másképpen pillantok a tárgyra,
mint valaha is korábbi életemben, egyúttal valami mással, eddig nem létezővel kerülök kapcsolatba. "Az én tárgyam az, amelyet meglátok. Amelytől nem tudok szabadulni. Amelyből verset írok. Mint a régiekkel a lovat, a serleget, a függőt, úgy temetik el majd velem azt, amit láttam." Igen, de ezenközben a költő jóvoltából az olvasó is birtokába juthatott egy tárgynak, amely bizonyára nem azonos az övével, de annak energiaterében, kisugárzásában keletkezett.
"A vers a tárgy alá hajlik, árnyékába fekszik, a tárgy mögé rejtőzik." Ez a szép megfogalmazás válaszként szolgálhat minden versolvasó örök kérdésére is: hol keressük egy nyelvi képződményben a költészetet?
Mindennapos tapasztalatunk ugyanis, különösen a kortárs lírikusok esetében, kiknek költészetében a formai konvenciók, a műfaji ismertetőjegyek igen gyakran észrevehetetlenné halványulnak, hogy csak a varázst érezzük, de okát nem leljük. Hiszen "csaknem úgy beszél, mint mi"; a rejtély éppen ez a "csaknem". A Balla Zsófia által sugallt megoldás viszont éppen abban állna, hogy az, ami a lírát lírává, a szöveget irodalommá teszi, sohasem érhető tetten a maga éteri, vegytiszta mivoltában. Ha az utóbbira keresünk valamiféle definíciót, akkor rosszul kérdezünk, és sohasem kapunk kielégítő választ. A költőiség a tárgyat megváltoztató és újrateremtő tekintet, amely azonban nem létezik a tárgy nélkül (van-e olyan pillantás, amely nem irányul semmire?), s amellyel csak a tárgy észlelése, a vers egyszerre aktív és passzív befogadása révén léphetünk kapcsolatba.
Talán megbocsátható, ha a tekintetnek ezt a sajátos irányultságát azzal az idézettel érzékelteti a recenzens, amellyel a szerző neki dedikálta kötetét. "Másik tudás nyoma rebben a testben./ Van erre szó, de nincs emlékezet." (Ünnepet) Ez a két sor alighanem jól példázza a líraiság működésmódját Balla Zsófia felfogásában. Minden versolvasó ember ismeri azt a tapasztalatot, amelyet a költészet képes kiváltani belőlünk, s amelyet Balla szavával "másik tudásnak" nevezhetünk. Rejtélyes élmény ez, hiszen olyan, mintha az idők kezdetétől bennünk lett volna, éppen csak nem tudtunk róla; ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk ilyenkor, hogy ezt a testmélyi tapasztalatot mégiscsak a verssel való találkozás egyedi történése hozta a felszínre. Bizonyára általában is elmondható, hogy sohasem juthatunk birtokába mindannak, amiről valamiféle (zsigeri, meghatározhatatlan, formátlan, kifejezhetetlen) "tudással" rendelkezünk. A vers felkavarja ezt a mélyréteget; de nemcsak katalizátorként, tudatosulási folyamatok beindítójaként lép fel, hanem rögtön csatornákat, útvonalakat is kínál ez utóbbiak számára. Hogy aztán melyiket vagy melyeket választjuk ezek közül, az úgymond "rajtunk múlik". Úgy vélem, ha ezekről a nehezen körvonalazható tudás-alakzatokról beszélünk, a mindennapi nyelvhasználatban is az "emlékezet" szót használjuk, természetesen metaforikusan, hiszen ezúttal nem az életünk során valóban megtörtént és feledésbe merült események felidézhetőségéről van szó. Ám bizonyára úgy fejeznénk ki ezt, hogy meghatározatlan emléknyomokat észlelünk magunkban, olyanokat, amelyekre nincs szavunk. Balla Zsófia megfordítja ezt az összefüggést: nála a szavakkal találkozunk, a szavak vezetnek el minket a maga "igaz valójában" rekonstruálhatatlan emlékezetig. Tehát
a nyelv az elsődleges;
a nyelv, amely nem a lélek vagy a szellem kimondhatatlan tartományainak alárendelt, azokat csak töredékesen megszólaltatni képes instrumentum, hanem maga "Ez a lét, mely mindegyre egy marad / Fölszáll és süllyed árad és apad" (Caspar Hauser-variációk).
Az olvasó az eddig kifejtettek alapján arra az elhamarkodott következtetésre juthat, hogy A harmadik történet kizárólag magasröptű lételméleti és nyelvfilozófiai problémákat megszólaltató poémákból áll. Nos, nem kell megrettenni, Balla Zsófia lírája szellemi igényessége ellenére tágas, életteli, groteszk humorban is bővelkedő világot tár elénk. Nem haboznék kijelenteni, hogy félreismerhetetlenül női világ ez, pontosabban egy érett asszony univerzuma. (Erről az olyan versek tanúskodnak, mint például A szép fegyverkovácsné elköszön a régi fiúktól című, bájosan és szándékoltan esetlen Villon-parafrázis.) De ezeket az egyértelmű jelzéseket tartalmazó verseket leszámítva is biztos vagyok abban, hogy az olvasók többsége akkor is kitalálná, hogy költőnővel van dolga, ha letakarnánk a címlapot. Bízvást megérne egy misét annak a feltárása, hogy milyen poétikai megoldások, hangnembéli vagy tematikus jelzések terelik a befogadást ebbe az irányba. Remélhetőleg akad majd olyan ifjú irodalmár, aki vállalkozik erre a feladatra, hiszen igen izgalmas és manapság az egyik (méltán) legsűrűbben felmerülő irodalomértelmezési problémáról van szó.
Nem véletlenül oszlik öt nagyobb részre a kötet; a viszonylag hosszú érlelődési időt jelzi, hogy a néhány datált költemény egyike 1982-ből származik. Noha manapság nem illik a költői mű kapcsán életrajziságra hivatkozni, ezt Balla Zsófia esetében feltétlenül meg kell tennünk, hiszen a címben emlegetett három történet alighanem három életrajzi fázisra vonatkozik. A költőnő 1993-ban telepedett át Kolozsvárról Budapestre, s a kötet beosztása tükrözi ezt az "előtte" és "utána" élményt, mindazzal együtt, amit a megszakadás és a folytonosság dialektikája a költészet anyagaként sodor be a versekbe. Mi lehet a "harmadik történet"? Egyértelmű választ nem kapunk, de talán az a múlttal terhes, de nyitott jelen, a "túlélt halál" állapota, amelyben a szubjektum egyedül a megmunkált nyelvbe kapaszkodhat. Idézzük a nagyszerű képet: "Versen függök. Ég fele hull a / pók a fonálon." (Arany dal) Szóval izgalmas, élvezetes kötet ez, amelybe betévedve többfelé is elindulhatunk, és mindenütt találunk valami meglepőt és érdekeset. Nem hagyhatom említetlen, hiszen alapos elemzést és méltatást érdemelne, hogy az utolsó kötetrész olyan ragyogó költői teljesítményt tartalmaz, mint a Petri György emlékének szentelt Csöndfoltok ciklus. Meghatóan szép monumentuma ez a barátságnak és a gyásznak, a nyelvbe költöztetett lét nagyszerű hiábavalóságának.
Angyalosi Gergely
Jelenkor Kiadó, 124 oldal, 1200 Ft
