The Way című kis kedves műdarab. A lemez vége felé azután ott sorakoznak az igazi táncos darabok: a Verbal Catapult című ragga-break, a From The 2 The Z, amelynek klasszikus jungle ritmusára garantáltan beindul a tömeg, no meg a záró Muezzin in Party, melyben a vad pörgés végül elcsendesül, s a gépdobokat felváltja a sejtelmes elektronikus puttyogás és a meditatív tablahang.

Úgy tetszik, Katarzyna Kozyra halálos pontossággal építi pályáját: munkái tíz éve tudatosan kimért szakaszokból álló spirálban törekszenek felfelé, a mennyek (?) irányába. Egyszersmind valóban halálosak és pontosak is, hiszen másról sem szólnak, mint a halál pontosságáról némi megengedő vagy talán inkább "humanista" humorral bevattázva.

Aközépkor eleje-vége többféleképpen kijelölhető. Ha a keresztény spiritualitást vesszük mércének, és azt vizsgáljuk, hogy a képzőművészetben hol válik le az új hit az antikvitásról, akkor a középkor kezdőpontjának a katakombák festészete kínálkozik: például az a III. századi Ádám és Éva ábrázolás, amely szemérmére helyezett két kézzel, Éva mellett és a fa alatt egy-egy kígyóval mutatja az első - mélységesen szégyenkező - emberpárt. 1200 évvel később, amikor a hívek a Van Eyck fivérek csodálatos genti szárnyas oltárán, ezen az enciklopédikus igénnyel készült középkori keresztény világ-képen meglátták az életnagyságú meztelen Ádámot és Évát, akik a lelkifurdalás legcsekélyebb jele nélkül néztek le rájuk a nyitott oltár két szélső szárnyáról, önmagukra és egymásra ismertek bennük. Kígyó sehol, az ember felszabadult a rá nehezedő bűnösség átka alól. Valahol itt, 1430 táján ér véget a középkor, a fiatalabbik fivér, Jan van Eyck közreműködésével, különösen az ő későbbi portréiban. Ekkor válik az ember elfogulatlan megfigyelés és nem elfogult ideologizálás tárgyává. De ugyanilyen joggal említhetnénk a középkor záróköveként és az új kor kezdőpontjaként a kortárs firenzei Donatello portrészobrait. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az egyénítésnek az a szabadsága, ami a római művészetben egyszer már természetes volt, több mint ezer évig nem volt fontos vagy nem volt lehetséges. A középkor kereszténysége Istenre vonatkoztatta az embert, a lelkét a Szentlélekre és az egyházra bízta, a bűnös testet pedig másodrangúnak, rosszabb esetben börtönnek tekintette.

A Németországban néhány éve, tavaly pedig magyarul is megjelent botrány-/sikerkönyv nem kevesebbet állít, mint hogy az európai történelem egy jól behatárolható szegmense - a VII.-től a IX. századig - a X. században konstruált agyszülemény. A történelem legnagyobb időhamisítását feltáró munka mégsem része az idióta összeesküvés-elméletek végtelen halmazának, inkább érdekes gondolatkísérlet, ezért érdemes néhány állítását legalábbis fontolóra venni.

Tudjuk, hogy Alfred von Zemlinsky, A törpe szerzője Schönberg tanára volt, később sógora, és hogy az 1909-ben írt Erwartungot ő mutatta be Prágában 1924-ben. Kézenfekvő tehát, hogy egy estén játsszák a két darabot. Ám a rendező, Zsótér Sándor tovább ment, ő egyetlen díszletben is adatja a két művet, és ez már művészi-értelmezési döntés. A nagy kérdés: miféle eredményekkel jár? Az eredeti librettók szerint A törpe (Oscar Wilde szövege alapján) valamilyen általános 16. századi spanyol udvarban játszódik, míg Schönberg drámájának egy időtlen erdőszél (más értelemben: a lélek színpada) a színhelye. Zsótér a budapesti Párizsi udvarba (mely nagyjából a két opera keletkezése idején épült) helyezte mindkét dalmű cselekményét, és ezzel - akarva-akaratlanul - hungarizálta a darabokat. De vajon egy jottányival magyarabb, maibb, aktuálisabb, idevágóbb lett-e ezáltal a két mű? Nem hiszem, ráadásul mindkét darab olyannyira a kor zenei és irodalmi köznyelvét beszéli (Zemlinsky poszt-poszt-posztromantikus-szecessziós, Schönberg vadul expresszionista), hogy tárgyi tartalmuk aktualizálására nem sok a remény. "Oly szép vagy, mint egy hárfa az éjszakában" - mondja a törpe; a Várakozás erdejében bolyongó hölgy pedig

