Zene

Ahíres jelenetben, amikor a lovászfiú és a mosogatólány frakkban és báli ruhában, de immáron lelepleződve belevágnak a Cintányéros, cudar világba, köröttük állnak a leesett állú, elképedt, virtigli arisztokraták - és az összes háton felállt a szőr. Fenyegető, tragikus, nagy pillanat volt, az igazságé. A cselédség elégtételt vett. Ezt a Mágnás Miskát Kaposváron láttam, és Mohácsi János rendezte.

Hatásos cím, rám legalábbis hatott. Kíváncsi lettem a kötetre, annak ellenére, hogy szerzőjétől nem olvastam korábban semmit.

"1883

Wolsky András geometrikus festményei egyszerre utalnak a húszas, harmincas évek nyugat-európai klasszikus avantgárd-jára, valamint az azt megidéző, hetvenes évekbeli, konceptuális indíttatású szisztematikus festészetre.

Kötelező gyakorlat:

"Most majd le fogják fordítani a műveit: a Nobel-díj fertőtlenít" - jósolta ragyogó esszéjében Tamás Gáspár Miklós. Egy év telt el, és látjuk, sajnos nem lett igaza. A szemfüles Cartaphilus Kiadó mindenesetre előrukkolt az egyetlen (eredetileg 1983-as) magyar nyelvű Naipaul-regény újrakiadásával, mi több, a lassan húszéves kísérőtanulmányt is újraközölték.

Kilenc fiatal fényképész kiállítása nyílt meg Budapest egyik legérdekesebb új épületében, a Rottenbiller utcai Magházban. Az épület iroda, lakóház, szálloda és kisméretű városközpont egyben, amelyet most még vonzóbbá tesz ez a kiállítás.

Az emberiség legősibb vágya legyőzni a fizika (és az összes létező természettudomány) törvényeit. Szállni, mint madár, csak szárnyak nélkül, egyszerre dáridózni több helyen, császkálni ide-oda térben és időben, nagykanállal enni pirított hógolyót. A mozgókép föltalálása óta kedvenc témája ez a filmeseknek is. Előlépnek a hősök, helyből halhatatlanok, időgépbe ülnek, helyrerakják a trójai háborút Uzival, miegymás. Első - felületes - megközelítésben Gárdos Péter filmje is efféle vállalat bemutatására készült. Bebizonyítani, hogy a lehetetlen nem tart örökké, s ebből rögtön következik a második olvasat is, mely ugyancsak egy közkedvelt mozitípust idéz. Konkrétan azt, amelyik egy látszólag masszívan fölépített életrendszer pillanatok alatti (ez a legtöbb esetben s most is 24 lidérces óra) összeomlását ábrázolja. Néha elég egy véletlen, máskor egy rossz mozdulat, bármi, és startol a katasztrófa. Az adott esetben már az alapszituáció magában hordozza a kalamajka elkerülhetetlen bekövetkeztét, ahogy a nóta is mondja: jegenyefák, jegenyefák nem nőnek az égig.

Nincs olyan ember, se gazdag, se szegény ezen a tájon, akiben ne lenne valamiféle atavisztikus utazásélmény, nyilván még a kerék föltalálása előtti időkből vagy a háromévenkénti 70 dollár korszakából, hogy világot járni nagyszerű, csodálatos, ám nehezen elérhető dolog. Persze kinél-kinél hogy csapódik le: őszintén szólva már azt is sajnálom, hogy a Jorgosz Travel kellemetlenségei óta mintha megcsappantak volna némileg a feltörekvő popdívák Krétán készített videoklipjei, de az kifejezetten boldoggá tesz, ha egy amerikai filmet véletlenül nem Prágában forgatnak, hanem valahol máshol Európában.

