Film: Emit Flesti bosszúja (Tíz perc (Trombita))

szerző
Tokár Géza
publikálva
2003/15. (04. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Emlékeznek Emit Flestire? Én is letagadnám, gondolom Willem Dafoe... nem, nem - ő alighanem büszke rá, forgathatni Wim Wendersszel, jól mutat az bárki portfóliójában. Szokták is kérdezni Mel Gibsontól, ha kasztingolnak a Barom visszavágra, hát a Wenders, hát a Hamlet megvolt-e - ofkorsz. Mindegy, Willem a Berlin felett az ég 2.-ben (Távol és mégis közel, talán), amolyan ördögi figura volt, ahol tehette, beleavatkozott a cselekmény - kétségtelenül nehézkes - alakulásába, nem is mindig a jóindulattól kergetve. Nos, őt hívták így: Emit Flesti, vicces, nem: ha a nevit darabonként talpáról a feje tetejére állítjuk, akkor ez lesz belőle: , de ez hülyeség, viszont ha megfordítjuk, ez: Time Itself, ah, az idő maga.

Emlékeznek Emit Flestire? Én is letagadnám, gondolom Willem Dafoe... nem, nem - ő alighanem büszke rá, forgathatni Wim Wendersszel, jól mutat az bárki portfóliójában. Szokták is kérdezni Mel Gibsontól, ha kasztingolnak a Barom visszavágra, hát a Wenders, hát a Hamlet megvolt-e - ofkorsz. Mindegy, Willem a Berlin felett az ég 2.-ben (Távol és mégis közel, talán), amolyan ördögi figura volt, ahol tehette, beleavatkozott a cselekmény - kétségtelenül nehézkes - alakulásába, nem is mindig a jóindulattól kergetve. Nos, őt hívták így: Emit Flesti, vicces, nem: ha a nevit darabonként talpáról a feje tetejére állítjuk, akkor ez lesz belőle: , de ez hülyeség, viszont ha megfordítjuk, ez: Time Itself, ah, az idő maga.

Fellengzős túlzás lenne azt állítani, hogy erre ráment a múlt század hetvenes évei egyik legnagyszerűbb filmesének az egész karrierje, meg hogy is jövünk hozzá, de gondolják meg, kérem! Wim Wenders persze biztosan lesz, de nem van, és már régen volt. És ez nekem a Berlinben elkezdődő időproblematikum piszkálgatásával esik valahogy egybe.

Belátom: kis hely, nagy szavak, nehéz lenne az egészet itt megvitatni, és látszólag a film, amiről beszélünk, nem is enged ilyet, de a rajongóknak azért üzenjük, ha jót akarnak, nem hasonlítgatják a nyolcvanas-kilencvenes évek Wenders-munkáit a korábbiakhoz. Egy szó, mint száz, nekünk úgy tűnik,

Wenders belezavarodott

a feladatba (vö.: időzavarba került, de tényleg), s ezt most maga is belátta (jobb későn, mint soha), hát segítség után nézett.

Ha már az ókori bölcsek sem, ha már az utánuk jövők sem, ha már ő maga sem, akkor egy kis segítség a barátoktól, jöjjön Bárcz, a falu mind, s adja elő tízperces időkeretben, hogy is van az a dolog az izével, idővel, most akkor folyik-e vagy sem, eszik-e vagy isszák.

Filmindító értekezlet, Don Wenders felemelkedik, megköszörüli a torkát, s szól: köszöntöm Don Ericét, a délvidék urát, a megszólított kurtán bólint, de nem zavartatja magát, a rugós bicskája hegyére tűzött birsalmát fesztelenül arcába tolja, köszöntöm Don Spike-ot, Brooklyn urát, a kábítószer-kereskedelem, a négerbűnözés ellenőrét, a fehér terror megtörőjét, örülök, hogy eljött közénk Don Chen, a triádok ura, tiszteletre méltó barátunk és üzlettársunk a Kínai negyedből és így tovább, sok tiszteletkör. Hiszen annyi nagyság jött itt össze, hogy az már talán sok is.

Milyen sok? Gyanúsan sok!

Megnyitóbeszéde után Wenders, mert neki sem kenyere a szócséplés, nyilván menten a tárgyra tért. Mi sem tehetünk sajna mást: noha eszünk ágában sincs tíz percben tetten érni az időt. Pusztán abbéli kételyünket ismételnénk meg, hogy alighanem egy álfeladat megoldására köttetett ez a kétségtelenül reprezentatív szövetség. Ám az is biztos, hogy a résztvevők komolyan vették a vállalásukat.