Emlékeznek Emit Flestire? Én is letagadnám, gondolom Willem Dafoe... nem, nem - ő alighanem büszke rá, forgathatni Wim Wendersszel, jól mutat az bárki portfóliójában. Szokták is kérdezni Mel Gibsontól, ha kasztingolnak a Barom visszavágra, hát a Wenders, hát a Hamlet megvolt-e - ofkorsz. Mindegy, Willem a Berlin felett az ég 2.-ben (Távol és mégis közel, talán), amolyan ördögi figura volt, ahol tehette, beleavatkozott a cselekmény - kétségtelenül nehézkes - alakulásába, nem is mindig a jóindulattól kergetve. Nos, őt hívták így: Emit Flesti, vicces, nem: ha a nevit darabonként talpáról a feje tetejére állítjuk, akkor ez lesz belőle: , de ez hülyeség, viszont ha megfordítjuk, ez: Time Itself, ah, az idő maga.

Magyar Narancs:

Ez bizony egy egészen jó regény, bizonygatom magamnak és egyéb hitetlenkedőknek, akik épp kiájulnak a Nemzeti Színház stúdiójából az előadás után. De mivel A nyugalom és az Anyám, Kleopátra köszönő viszonyban sincsen egymással, reménytelen a helyzetem, még magam előtt is. Pedig Bartis Attila írta mindkettőt - de tán épp ez a baj.

Az európai naplóforma, az öntükrözésnek ez a roppant tarka, kaleidoszkopikus műfaja a 19. század óta az írói tevékenység egyik fontos mellékága, a 20. században pedig az önkibeszélésnek, önkisuttogásnak vagy éppen a "legnagyobb ordításnak" hovatovább műalkotásra emlékeztető közege (gondoljunk Gombrowicz vagy Léautaud naplóira). A műfajt - durván, nagyon durván - három nagy típuscsoportra oszthatnánk: jegyzetnapló, reflexív napló, egzisztenciális napló. Az elsőre a legékesebb példa Goethe száraz memorandumkorpusza (amelyben persze akadnak - főleg az itáliai utazás előtt és 1830 után - vallomásszerű, szokatlan "áttörések" is). A másodikra - ez a típus nem referál, hanem reflektál - szintén csupán egyetlen példa: a Goethe-kortárs Benjamin Constant Journaux intimes-je, ez a frivol, világfájdalmas, spleenes, már-már Baudelaire erotikus satanizmusára mutató machiavellisztikus előjáték (amelyben olykor oldalakon át csupa unalmas jegyzet sorjázik). A harmadik csoport a legkecsegtetőbb lehetőség, a legmélyebb fúrás, a leglátványosabb élveboncolás: gondoljunk Baudelaire Fusées és Mon coeur mis a nu című jegyzetanyagára, Rilke énszomjazó korai naplóira vagy - a 20. századból - Cesare Pavese megrendítő kudarcdiagramjaira, Camus kemény, döfésszerű bejegyzéseire vagy Füst Milán állandóan éber szellemi készenlétére a komplexusok rendőri felügyelete alatt.

Budapest koncertélete roppant egyoldalú, ha fesztivál, akkor világvárosi, egyébként pedig eléggé szürke, hétszámra nem lelünk egy értelmes hangversenyt. A mostani seregszámlára nem panaszkodhatunk, világsztárok adták egymásnak a hangszereket, és e csillagok nem másodlagos frissességűek, némelyikük éppen most jár pályája zenitjén. Ilyen Pierre-Laurent Aimard, az 1957-ben Lyonban született francia zongorista. Lemezei alapján (lásd Magyar Narancs, 2003. március 20.) minden okom megvolt rá, hogy fölfokozott várakozással üljek be szólóestjére (MTA Díszterem, március 26.). Nem csalódtam, sőt. Aimard valami félelmetes lendülettel és elszántsággal vetette bele magát a zenébe, megint bebizonyítva, hogy csak az ilyen hőfokú interpretációnak van értelme, minden más fecsegés.

Peremkerületi szerelmes komédia: Békásmegyeren járunk, a főhős szerelembe esik, mi vívódást és civódást hoz magával, míg a fontosabb és kevésbé fontos szereplők vicces szituációkban igyekeznek vicces szövegeket mondani, továbbá happy end: egyfelől műfaji követelmény, másfelől addigra már nincs más választás. Dyga Zsombor közölte a Hír Televízióval, hogy a magyar filmcsinálásból bántóan hiányoznak a műfaji filmek, vígjáték, krimi s a többi, helyettük másféle dolgok vannak, és nincsen ez így rendjén. Ja, lehet. Ezért is voltunk kénytelenek már az elején műfajba sorolni művét. Most meg szedhetjük darabokra az állítást, hátha úgy mégis kényelmesebben juthatunk a filmig.