Könyv: Ezredvégi depresszió (Andrej Blatnik: Bőr)

Nem kis bátorságra vall, ha éppen most, a téli depresszió kellős közepén merészkednénk arra, hogy tovább súlyosbítsuk önnön melankóliánkat. Mert Andrej Blatnik nem kifejezetten vidám szerző - ez érdemeit semmivel sem csökkenti, igaz, nem is növeli. Más kérdés, hogy a sírnivalóan szürke és sivár blatniki világba merülve könnyedén ránk törhet a nosztalgia, visszaköszön egykoron volt "vasárnapi punk" énünk, s ez azért igazán csalhatna némi derűt emlékezésben megfáradt képünkre. Blatnik rövidke novelláit olvasva egyszerűen lehetetlen elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a Bőr valamennyi írása a nyolcvanas évek végén született: valósággal dől belőlük az évtized végi depresszió, s az olvasó szinte már látja is maga előtt, amint a szerző otthon Laibach, Borghesia, Swans és más, hasonlóan szigorú, ám igazságos zenék hatására révülni kezd, majd földre sújtja az ihlet. A mutáns/szubverzív popzene befolyása más tekintetben is direkt: az egyik novellában felbukkan a nyolcvanas évek kultikus depi-pop zenekarának (The Smiths) valamely dala, nem is hiába - az írói attitűd fontos alkotóeleme a Morissey-féle stilizált nihilizmus. A Blatnik-novellák hőseiről azért is nehéz beszélni, mivel néhány kivételtől eltekintve mindannyian a szerző alteregói: ahogy Szilágyi Ákos mélyenszántó előszavából megtudjuk, alighanem ez már az írás végső fázisa, amikor eltűnik a korábban acélosan szilárdnak tűnő, ám a valóságban igenis törékeny határ Wahrheit és Dichtung között, az élet és az irodalom dichotómiája értelmetlenné válik. A szerző ezen túl magát az életet írja, nevezett élet pedig, ahogy itt Blatniktól megtudjuk, zömmel szomorú és

módfelett kilátástalan

Ami még nem is volna oly kínos e térben/időben, mindezt ugyanis jótékonyan befedi az író tettetett közönye, a szikár s néha fakónak tűnő stíl, melytől mindig pontosan a megfelelő ponton áll fel hátunkon a szőr.

Érdemes hatásokról beszélni, mert az biztos, hogy szerzőnk egykoron mélyen beleásta magát bizonyos Borges és Cortazar urak meg Umberto Eco munkásságába (Foucault-inga-parafrázisokat több helyen is fellelhetünk) - hogy Kafkát, Poe-t és más kötelező olvasmányokat ne is említsünk. Hivatkozhatnánk itt az említett Borgesre is: egy szerző mindig maga teremti meg saját előzményeit, ő most éppen ezeket bírta maga mögé állítani, amit csinál, az meg így is, úgy is

összetéveszthetetlen,

s ha a kezünkbe akadna valamely írása, egy percig sem felejthetjük, hogy éppen Blatnikot olvasunk. S van itt még valami elrejtve, ami mára szinte feledésbe merült: ama elsüllyedt (durván, de hiperrealistán: vérbe fúlt) világ, amelyben a Blatnik-elbeszélések születtek, nincs többé. Ha tetszik, ha nem, Blatnik még jugoszláv szerző volt, egészen pontosan a szeme láttára omlott össze a titói birodalom, úgy, hogy már csak emlékek, a penészes ikonok maradtak. Tito, Kardelj meg a többiek halottak, már csak annyi marad, hogy a szerző mint gyermek magába temesse őket (hiába, a felnőttek - amint a Tito halálának napja című novellájából kiderül - már a gyászmunkára sem nagyon tartanak igényt), nyomukban már látszik az a nagy büdös semmi, amibe majdan belehullik minden. A Bőr novelláinak tárgya az amorf félelem, ami valósággal körülveszi, megbénítja, s paradox módon idővel fatalistává teszi az írások szereplőit: tudják, mert tudni szeretnék, hogy legalább valamiféle sors adatott nekik, ha ez nem is más, mint az állandó hánykolódás az állati félelem és az oktalan megkönnyebbülés között. A tipikus Blatnik-hős, aki a fenti narráció szerint némiképpen azonos magával Blatnikkal (erre ugye azt mondaná a régimódi olvasó, hogy ez már magánügy, és nem ránk tartozik, pedig hogy téved), képtelen kiigazodni a világon, érzékei s a nők folyton félrevezetik, vagy éppen fordítva, ő csalja meg őket rútul. A választás kényszere és terhe mindig rajta, s ő nem is tud hibázni: jót nem léphet, a rossz pedig, mint elkülönült entitás, ebben a világban nem is létezik, ezért figyel és vár, lélegzet-visszafojtva, szinte csak a klaviatúra csattogása hallatszik. A tágabb és szűkebb tér egyszerre válik bizonytalanná, az idő nem lényeges többé, az írás egyetlen feladata megteremteni a világot, amely ez aktus nélkül nem is létezne, s azon kívül nem is létezik többé. Nem csupán terápia ez, de varázslat, amely túléléshez segítheti a Blatnik-figurákat (már a szerencsésebbjét), s velük magát a szerzőt is. Mint tudjuk, ő túlélte - kívánjunk magunknak is hasonlókat.

Barotányi Zoltán