Leigh-t Ken Loach mellett szokás emlegetni mint a kortárs angol film társadalomkritikus, szociálisan érzékeny, realista vonalának legmarkánsabb képviselőjét. Ez maradéktalanul igaz Loachra, Leigh-t inkább csak a mi besorolási igyekezetünk helyezhette a bő tíz évvel idősebb pályatárs mellé. Holott két páratlan figuráról van szó.
Igaz, hogy Leigh földközelben mozog, igaz, hogy hősei hátrányos helyzetűek. De ez nem (elsősorban) a szociális helyzetükre értendő. Persze a legtöbbjüket nem veti fel a pénz, szar melót végeznek rossz fizetésért, és akad köztük munkanélküli is; de a helyszín London, nem valamelyik szanált iparváros: itt szinte csak azok nem dolgoznak (főleg fiatalok), akik ezt a munkát ezért a pénzért nem hajlandók vállalni. A szereplők sem prolik vagy lumpenek, hanem a középosztály tagjai. Na jó, alsó középosztály, de Leigh mozijában nem ritka a sikeres vállalkozó, a rongyrázó újgazdag, a yuppie vagy a hivatásrendi (magyarul értelmiség) sem. Hátrányos helyzetük mindig
érzelmi hendikep vagy hiánybetegség,
néha mentális problémákkal súlyosbítva.
A Minden vagy semmi jellegzetes Mike Leigh-film, a korábbi művekből már ismert színészekkel és motívumokkal. A főhős ezúttal is szűkebb családja, szomszédai és munkatársai körében jelenik meg, és a kört tovább tágítják a családtagok és szomszédok munkatársai, külső kapcsolatai. Londonban vagyunk (megint), de ez nagyon sokáig csak a szereplők beszédéből, a hírhedt cockney-angolságból derül ki. Ettől persze eastendereknek véljük őket, pedig ez itt Dél-London. Erre nem járnak turisták, IBUSZ-os filmben utazó forgatócsoportok, piros emeletes buszok. Sem fekete "londoni taxik". Phil taxizik ugyan, de nem a kocsija fekete, hanem a főnöke, aki diszpécser húgával családi vállalkozásban működteti a telefonrendelésre többnyire helyi fuvarokat bonyolító bérautó-szolgáltatást. Penny, a felesége pénztáros a Safeway áruházban, lakótelepen, panelban laknak, és van két elhízott, nagy gyerekük: a csöndes, magányos, könyvmoly Rachel takarítónő az öregek otthonában, az iskolát éppen befejezett Rory nem dolgozik, néha lemegy az udvarba, de leginkább otthon döglik a tévé előtt, szénné unja magát, tömi a junk foodot, már akkora, mint egy elefánt, és kontrollálatlan dühkitörésekkel riogatja a többi gyereket meg a szüleit. Phil elsőre lassú észjárásúnak tűnik, minden mondatában van egy hogyishívják, mert nem találja a legegyszerűbb szavakat sem, igazi bumburnyák, akinek fát lehet vágni a hátán, tűri az utasok rigolyáit, akik időnként még fizetni sem tudnak, tűri a fia üvöltözését, tűri a felesége néma szemrehányásait, aki apró termetével, összeszorított penge szájával fürgén és fáradhatatlanul, de egyre keserűbben tüsténkedik lomha, nagy testű családtagjai körül. Penny szerint a férje lusta: korábban kéne kezdenie, akkor nem lennének filléres gondjaik. Phil nem lusta, hanem boldogtalan, és fél az élettől, amely kiszámíthatatlan veszélyeket rejt, bármikor történhet olyan szörnyűség, hogy azt kívánjuk, bár föl se keltünk volna aznap reggel.
