Zubin Mehta és a Firenzei Maggio Musicale Zenekara nem akart apait-anyait beleadni koncertjük elsõ számába (Verdi: A végzet hatalma - nyitány), úgy játszották el, mintha utána tényleg az opera következne, melyben majd kibontják a témákat és felhevítik a muzsikát. A hangverseny csúcsa Beethoven VII. szimfóniája volt. Annak ellenére, hogy néhány fontos részlet - mint például az elsõ tétel bevezetõje és a fõrész közötti átmenet megoldása vagy a második tétel lekerekítése - nem volt átütõ. Viszont a hangzás tisztasága, tömege, belsõ arányai és a tempók természetessége zsigeri élményt nyújtott. A vonóskar nem kímélte jobb karjának ízületeit, a vonásnemek közül egyként a nehezített megoldás mellett döntöttek, mintha az "egy hang egy vonás" elve lett volna a koncepció magja. A vonószenekari munka a harmadik emeletrõl nem mindennapi látványt nyújtott. Persze fontosabb, hogy minden hangnak ugyanolyan határozott vége, mint eleje volt, a hangzás pedig olyan levegõssé és üdévé vált, mintha nem a zengõkamrákat, hanem az ablakokat hagyták volna nyitva. Amikor aztán egyszer-egyszer egyetlen vonóra vettek egy hosszabb frázist, attól súlyt kapott a dallam, és kiemelkedett az adott formarész. Az egész azonban nem ért volna semmit, ha nincs a remek (megduplázott) fafúvóskar. Mehta egyszerûen, de impulzívan vezényelt, a harmadik tételben szinte végig csak a szemével villogott.
A szünet után Brahms II. szimfóniáját játszották. A vonósok ezúttal szinte az egész szimfóniát egy vonóra vették, dúsabb vibratóval játszottak, de még így is kiemelkedtek a csellók bensõséges bariton énekükkel. Ezt a zenekari sötétbarnát azonban inkább festhette volna Mahler, mint Brahms. Ráadásként Puccini Manonjának Intermezzója következett. Másnap Mehta - a rádióközvetítés tanúsága szerint - diszkréten szétverette a közönséggel a Zeneakadémiát, és három ráadást adott.
Molnár Szabolcs
Március 29., Nemzeti Hangversenyterem
**** és fél
Eugéne Scribe Adrienne Lecouvreur címû mûve egyrészt well-done, másrészt igazi atelier-dráma, amennyiben kerekded, fordulatos sztorija van, a színházról szól, és színésznõ a fõszereplõje. Amúgy pedig igazi zsótéri csemege: tökéletes összeházasítása a helyek szellemének.
A nagyrészt üres játéktér két szélén folytatódnak a színház elõterében a közönség kényelmét szolgáló bõrfotelek (azazhogy az egymás mellé állított, ilyenformán széksort képezõ sötét mûbõr ülõalkalmatosságok), hátul színpad, amely olykor színpad, olykor rejtekszoba. Ettõl a terem üres elsõ fele néha a nézõtérhez, máskor a színpadhoz tartozik - erre erõsít rá, hogy a szereplõk sokszor velünk együtt nézik, ami a színpadon történik.
Zsótér rendezésének alapeleme Ambrus Mária díszlete, ahogyan ez szokásos; ugyanígy Benedek Mari jelmezei, melyeknek apró részleteire érdemes ezúttal jobban figyelni, az egyenes vonalvezetésre, a "jelmez a jelmezben" trükkökre. De most nemcsak errõl van szó, hanem valódi mozgalmasságról is: ármány és szerelem a színen, in concreto és in abstracto, tehát mindenki, a busszal érkezett közönség meg a vájt szemû pesti farmergatyás is megkapja, ami a pénzéért jár.
Adrienne, a Comédie Francaise sztárja beleszeret Maurice szász grófba, Kurland hercegébe, aki viszontszeretni látszik ugyan õt, de határozott vonzalmat mutat a befolyásos Bouillon herceg még be-folyásosabb felesége iránt is. A csapodár férfi valójában mellékszereplõ; az teszi naggyá, akik és ahogy lángolnak érte. Adrienne pedig nagyon, míg a hercegnõ életre-halálra vívja hiúsági harcát.
Van két hiánytalanul remek alakítás - Börcsök Enikõ Adrienne-je végig lebilincselõ, a legvégén pedig (ez Zsótérral közös érdem!) frenetikus; Balogh Erika Hercegnõje pedig mezítlábasan elegáns fúria, dallamos beszéde, vállvonogatása félelmetes.
