MaNcs, XV. évf. 14. szám, (2003.04.03.) (2003-04-03)
Báránypecsenyét rendeltek. Felettébb kínos ügy volt napirenden, tehát Károly, az étterem főszakácsa hiába próbált eldicsekedni a Legjobb Kisebbségi Szakácsnak kijáró ezüstéremmel, amit a minap érdemelt ki a budapesti Magyar Kisebbségi Konyha nevű vetélkedőn. A nagy gondokkal vergődő Elnöknek még arra sem volt kedve, hogy megdicsérje, hanem a pecsenyét szeletelve gondterhelten a Tanácsadó felé fordult.
Amikor ezeket a sorokat írom - 2003. március 29. éjszakáján Los Angelesben - az Irak elleni háború, avagy hivatalos nevén az Irak "felszabadításáért" folyó harc első hetének a végéhez közeledve mind a háború támogatóinak, mind az azt mérsékelten ellenzőknek úgy tűnik, hogy az Irakért folyó csata rosszabbul kezdődött, mint vártuk. Nem sokkal rosszabbul, de egészében mégiscsak.
A háborún és annak hazai vonatkozásain kívül nehéz manapság más belpolitikai eseményt komolyan venni, pedig aki ezt mondja, mint most mi, annak nincs igaza. A tíz éve a helyét kereső Fidesz mellett immár mindenkit elért az átalakítás, az önmaga újrafogalmazásának a kényszere. Mindez persze nem egyik pillanatról a másikra következett be, csupán a 2002-es választások tették nyilvánvalóvá valamennyi párt számára, hogy ez így nem mehet tovább. (Az eddigi világrend kiüresedése sem hirtelen történt; hogy a II. világháború után kialakult nemzetközi mechanizmusok nem elégségesek a krízishelyzetek kezelésére, az már a jugoszláv háborúk idején kiderült, az iraki beavatkozás pedig visszavonhatatlanná tette e tényt.)
Most persze tűz van, ordít, aki úgy érzi: ez az illendő, de elmehetnek a sunyiba, ugyanis teljesen törvényszerű folyamat következménye a vasárnap esti országos terjesztésű büdös cigányozás azon a fene nézett földi sugárzású kereskedelmi kanálison.
Az elmúlt két hónapban meglepő kijelentések hangzottak el a legnagyobb ellenzéki párt vezetőinek szájából az iraki konfliktussal kapcsolatban. Előbb a 2001-ig az atlantista és a közép-európai államok szoros együttműködését szorgalmazó Orbán Viktor ítélte el az amerikai-brit akciót, majd a múlt héten Németh Zsolt, a külügyi bizottság fideszes elnöke követelte az Országgyűlés ülésén hazánk kilépését a "háborús koalícióból". A Narancs Németh Zsoltot pártja új külpolitikai irányvonaláról kérdezte.
Nem állíthatnánk, hogy lapzártánkkor a szövetségesek szempontjából különösebben jól állnának a dolgok. A hadijelentések egyik, pesszimista olvasata szerint a Szaddám Huszein megdöntését célzó katonai akcióval kapcsolatos minden veszély és kockázat lassan materializálódni látszik a horizonton: és félő, nemcsak, sőt nem elsősorban a katonák számították el magukat, hanem a háború politikai mentorai is. A Pentagon mindenesetre mindent cáfol.
Tulajdonképpen csak első pillantásra, a politikusi számítás logikája felől nézve tűnik ésszerűtlennek, hogy a német kereszténydemokraták - a CDU - elnöke szembeúszott a többségi árral, és kijelentette, hogy igenis támogatja az amerikai elnök Szaddám Huszein lefegyverzését célzó törekvéseit. Angela Merkel megfogalmazása persze kellőképpen homályos ahhoz, hogy közvetlenül le lehessen fordítani a szokásos és leegyszerűsített kérdésre: akkor most helyesli a háborút, vagy nem helyesli?
Békésen, mondhatni lagymatagon zajlott le Budapesten a nagyobbik kormánypárt hét végi kongresszusa. A high-tech látványvilággal és mérsékelt izgalmakkal felturbózott rendezvényen úgy tűnt: az MSZP nem rekedt meg 2002-es állapotában, ám továbbra sem dőlt el, milyen párt lesz belőle 2004 őszén, a megújulási folyamat végén.
Féléves előkészület után sem dőlt el, hogy mikor és milyen formában tárgyalja a kormány a nonprofit szervezetek támogatására szolgáló Nemzeti Civil Alapprogram (NCA) törvénytervezetét. Egy könnyed árukapcsolás révén ebben az Országos Civil Érdekképviseletről (OCÉ) is rendelkeznének, megalakulását a beígért hatmilliárd forinttal ösztönözve. A kormányzatnak fontos a civilekkel történő szimbolikus megállapodás; a szervezetek egy része ódzkodik az egésztől, míg mások örömmel lennének érdekképviselők. Utóbbiaknak Kiss Péter kancelláriaminiszter egy múlt heti megbeszélésen a jelenlegi, ötödik változat korrekcióját ígérte - így jelenleg senki sem tudja, mi van.
