Kiállítás: Locsog a felszín (Eduardo Arroyo kiállítása)

szerző
Hajdu István
publikálva
2003/5. (02. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Budapesten adott interjúi egyikében a művész elmesélte, hogy lévén a magyar irodalom szerelmese (Zilahy Lajost, Márait meg Kertész Imrét említette), elzarándokolt József Attila szobrához, melyről több fényképet is készített. Ezeket majd talán felhasználja képeihez motívum gyanánt, de - mint mondta - elsősorban a költővel való fizikai találkozásra volt szüksége, mert új könyvében őt is meg fogja említeni. A készülő mű pedig nem másról szól, mint azokról a huszadik századi művészekről, akik az elnyomás, a diktatúra frusztráltjaiként öngyilkosok lettek. Hogy József Attila öngyilkosságának okairól és körülményeiről ma sincs egészen pontosan tisztázott tudásunk, következésképpen Arroyo jobbára magára van hagyatva a tekintetben, hogy miképpen illeszti őt a nevezetes autoagresszívek sorába, nos ez legyen a spanyol festő dolga, s majd meglátjuk, ha telik rá. A történetből azonban annyi mindenesetre kiderül, hogy Arroyót nemcsak a források tekintik expanzív személyiségnek, aki azonos akarattal kezeli az ecsetet, tollat, kamerát, hanem ő maga is "interartisztikailag" figyelmes művésznek tartja saját magát.

Budapesten adott interjúi egyikében a művész elmesélte, hogy lévén a magyar irodalom szerelmese (Zilahy Lajost, Márait meg Kertész Imrét említette), elzarándokolt József Attila szobrához, melyről több fényképet is készített. Ezeket majd talán felhasználja képeihez motívum gyanánt, de - mint mondta - elsősorban a költővel való fizikai találkozásra volt szüksége, mert új könyvében őt is meg fogja említeni. A készülő mű pedig nem másról szól, mint azokról a huszadik századi művészekről, akik az elnyomás, a diktatúra frusztráltjaiként öngyilkosok lettek. Hogy József Attila öngyilkosságának okairól és körülményeiről ma sincs egészen pontosan tisztázott tudásunk, következésképpen Arroyo jobbára magára van hagyatva a tekintetben, hogy miképpen illeszti őt a nevezetes autoagresszívek sorába, nos ez legyen a spanyol festő dolga, s majd meglátjuk, ha telik rá. A történetből azonban annyi mindenesetre kiderül, hogy Arroyót nemcsak a források tekintik expanzív személyiségnek, aki azonos akarattal kezeli az ecsetet, tollat, kamerát, hanem ő maga is "interartisztikailag" figyelmes művésznek tartja saját magát.

Miután a készülő könyvről semmi egyebet nem tudunk, ne is foglalkozzunk vele többé. Ám fölemlítése arra valószínűleg jó volt, hogy jelezze-színezze azt a bizonytalanságot, mely Eduardo Arroyo nagy, retrospektív kiállítása láttán elterpeszkedhet a nézőben. Egész egyszerűen eldönthetetlen ugyanis, hogy a többnyire hatalmas festmények mit akarnak, miközben semmi más nem sugárzik róluk, mint valami mérhetetlen és izmosan dinamikus akarat; gáttalan és gátlástalan

megmondani vágyás

Arroyo - mint a valaha volt SZOT-üdülők és a házibulik meg a mai vanmensók jópofa megmondó embere - mindent tud, mindenről van véleménye, s azt nem is fojtja magába: politika, botrány, sztárnevek kenődnek jó nagy ecsetei nyomán a vásznakra, harsányan és nagyon is megmondva az igazat.

Újságíróként is dolgozott, így talán rutinból vizuális publicisztika gyanánt is kezelhetők a képei, melyek "üzenete" egyáltalán nem negatív. Mondhatnánk, a latin popot telíti meg szociálliberális tartalommal, s ezzel végeredményben sok bajunk nem lehet. Már legalábbis akkor, ha megelégszünk a kifestő-könyvek eleganciájával ahhoz, hogy a hetvenes évek elejétől illusztrált eseményeket egy civilizált baloldali mentalitás szűrőjén keresztül lássuk eléggé (nagyon) színesben. Abban a pillanatban azonban, amikor arra riadunk, hogy itt mégiscsak festőművészetről kellene kapnunk adalékokat, a már említett opálos állapot áll be: elbizonytalanodunk, mert a megfestett tartalmak - rokonszenvességük ellenére - elérdektelenednek (joggal, hiszen nem is kellett volna olyan sikolyosan megnyilatkozniuk) a plakát-fogalmazás harsányságában. A spanyol Arroyo az amerikai meg persze a francia-német pop- art felhabzása idején edukálódott Párizsban 1968 táján, minden benyomást magába vett tehát, mely ahhoz volt szükséges, hogy korszerűen politizáló korszerű művésszé válhasson. Azzá is vált és az is maradt mindmáig, a látszat szerint. A festészet és a politika is elzúgott ugyanis, de legalábbis odébbállt, Arroyo azonban áll a vártán még mindig, és jelszavasan be-beszól, be-befest.

Stílusa az idők folyamán némileg finomodott, ma valahol David Hockney és (a Magyarországon szinte ismeretlen amerikai) Richard Lindner között nyugszik; talán a korral jár, hogy valami bensőségesség is érződik már az archaikus rikítás szüneteiben. Verbalizmusa egyszerre irodalmias és politizáló, bár ez utóbbi egyre érdektelenebb. Figyelemre méltó viszont szimbólumhasználata. Gyakran alkalmaz ornamentikaként szimbolikus elemeket, melyek már-már heraldikai magaslatokba jutnak. Egyik legjellemzőbb motívuma

a légy,

mellyel kapcsolatban érdemes elvégezni egy röpke analízist: talán nem tévedünk nagyot, ha azt tételezzük föl, hogy a légy-mosca-álarcosbál vonalon eljutunk Arroyo gondolkodásmódjának és képteremtő gesztusának mélyére.

Ami a legkényelmetlenebb az egészben, az a kiállítás sugallta pszichológiai helyzet, melybe a nézőnek kell magát beleillesztenie. A nagy, kiabáló munkák között ugyanis egyre nehezebben lehet eldönteni, hogy a látvány hamisságai valóban a vásznakról vagy a néző fejéből származnak-e, hiszen az úgynevezett befogadói attitűd ebben az esetben, mármint Arroyo "megcsinált" életművének láttán, összezavarodik. Döntést kell végül is hozni: a rokonszenves, de felszínes mondatképek tartalmával vagy formájával kell-e vajon bíbelődni, s a művész nem arról beszél-e folyton-folyvást, hogy mennyire lehetetlen ezt a döntést megnyugtatóan megfogalmazni. Amint látom, visszakeveredünk a zavarba, belemerülünk a homályba. Nem láthatjuk a fecsegő felszín alatt a mélységet, mert nem hisszük el, hogy ott van. Talán ez az, amit Arroyo a legkevésbé sem akart, s a leginkább sikerült.

Hajdu István

Ludwig Múzeum, február 23-ig

szerző
Hajdu István
publikálva
2003/5. (02. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Interjúk
Somlyódy László, Mathias Énard
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...