- ki -
Kecskeméti Katona József Színház, február 16.
*****
Einstürzende Neubauten A 25. életévét ünneplõ zenekar többedszerre látogatott el hozzánk, és bizony jól teszi. Elõzenekar nincs, nagy bevonulós hókuszpókusz sem, egyszerûen csak kisétálnak a színpadra, és Blixa Bargeld énekes-szövegíró békésen beszédbe elegyedik a közönséggel. "Mikor voltunk itt elõször, hol is?" A közönség lelkesen kiabálja, "SOTE, SOTE", néhányan nyújtják is a kezüket, hogy õk már akkor is ott voltak, 80-akárhányban, aztán a zenekar belecsap a vasak közé. A rock- felállás csak annyiban igaz, hogy színpadon játszanak, és van gitárjuk, ezzel azonban ki is fújt, hiszen a dob csak nagy vonalakban emlékeztet dobra, inkább különféle vaslemezek és mûanyag csövek halmaza. A második ütõs pedig különféle vasipari termékeket, pillepalackokat, mûanyag dobozokat üt, vagy éppen fel-alá járkál egy köteg festékesdobozt a padlóhoz verve. A gitárosok minden lehetséges módon használják hangszereiket, néha vibrátort vagy különféle hanggerjesztõket nyomnak a húrokhoz, Blixa hol sûrített levegõt fúj az arcába, hol pofozza magát a torzított mikrofonba, rikácsol, fejhangon sikít, ami nekem néhol Nina Hagent idézi. Végig az jár az eszemben, hogy õk ketten biztos jó haverok.
A zenekar földbe, illetve hajófenékbe döngölõ, közel két és fél órás koncertet adott, kétszer is volt ráadás, úgy látszott, nem is akarják abbahagyni. A spontaneitás kissé fakult, mikor láttam, hogy a roadok kijöttek a ráadásblokkok elõtt átszerelni a mûanyag dobozokat, vascsöveket, valamint az se tett jót punkfellépésekhez szokott lelkemnek, hogy Blixa öt darab gömbvas miatt hisztizett egy sort. De fátylat rá, ezzel együtt is jól járt, aki ott volt, igencsak jó minõségû energiaadagot kaptunk. A végén megtudtuk, hogy jön az új lemez, de az csak a neten lesz elérhetõ, valamint, hogy a koncert felvétele a kijáratnál CD-n megvásárolható.
Kerényi Tamás
A38 hajó, 2005. március 31.
*****
Constantine - A démonvadász Fokhagymával vámpírra vadászni és Max von Sydow-ért küldeni, ha borsót hány a gyerek - azok voltak csak a boldog békeidõk. Azóta a pokolba is bevezették az internetet; bár még mindig a sátán az ügyvezetõ, a vén pojácát már nagyon fúrják a marketingrõl. Annak fényében, hogy a fõnök mostanában egyre többször mutatkozik másnapos Elvis-imitátorként, és ha csak rajta múlna, az örökkévalóságig elsakkozgatna a Jóistennel, a feszültségek bizonyos mértékig indokoltnak tûnnek. A kilátások néhány emelettel feljebb sem éppen rózsásak. Új trendek dívnak a sátán fenéken billentésével foglalkozó szakágakban is; a vicces szellemirtók és a még viccesebb sötét zsaruk helyett mostanában egy bús képû nikotin-addikt ûzi a tiltott határátlépõket. Amolyan világvégi noir-hõs õ, a megváltásért fusizó magándetektív, aki a sokat látottak cinizmusával és egy keresztnek látszó, aranyozott csodafegyverrel üldözi a kénköves leheletû szárnyasokat, patásokat és más effélékét. Arról, hogy milyen a lehelete a képregényrajzolóknak, és kapnak-e cipõt a patáikra, nincsenek információink, mindenesetre az ilyen kép-regény alapú rémmesék láttán azért felmerül az emberben egy és más az alkotók kilétét illetõen. A helyzet persze ennél jóval komolyabb, elvégre súlyos mûfajszédelgõkkel van dolgunk, olyan visszaesõ határát-lépõkkel, akik kedvük szerint mossák össze a gótikus rémmesét a nagyvárosi krimivel, Nosferatut Philip Marlowe-val. A legfelháborítóbb azonban mégiscsak az, amikor a végére valami szórakoztató katyvaszt sikerül kisütni az egészbõl. Felnõtt ember ilyenkor összevonja a szemöldökét, és a biztos fanyalgás reményében kibekkeli Keanu Reeves következõ filmjéig.