Garantált visszavásárlás mellett több mint 28 százalékos éves nettó hozamot ígér színes briliánsok megvásárlása esetén egy kisvállalkozás. A társaság úgy tünteti föl magát, mint amelyik a világ legnagyobb nyersgyémánt-kereskedelmi cégének a tulajdona. A hárommillió forint törzstőkéjű kft. eredetileg ruhakereskedelemmel foglalkozott, és a gyémántipari óriáscéghez fűződő kapcsolatáról semmiféle írásos dokumentumot nem tud bemutatni.
Az elmúlt tizenkét év során és nagy vonalakban mindnyájan megtanultuk, hogy mire valók itthoni demokratikus intézményeink: kinek a megbízásából és mit csinál
Alig valamivel több mint egy év múlva a magyar polgárok leadják szavazataikat
Tolmácsgép Egy fejlesztés alatt álló tolmácsgép megoldhatná a szövetségesek nyelvi nehézségeit Irakban, ám a készülék tömeggyártása legkorábban egy év múlva kezdődhet. Az Interact fordítógép két másodperces késleltetéssel fordítja az élőbeszédet.
A STONES KIHAGYJA KÍNÁT A világszerte halálos áldozatokat követelő atípusos tüdőgyulladás miatt lemondta kínai vendégszerepléseit a Rolling Stones. Emiatt kissé átalakult a
Ez bizony egy egészen jó regény, bizonygatom magamnak és egyéb hitetlenkedőknek, akik épp kiájulnak a Nemzeti Színház stúdiójából az előadás után. De mivel A nyugalom és az Anyám, Kleopátra köszönő viszonyban sincsen egymással, reménytelen a helyzetem, még magam előtt is. Pedig Bartis Attila írta mindkettőt - de tán épp ez a baj.
Az európai naplóforma, az öntükrözésnek ez a roppant tarka, kaleidoszkopikus műfaja a 19. század óta az írói tevékenység egyik fontos mellékága, a 20. században pedig az önkibeszélésnek, önkisuttogásnak vagy éppen a "legnagyobb ordításnak" hovatovább műalkotásra emlékeztető közege (gondoljunk Gombrowicz vagy Léautaud naplóira). A műfajt - durván, nagyon durván - három nagy típuscsoportra oszthatnánk: jegyzetnapló, reflexív napló, egzisztenciális napló. Az elsőre a legékesebb példa Goethe száraz memorandumkorpusza (amelyben persze akadnak - főleg az itáliai utazás előtt és 1830 után - vallomásszerű, szokatlan "áttörések" is). A másodikra - ez a típus nem referál, hanem reflektál - szintén csupán egyetlen példa: a Goethe-kortárs Benjamin Constant Journaux intimes-je, ez a frivol, világfájdalmas, spleenes, már-már Baudelaire erotikus satanizmusára mutató machiavellisztikus előjáték (amelyben olykor oldalakon át csupa unalmas jegyzet sorjázik). A harmadik csoport a legkecsegtetőbb lehetőség, a legmélyebb fúrás, a leglátványosabb élveboncolás: gondoljunk Baudelaire Fusées és Mon coeur mis a nu című jegyzetanyagára, Rilke énszomjazó korai naplóira vagy - a 20. századból - Cesare Pavese megrendítő kudarcdiagramjaira, Camus kemény, döfésszerű bejegyzéseire vagy Füst Milán állandóan éber szellemi készenlétére a komplexusok rendőri felügyelete alatt.
Budapest koncertélete roppant egyoldalú, ha fesztivál, akkor világvárosi, egyébként pedig eléggé szürke, hétszámra nem lelünk egy értelmes hangversenyt. A mostani seregszámlára nem panaszkodhatunk, világsztárok adták egymásnak a hangszereket, és e csillagok nem másodlagos frissességűek, némelyikük éppen most jár pályája zenitjén. Ilyen Pierre-Laurent Aimard, az 1957-ben Lyonban született francia zongorista. Lemezei alapján (lásd Magyar Narancs, 2003. március 20.) minden okom megvolt rá, hogy fölfokozott várakozással üljek be szólóestjére (MTA Díszterem, március 26.). Nem csalódtam, sőt. Aimard valami félelmetes lendülettel és elszántsággal vetette bele magát a zenébe, megint bebizonyítva, hogy csak az ilyen hőfokú interpretációnak van értelme, minden más fecsegés.