És Phil még szerencsésnek mondhatja magát, mert mit szóljon a kollégája, aki folyton karambolozik, a felesége meg
alkoholista és súlyos depressziós;
mit szóljon a szomszédjuk, Carole, aki egyedül él a lányával, és a bolti pénztár után már állhat is be a vasalódeszka mögé, mert szüksége van a mellékkeresetre; most még a nagylány is dolgozik, de már nem sokáig: felcsinálta a bunkó és erőszakos fiúja. A három nő szombatonként karaoke-bárba jár, ahol Carole énekel, Maureen leittasodik, Penny meg csak ül összeszorított szájjal. És a gyerekek, a fiatalok, mindegy, hogy elhízottak-e vagy üdék és gyönyörűek, viszik tovább a szüleik érzelmi nyomorát, kommunikációképtelenségét, kényszerességét.
Két órán át nézni, ahogy ezek ott kavarnak, gyomorszorító, de közben nevetséges is. Mike Leigh tényleg suta, nehéz beszédű, rossz ízlésű, gyökér népeket mutogat a vásznon - kiterjedt vígjátéktípus is épül az ilyen figurák kiröhögtetésére -, és van-e annál jobb mulatság, mint bámulni a nálunk csúnyábbak, butábbak, szegényebbek, kisebbek (kisebbségibbek) töketlenkedését? A rendező nemhogy kimélné őket, mert hát mibe kerülne juttatni nekik egy kis glamúrt, elvégre moziban vagyunk, még bohózati helyzeteket teremt, túlrajzolja jellegzetes külső-belső vonásaikat, görcsös gesztusaikat. Mégsem érezzük azt, hogy felsőbbrendűek vagyunk, és ha nevetünk rajtuk, az olyan, mintha a szeretteinken, hozzánk közel állókon nevetnénk.
Mike Leigh filmjeihez egyetlen "használati utasítás" adható: ne gyere ki a moziból. Ne gyere ki, ha eleinte idegenkedve nézed, totál érdektelennek, sőt taszítónak látod az alakokat, a dadogóst, a kapafogút, a kövéret, a szkinhedet meg a hisztérikát, ha úgy gondolod, hogy nem akarod tudni, összejön-e a facér tanerő a gyengeelméjű húgát gondozó gépírónővel, nem akarod hallani, miket beszél
a papírgyári munkásnő az utcaseprő lányával,
és látni sem akarod a postásék hálószobáját. Nem akarjuk, hogy közünk legyen ezekhez a nyomoroncokhoz meg a sivár életükhöz. De aztán mégis lesz. Mert közben lomhán, nehézkesen, működésbe lép a Mike Leigh-dramaturgia. Lassan őröl, mint isten malma, de nem téveszt célt. Előállít egy válsághelyzetet, kipattant egy titkot, lépéskényszerbe hozza a szereplőket, kipöccintve őket a hétköznapok lomha sodrából.
Szokatlan utas száll be Phil autójába, egy francia műkereskedő hölgy, a belvárosba tart egy hatalmas kínai vázával. Miközben a néző végig azt várja, hogy mikor törik össze a váza, sofőr és utasa között a kezdeti idegenkedés után és a mindkettejüket gátló nyelvi nehézségek ellenére különös megértés jön létre; közben Rory testében felrobban a régóta ketyegő koleszterinbomba, s a kórházi ágy körül összegyűlő családban felébred az összetartozás érzése. Holnaptól új értelme lesz az életüknek: Pennynek gondoskodnia kell róla, hogy egészségesebben étkezzenek, Philnek pedig van már miért felkelnie reggel: disneylandi nyaralásra gyűjt. Még a házasságuk is rendbe jöhet.
És mindeme nagy horderejű események ott játszódnak le a szemünk előtt, megfeszített figyelmünktől kísérve, és ki tudja, talán éppen a mi odaadó érdeklődésünk tereli jó irányba a dolgokat. Ha otthagyjuk a filmet, hátat fordítunk ezeknek az embereknek, örökké ott araszolhatnának nyomorúságos életükbe zárva, a sötétben.
Bori Erzsébet
A Budapest Film bemutatója
