Lemez: A múlt idő jele (Lou Reed: The Raven)

  • 2003. február 6.

Zene

Ha fellapozom Lou Reed életművét, úgy látom, utoljára az 1989-ben bemutatott - s lemezen 1990-ben megjelent - Songs For Drella keltett olyan élénk és kedvező visszhangot, mint most, a Poe-művekre épülő The Raven. Ez a párhuzam persze korántsem pusztán a művek "fogadtatása" révén tűnik ki, s még csak nem is azért, mert mindkét album túlmutat egy "konvencionális" rocklemez keretén. Hanem mert azt sugallja, hogy Reed már csak akkor képes valóban jelentős dobásokra, ha a mélyen megélt személyes mitológiájához fordul. Amikor elveszíti az embereit - mint Andy Warholt, majd a ´92-es Magic And Loss albumon elsiratott Ritát és Doc Pomust -, vagy mint amikor a lidérces Poe-szövegeket olvasva szembesül esendőségével: akár a "rossz dolgok" iránti vonzalmával, akár az önpusztítás vágyával.
Ha fellapozom Lou Reed életművét, úgy látom, utoljára az 1989-ben bemutatott - s lemezen 1990-ben megjelent - Songs For Drella keltett olyan élénk és kedvező visszhangot, mint most, a Poe-művekre épülő The Raven. Ez a párhuzam persze korántsem pusztán a művek "fogadtatása" révén tűnik ki, s még csak nem is azért, mert mindkét album túlmutat egy "konvencionális" rocklemez keretén. Hanem mert azt sugallja, hogy Reed már csak akkor képes valóban jelentős dobásokra, ha a mélyen megélt személyes mitológiájához fordul. Amikor elveszíti az embereit - mint Andy Warholt, majd a ´92-es Magic And Loss albumon elsiratott Ritát és Doc Pomust -, vagy mint amikor a lidérces Poe-szövegeket olvasva szembesül esendőségével: akár a "rossz dolgok" iránti vonzalmával, akár az önpusztítás vágyával.

H

Ez a szembesülés arra is alkalmas, mi több: azt is szükségessé teszi, hogy megmerítkezzünk Reed irodalmi ihletettségében. - Tudjuk róla, hogy bár az ötvenes évek végén szerepe volt a középiskolai rock and roll-életben, az irodalmi ambíciói lényegesen súlyosabbak voltak a könnyűzeneieknél. 1961-ben be is iratkozott a New York-i Syracuse Egyetem írói tagozatára, ahol Delmore Schwartz keze alá került. Schwartz a perverziók, az erőszak, a narkotikumok ígézetéről vallott a kurzusain, s nemcsak egyenlőségjelet vont a létezés és az alkotás hitelessége között, de példát is mutatott: 1966-ban - alkohol- és gyógyszermérgezéssel - holtan találtak rá egy szállodában, ahová az őrjítő féltékenység elől menekült. "´ volt az első nagy ember, akit megismertem" - így Reed a ´82-es Blue Mask album ajánlásában; de a többiek felől sem lehet kétségünk. Charles Olson, James Baldwin, Hubert Selby, William Burroughs - valamennyien az úgynevezett Blank Generation: a kibukottak, lerobbantak, kiábrándultak bálványai. Ami pedig Edgar Allan Poe-t illeti, róla azt írta a The Raven "fülszövegében", hogy Burroughs és Selby apjának tekinti. Tessék kézbe venni Poe dolgait, aztán tessék kézbe venni az életrajzát, ki fog derülni, hogy miért. Mit mondjak... negyvenéves volt, amikor egy kocsma előtt részegen a pocsolyába fulladt...

És Reed? Most, hogy átbucskázott a hatvanon, Schwartzhoz vagy Poe-hoz képest akár "szerencsésnek" is tarthatnánk, ha lehetne bátorságunk egy sorsba így belepiszkálni. De hogy volt mit megúsznia, az biztosan állítható: tizenöt évesen az elektrosokkal kezelt depressziós rohamokat, öt-hat év múltán a drogos ügyeket, s a mai napig: az életét kísérő paranoiát. Ezért mondom: semmi okunk, hogy kétségbe vonjuk azonosulását a Poe-művek szenvedélyes éjszakáival.

H

De a múlt időnek más jeleit is magán viseli ez az album. A közreműködők sorából kitűnhetne (a free dzsessz szaxofonos) Ornette Coleman, ha nem tudnánk Reedről, hogy - Archie Shepp és Cecil Taylor mellett - őt hallgatta a leggyakrabban negyven évvel ezelőtt. Egyáltalán, odavolt a fekete zenékért, és alighanem odavan még mindig - mi másért kérte volna most részvételre a The Blind Boys Of Alabama gospelkórust... Aztán itt van David Bowie, akivel 1972-ben jött össze, és aki vokalistája és producere volt az akkor megjelenő Transformernek. Azt a korongot idézi a Perfect Day című dal is, míg a The Bed című a ´73-as Berlint - és itt álljunk meg egy szusszanásra, hiszen a Lou Reed-életmű két leghallgatottabb lemezéhez értünk. A Transformer summázta Reed milliószor emlegetett útmutatását: "a művésznek az élet vad oldalán kell haladnia" (Walk On The Wild Side), míg a Berlin nemes egyszerűséggel "az öngyilkosság albuma"-ként híresült el. Ráadásul a The Raven elektromos zenei aláfestése sem előzmény nélküli, más kérdés, hogy a ´75-ös Metal Machine Music Reed legnagyobb buktájának bizonyult.

H

Ez A holló dupla és szimpla változatban is felröppent - én az előbbit hallottam. Zeneileg meglehetősen sokrétű: a nyerseségében szokatlanul meggyőző rock and rollt (Lou Reed és Mike Rathke - gitár, Fernando Saunders - basszus, Tony Smith - dob) hol vonóskar, hol fúvóskar, hol énekkar árnyalja, a prózai menetek alatt pedig az említett elektronika riogat. Azzal, hogy Reed belenyúlkált a szövegekbe, remélhetőleg nem okozott bajt, de a szereposztásának mindenképpen sokat köszönhet Poe. Lássuk csak: Willem Dafoe, Amanda Plummer, Fisher Stevens, Steve Buscemi, Elisabeth Ashley - ritka jó hang, csupa jó alakítás mind. A "tradicionálisabb" Reed-függők persze megtehetik, hogy kigyűjtik-másolják az anyagból a "tradicionálisabb" számokat, de könnyen lehet, hogy a "fürdővízzel" a gyermek is kiborul, hiszen ez a hangjáték nem kevésbé Poe-irodalom, mint amennyire Lou Reed-zene. Erre ajánlott számítani, és ezért muszáj jól érteni angolul, hogy igazán élvezhető legyen. És hogy ne csak elkapjon a hangulata, de jusson Reed kínos kérdéséből is: "Ki vagyok én?"

Marton László Távolodó

Warner Music, 2003

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.