Peremkerületi szerelmes komédia: Békásmegyeren járunk, a főhős szerelembe esik, mi vívódást és civódást hoz magával, míg a fontosabb és kevésbé fontos szereplők vicces szituációkban igyekeznek vicces szövegeket mondani, továbbá happy end: egyfelől műfaji követelmény, másfelől addigra már nincs más választás. Dyga Zsombor közölte a Hír Televízióval, hogy a magyar filmcsinálásból bántóan hiányoznak a műfaji filmek, vígjáték, krimi s a többi, helyettük másféle dolgok vannak, és nincsen ez így rendjén. Ja, lehet. Ezért is voltunk kénytelenek már az elején műfajba sorolni művét. Most meg szedhetjük darabokra az állítást, hátha úgy mégis kényelmesebben juthatunk a filmig.
Mit tehetünk, ha jó felépítésű és kiállású férfiú vagyunk, a nevünk Zorg, kellően nyers, mondhatni zordon tehát minden nyelven, nőnk - akiért epekednünk alkalmunk sem volt, hiszen mintegy ránk akaszkodott - észveszejtően gyönyörű és szexi és öntörvényű, ráadásul imád minket, valamint bennünk a tehetséges írót, vesztenivalónk nincsen, viszont előttünk az élet? Lendületből a lecsóba tenyerelünk, aztán haladunk korlátokat rosszul tűrő érzékeink és érzelmeink hedonista logikája szerint, meg-megrettenve nőnk ön- és közveszélyes kitöréseinek elementaritásától, bele is vetve magunkat e parttalanságba ugyanakkor. Majd pedig, midőn nőnk már veszve, megfojtjuk őt, minek következtében írói vénánk ismét csörgedezni kezd, híres írók leszünk, könyvünk Jean-Jacques Beineix rendezte filmváltozatában pedig jó felépítésű és kiállású férfiú vagyunk.
avagy megbukna-e Zoltán szövegértelmezésből az érettségi vizsgán?
Bill Frisell, korunk egyik legjelentősebb gitárművésze a posztmodern élharcosa volt az utóbbi évtizedekben. Ide-oda mozgott a stílusok és a műfajok között, játszott meglehetősen avantgárd zenéket John Zornnal, modern dzsesszt Paul Motian és Joe Lovano társaságában, míg a saját neve alatt megjelent felvételei hol rockosan szóltak, hol úgy, mint a kortárs kamarazene. Aztán készített Nashville címmel egy nagyszerű countryalbumot, ami kifejezetten érdekes, hogy ne mondjam, eredeti ötletnek tűnt. Csakhogy azóta mintha túlságosan beleszeretett volna ebbe az irányba - folyamatosan ezt ismételgeti, egyre szétszedettebb, rezignáltabb formában.
Nem szívesen élném bele magam abba a szerepbe, hogy színikritikák írására ragadtatom magam. Lényegében csak annyit szeretnék javasolni, hogy Szőke Szabolcs Hólyagcirkusz Társulatának Bohóc Biblia című előadását ki ne hagyja az én kedves olvasóm. Na jó, annyit még hozzáfűzhetek, hogy miért.
Az angol rocksajtó újabban rendre importálni kényszerül magasztalható kedvenceket (a Hivest Svédországból, a Strokesot, Queens OTSA-t és társaikat Amerikából), ami engem egyáltalán nem lep meg: utoljára, tán nyolc-tíz évvel ezelőtt, a Wildhearts volt az a brit zenekar, amiért teljesen odáig voltam. Elájulni - minden erre biztató közlés dacára - mindeddig recenziónk tárgyától sem sikerült (sosem éreztem úgy igazán az elevenembe hasítónak és nélkülözhetetlennek), azt azonban nem állíthatnám, hogy ne lettek volna kedvemre valók azok a Placebók, amiket eddig nyelhettem.
Egyszerűen emlékezik meg a British Council kiállítása arról, hogy éppen fél évszázada sikerült megfejteni a genetikai információ hordozója, a DNS (angolul: DNA) pontos szerkezetét. Azóta a molekuláris biológia újabb eredményei már úgyszólván közkinccsé váltak: a sejtklónozásról szóló hírek ma már a baltás gyilkosságtól balra, illetve a szakadt kombinéjába bonyolódott lánytól jobbra találhatók az igényesebb lapokban.
Nincsen nőnap védett virágok árusítása nélkül, de az utóbbi években kevesebb tiltott növény kerül a piacra. Igaz, hogy a kertészetekből el lehetne látni az egész országot a "védtelen" hóvirággal, a gyűjtők szerint a termék az erdőből olcsóbban kihozható. A hóvirágüzlet a WWF Magyarország és a Duna-Ipoly Nemzeti Park szerint ma már olyan mértékű, hogy veszélyezteti a növényfajt.