A hét rövidfilm, amit most láthatunk, csupa végiggondolt, szellemes munka. Egyenként mind-mind elgondolkodtató, sőt szórakoztató dolgozat. Ám ettől még elhamarkodott azt állítani, hogy a Tíz perc (Trombita) egy film lenne, s gyanítjuk, e bizonytalanság a következő nagy nyolcas láttán (Ten Minutes Older -The Cello, bizony az sem akárkikkel: Bertolucci, Szabó István, Menzel, hasonlók) sem fog oldódni.

Ám, hogy mégse tűnjünk helyből, csak azért is tamáskodónak, fussuk meg e tömeges díszszemle első körét, hisz az mégis egy kényelmes feladat, lévén tényleg csupa gyöngyszem került elénk, miben ráadásul az a legkellemesebb, hogy mindenki azt hozta (majdnem mindenki), amit szokott.

Aki Kaurismäki, az alsókutyák lírikusa, akár legutóbbi filmjének (az itt is úgy szeretett Múlt nélküli embernek) az egyik lehetséges befejezését is csinálhatta volna így: a férfi, miután kiengedik a rendőrségről, ahol azért volt, mert tetten érték vonat elé fekvés során (szerinte csak elaludt a viszonylatra várva), bántóan hanyagolt kedvesével új életet kezd, Szibériába megy olajmunkásnak, viszi a kedvest, félútjábul visszafordul, és szeméből a könny, nem az övéből, a miénkből. Ugyanazok a nagyon komolyan viselkedő, nagyon komolyan beszélő emberek boldogulnak nekünk, mint akiket Akitól megszoktunk: és elmegy velük az a vonat, az, amelyik a rendőrségi szabadulás után fél órával indul Moszkvába. S e fél óra alatt el kell búcsúzni az üzlettárstól, sőt pénzt is kell szerezni tőle, össze kell szedni a csajt, aki a munkahelyén van éppen, szóval számos a teendő.

Mármost, ha az idő problematikumát vizsgáljuk csupán e műből, aligha jutunk messzire: hisz semmi egyébről nincs szó, mint amivel a nagy Nicolas Cage nap mint nap szokott szembesülni. Hogyan lopjunk el időegység alatt meghatározott (legtöbbször képtelen) menynyiségű idegen javat. Jogos kérdés ott, hogy sikerül-e vagy sem, mert az megváltoztatja a hős életét. Ezenkívül lehet azzal jönni, hogy a jövőt súlyosan befolyásoló döntés egy pillanat műve, s aztán már csak következetesnek kell lenni, ami ugye egy Kaurismäki-figurának annyi, mint levegőt venni.

Ám ami roppant élvezetes ebben a tíz percben, az nem ez. Sőt, ha igazságosak akarunk lenni, közben föl sem merül, hogy sikerül-e. Persze hogy. Aminek örülhetünk, a hogyan, megint a hogyan. Úgy, ahogy a Múlt nélküli emberben: komoly pofával, nagyon vicces szituációkban. Bár nyilván elég bután néznénk, ha nem sikerülne (volt már olyan Kaurismäkinál).

A Pesten rég látott Herzog is vesszőparipáját futtatja, Brazília esőerdeibe. Hogy az utolsó nomád erdőlakóknak, amikor rájuk tört a civilizáció, hogyan telt el úgyszólván tíz perc alatt tízezer év. Még szerencse, hogy a szűk filmidőbe nem fért nagyon bele az állásfoglalás a tekintetben, hogy akkor most ez jó-e vagy nem, és ha jó, akkor kinek. Közhelyességeivel együtt mindegyik darab jó valamiért: azért említjük ezt itt, mert Herzogra a legjellemzőbb. Szerencsétlenségükben is nagyszerű bennszülöttei nyilván egy egész estét betöltő filmet is tele bírnának tölteni: két férfi, aki a fénykorában élte át a teljes rendszerváltást, belebetegedtek, de a jutalom se maradt el (fölültek a repülőre, oral-sex fehér nővel).

Igen ők, mint a két kis brazil, ők a változások őrei a többség a rendezők első csoportjában is. Méltatlanul ne részletezzük ezt tovább, de Erice egy ember életének sarkos fordulatát, konkrétan egy csecsemőét követi csendben, meghal-e, amikor meghalhatna. Chen Kaige ugyanezt a végtelen didaxison is túlrángatja, hisz hőse már fölléptekor túl van a változáson: beleőrült Peking őrületes fejlődésébe. A külvilág - anyagi haszonszerzés céljából, a rohadt - egy kis időre vele megy az őrületbe, aztán valaki elrontja. Elrontja azt, ami elrontásra van ítélve: leesik és eltörik, oh, egy pillanat alatt. Egyébként ügyes ez is, ismerik az idevágó formulát: jól meg van csinálva.