- köves -
Az InterCom bemutatója
***
n A Purcell Quartett neves énekes szólisták társaságában Buxtehude-programmal lépett fel. Az északnémet barokk mester zenéjét alig-alig lehet hallani Magyarországon, így engem a különlegesnek ígérkezõ program csábított erre az estre. Buxtehude már közel járt a hetvenedik életévéhez, amikor a húszéves Bach elgyalogolt hozzá Lübeckbe, hogy meghallgassa orgonajátékát. A lenyûgözõ hatás ma már a Bach-irodalom toposza.
Szerda este - jórészt az elõadás színvonala miatt - a lenyûgözés elmaradt. Egyházi mûvekbõl (kantáta, zsoltár), vallásos dalokból és két szonátából álló, változatosnak tûnõ mûsort hallhattunk. A hangszeresek jelenlegi képességeirõl a szonáták alapján lehetett világos képet alkotni, és ez meglehetõsen sötétre sikeredett. Az orgonista Robert Wooley jelentéktelenül és irányításra képtelenül látta el feladatát, Richard Boothby (viola da gamba) inkább csak motyogott hangszerén. A technikásabb hegedûszólókat játszó Catherine Mackintoshról nehéz volt elhinni, hogy néhány éve az angol régizene-játék egyik meghatározó figurájaként tartották számon.
A közönség egy része valószínûleg Emma Kirkby szopránja miatt jött el, csalódtak feltehetõen, mivel a mûvésznõ önállóan csak egyetlen szólókantátában lépett fel. A hang pici (sose volt nagy), de szép. Elõadása muzikális és intelligens. Mellette három férfiú éne-kelt még. A kontratenor (Michael Chance) magasságaival nem volt baj. Egyszer azt hittem, hogy nincs tovább, és akkor rádobott egy kistercet. Lent viszont megszûnt létezni, és az ügyetlen fekvésváltások arra utaltak, hogy Chance rossz napot fogott ki. Charles Daniels (tenor) kicsit szögletes, Peter Harvey (basszus) pedig megjegyezhetetlen volt.
Molnár Szabolcs
Március 30., az MTA Roosevelt téri díszterme
***
A szólás szabadsága Egészen megilletõdtem. Világzene a tévében, és rögtön a Friderikuszban. Omara Portuondo hazai forgalmazója is odavolt, ez aztán a megtiszteltetés. Gyorsan átütemezte hozzá a hétfõre egyeztetett interjúkat, míg a stábja térült-fordult, begyûjtötte Omara filmjeit s ilyesmik. Mondhatni, minden adott volt, hogy végre kiderüljön valami Omara Portuondóról, de ez az apróság nem foglalkoztatta Friderikuszt. 't más izgatta: a hetvenöt éves énekesnõ lába. Kérte is az adás elõtt, mi lenne, ha majd megmutatná, de Omara nem állt kötélnek, így a szerkesztõ úrnak be kellett érnie e kérdéssel: "Még mindig olyan jó a lába, mint tizenöt éves korában?"
Ilyen mókás fiatalember ez a Friderikusz. Persze értem én: mennyi galiba járt volna azzal, ha lecövekel a zenénél. Így is adódott épp elég, lényegében egyetlen helytálló kérdés sem jött össze. Hiszen szegénynek nem szólt senki, hogy a Buena Vista Social Club nem egy zenekarnak a neve, ennélfogva Omara nem lehet annak az énekesnõje. Aki ráadásul még "bakfis" a többiekhez képestÉ
Omara egyébként a méltó tapintattal állta a sarat, nem helyesbítette sorban Friderikusz kérdéseit, inkább hagyta szerepelni, végül is az õ mûsoraÉ Mindössze arra kapta fel a fejét, hogy "nem érezte-e megalázónak, amikor le kellett vizsgáznia, hogy szerepelhessen a Buena Vista Social Club címû albumon". - Milyen vizsga? - Itt valamit végképp összekavart a mi Sándorunk, ennyire azért nem kéne, hogy szólásszabadság legyen. Ezzel együtt én nem beszélném le arról, hogy a jövõben is próbálkozzon. Mindössze két tanácsom van:
1. Most egy darabig inkább a férfi énekesek korával és lábával foglalkozzon, az kevésbé tûnhet udvariatlanságnak.
2. Ha egyedül nem megy a felkészülés, kérjen segítséget, az sem macerásabb, mint a jól értesültet játszani.
Omarát egyébként nem sértette meg Friderikusz interjúja - hozzászokott az ilyesmikhez. Szerencsére igen sok Friderikusz Sándor tévézik a világban.
m. l. t.
mtv, április 3., 21.40.
** alá
Apokalipszis - Frisson Tûéles mozdulatok, a test teljes megfosztottsága és groteszk félelmei jellemzik a Frenák Pál Társulat új darabját. Kemény, fémes és szégyentelen. Újat elsõsorban a táncosok jelentenek, minthogy a társulat teljes egészében kicserélõdött. A csapat arcainak számító Juhász Kata, Zambrzycki Ádám vagy éppen Gergely Attila helyett a Csajokban már megismert Kolozsi Viki és három külföldi, Johanna Mandonnet, Nelson Reguera Perez, Guillaume Saunier Martinez táncol. Érdekes módon a fekete Johanna kivételével mind a már ismert típusokra hasonlítanak, mintha a társulat inkább jellegzetes mintákból állna, mintsem emberekbõl.
Középen óriási négyzet alakú, kissé rézsútosan döntött "küzdõtér" található, kevés kivétellel nem is hagyják el ezt a területet. A zene szintén hagyományosan különleges effektusokat használ, hol noise, hol finom sanzon. Az elõadás folyamán a középsõ területre vetítenek: általában árnyalakokat, de szinte refrénszerûen a kék ég és a rajta úszó bárányfelhõk is megjelennek. Éles kontrasztban állnak ezek a képek a táncosok vergõdõ, kétségbeesett mozdulataival. Homoerotikában bõvelkedõ, bravúros stációkat halmoznak. A darab második fele jóval érdekesebb, mint az elsõ, amiben nem igazán hoz újat a francia-magyar koreográfus. Ez a szakasz ugyanis egy groteszk jelenettel kezdõdik: három szereplõ csirkefejjel lép be a Stayin' Alive zenéjére.
Az apokaliptikusnak szánt végkifejlet igencsak látványos: a már említett fekete táncosnõ vérszínû folyadékot mer a hófehér négyzetre, majd egy egész vödörnyi testnedvet löttyint rá. Aztán csúszkálni kezd rajta, vergõdik, és fehér kombinéját lassan vörösre festi a lé. Hogy még véletlenül se vegyük komolyan, a maradék három fekete zakóban a színpad jobb felsõ szélén bájos dalocskára riszál. Valóban van valami megdöbbentõ a képben: alul vérben úszó fekete lány, míg felül három tiszta, intelligens, szórakozó fehér fiatal. Kicsit még csapkod a lében, aztán bezsebelik a tapsokat.
- mama -
Trafó Kortárs Mûvészetek Háza, április 4.
****
Bonbon, a kutya Fél óra után szembesülünk vele: nem úgy néz ki, mint akinek a gazdájától városligeti kutyasétáltatás közben tenyésztõi szakvéleményt kér az átlag pincsitartó. Schwarzeneggernek lehetett fénykorában ilyen kutyája, én a múltkor valamelyik külvárosi edzõterem elõtt láttam hasonló ebet, barátságtalanul vicsorgott. A filmbéli amúgy szemrevaló állat: rövid szõrû, fehér és négylábú, argentin dog. Egy magányos argentin férfiú életét borítja fel: kirúgott benzinkutas bicskákat farigcsál, ám jó lelkének köszönhetõen ingyen(!) hozzájut Pánamerika legfajtisztább kutyájához. Így új esélyt kap mindahhoz, amiben soha nem volt része, azaz észreveszik az utcán, beszélnek hozzá, haverszámba veszik, újjászületik, ha jól értem. Meglehetõs biznisz a kutyakereskedelem! Hirtelen nagy hatalmú bankár, szakértõ tenyésztõ egy emberként áll Patagónia lúzere mellé. Nincs mellé-beszélés, kutya-propagandafilmet látunk. A kifutók és kiállítások világát csak a fõszereplõ nem élvezi. Mert Argentína kemény hely, onnan még Lassie sem találna haza, Lechien pedig a libidóhiánytól szenved. Mélyenszántó érzelmeket generál ez mindenkiben, a dog lelkivilága romokban, veszélyben a hibátlan pedigré. Gazdija ezalatt szépen elfelejti hátrahagyott családját, csak az idomításnak és az ideális szuka keresésének szenteli napjait. A mûnek se füle, se farka, de annyit elárulok, hogy mikor már senki sem hinné, Bonbon összehozza azt a kóbor numerát. Ilyet az utcán bizony nem látni: hepiendes kutyaszex.
Balázs Áron
Forgalmazza a Best Hollywood
**