És most kapaszkodjanak meg, a vátozásra játszók közül a végére hagytam azt, aki a legnagyobb (vagy igazából az egyetlen) meglepetést okozta. Van egy lehetséges nézőpont, ahonnan úgy tűnhet cáfolhatatlanul, hogy a nagy emberek első - hetes - csoportozatából Spike Lee volt az egyetlen, aki vette magának a fáradságot, és elgondolkozott a rá mért feladaton. Eddigi munkássága hát legalábbis a szempontok sokféleségének a lehetőségét veti fel. De ha elfogadjuk saját teóriánkat, az ő tíz percét mindjárt jobban szeretjük.

Tehát e szerint Spike így morfondírozott: mi van akkor, ha

az idő nem is művészeti kérdés,

hanem zsurnalisztikai. S arra jutott, akkor minden nagyon rendben van, szerinte legyen ez úgy. (Ezzel szemben legfeljebb az állítható, hogy nem gondolkodott el, az ő fejében az idő eleve zsurnalisztikai probléma volt - akkor se járunk rosszabbul, sőt leszögezhetjük: egy őstehetség ő.)

Mindegy, a végeredmény egy feszesre vágott riport (valószínűleg távolról sem fiktív ráadásul): Al Gore stábja meséli a szörnyű időszakot, amikor úgy tűnt, hogy -pedig dehogy. Szellemes, gyors és így, utólag is roppant feszültséggel teli szkeccs ez, ami oda rakja a kérdést, ahova való. A helyes hozzáállás ajándéka úgyszólván a napi sajtóból érkezik: Bush hozza ezüsttálcán a Tigris partjáról, nesze öcsém, bónusz.

A változatlanság oltárára

egy, csak egy áldozat kerül, Jim Jarmusch szállítja, mikor arról mesél, mi történik egy művésznőcske lakókocsijában leálláskor. Mármint, amikor egyik jelenetből átállás van a másikba: tíz perc szünet. Nem történik semmi, a hangosztály bevizsgálja a mikroportot, két cigi, egy telefon, valami érintetlenül maradó vegaköltemény a büfékocsiból. Nagyon szimpatikus megoldás - persze hibátlanul kivitelezve (de mindegyik ilyen, na és).

A dolog felette bizonytalan voltában két évtizedes praxist fölhalmozó Wenders, okosan, mert hát okos ő, most már túl okos is mozizni, pont a csalfaságot igyekszik megragadni. Ki, ha ő nem? ´ aztán érti, érti a dolgát: csak integet, ha elmegy az idő, aztán ahelyett, hogy füyürészve továbbmenne, mindig beleőrül, belehal egy kicsit egészen.

Azt mondja hát, hogy csalfa idő, cudar idő, te cenk, te céda, te, aki mindenkivel, velem miért nem. (Amikor ezt mondta, biztos még nem látta az egész filmet. Most esik le a tantusz, jóisten, lehet, hogy erre megy ki a játék? Hogy Wenders összetrombitálta az egész nagy híres mezőnyt, csak azért, hogy bebizonyítsa, a többi szép firma se megy semmire az egésszel? Tőle még ez is kitelik.)

Szóval az ő hőse véletlenül telezabálja magát sütivel, és pont milyennel? Space-cake vagy mi az, a nagyanyám sose csinált ilyet, csak diósat. Aztán így teleéve gyomormosásra hajt kocsin: beparázva, halálfélelemmel. Család, szerettelek - és az első kórház (egy vegyi-üzemnek kinéző, Amerikában vagyunk) még be is van zárva.

A megoldást el nem árulhatom, hisz időnk lejárt, csak a búcsú maradt. Érdekes, gyorsan telő hétszer tíz perc ez, hibátlan röpdolgozatok, könnyű kezek felhőkarcolata. ´k se lesznek szebbek, mi se okosabbak tőle, de ilyet már nem is vár az ember.

Remek kis szombat délutáni szórakozás, asszem ilyen lesz a következő is. Világmegváltás a filmmúzeumokban kapható, én azért sajnálom, hogy csak ott.

Ja, aki pedig a trombitaszó hívására, a jó nevű trombitás játékában urasan gyönyörködni menne, az nyugodtan otthon maradhat. A zene olyan, ahogy Wenders szereti: említett.

- ts -

Forgalmazza a Budapest Film

szerző
Tokár Géza
publikálva
2003/15. (04. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...