"Minél idősebb leszel, úgy válik egyre nevetségesebbé az előre kalkulált, >>lázadó, szexi és veszélyes vagyok attitűdAz angliai születésű Kilbey két ma is aktív őstaggal, az amerikai Marty Willson-Piper és az ausztrál Peter Koppes gitárosokkal Sydneyben 1980-ban alakította meg zenekarát, s bár idővel meglehetős népszerűségre tettek szert, mind ez idáig egyetlen nagyobb slágert (Under the milky way) sikeredett összehozniuk, azt is csupán a hatodik nagylemezükön (Starfish, 1988). Pedig akkoriban az MTV-s gitárzenék jeles képviselőjeként fényesebb jövőt jósoltak nekik, mint a U2-nak. A dolgok aztán másképp alakultak, a Church tiszavirág-életű sztárzenekari státusa fokozatosan átcsúszott afféle felemás, kvázi-kultikus imázsba, ugyanis slágerszerzőként nehéz falatnak, underground rockbandaként viszont túl könnyűnek bizonyultak. S noha lemezeikkel sorra túlszárnyalták kortársaik pszichedelikus beütésű gitármuzsikáit (az 1992-es Priest=Aura album az első igazi mestermunka), mindinkább visszahúzodó mentalitásukkal a felszínes szélsőségek között egyre szerényebb érdeklődésre tartottak számot, aminek következményeként a Sometime, anywhere (´94) lemez megjelenése után multinacionális kiadójuk is megvált tőlük.

Szombaton először látogat Magyarországra a hip-hop japán nagymestere, dj Krush, mégpedig azért, hogy bemutassa A message at the depth című vadonatúj albumát. A bulira a partikon igencsak szokatlan ülőhelyre is jegyet lehet váltani, de ha azt nézzük, hogy a fő attrakció, a tokiói Hideaki Ishii milyen stílusban utazik, már korántsem lepődünk meg annyira.

Kosztolányi már a múlt század húszas éveinek közepén foglalkozott Henrik Ibsen színműveinek avulási együtthatójával. A jeles drámai analitikus halála óta még csak harmincöt év telt el, de az egykori rajongóból - a rajongás elsősorban A vadkacsa szerzőjének szólt - kitört a szkeptikus. Az író, aki nemcsak a lélektanra épít, hanem a társadalombírálatra is, "drágán fizet a lázas népszerűségért", mondja egyik kritikájában Kosztolányi. "Különösen áll ez a norvég prófétára, ki a századváltás előtt búcsúztatta el azokat a polgári előítéleteket, melyeket e gyorsan haladó, háborúkkal, forradalmakkal teljes korban azóta rég el is temettek."

Az értelmező számára a legtöbb esetben megadatik, hogy abból a kézenfekvő perspektívából közelítsen tárgyához, ahonnan látni véli a módosulásokat, amelyeket az aktuálisan legfrissebb mű az életmű kontextusán belül eredményez, miközben automatikusan annak részévé is válik. Marno János költészetéről is biztosan lehetne "onnan" beszélni, ám nem tágíthatok régóta formálódó meggyőződésemtől, hogy Marnóra már a korai kötetei óta az a következetes szándék a jellemző, amely költői nyelvének és belső vidékeinek teljesen öntörvényű kiaknázása irányába mutat. Rokonságai és bevallott vonzódásai természetesen vannak; Vörösmartytól kezdve Becketten és Bernhardon át Celanig és József Attiláig lehetne sorolni Marno maga választotta "családfáját", ugyanakkor az áthallások mindannyiszor tudatos költői gesztusokként, meghívásokként és megidézésekként jelennek meg a Marno-szövegekben. Írásai már az első bemutatkozás óta egységes és szuverén nyelvi világot mutatnak, és ebbe az eddig tapasztalt homogenitásba illeszkedik bele a mostani kötet is.

Asarokszobában állították ki. Kissé beszorítva a túlhabzó Jókai-kultusz, a gyönyörű Szerb Antal-terem és az eldugott Ady-oltár közé. A gyanútlan látogató egy ideig csak Jókai menyének (?) viselt dolgairól hall egy fanfárhangú tanárnő jóvoltából, és legszívesebben elfutna az iskolásan életrajzi rendben kirakott Vajda-dokumentumok láttán (keresztlevél, osztálynévsorok stb.). Szerencsére a szolgálatkész teremőr a vállára koppint, mondván, ő ugyan a világért nem zavarna, de van itt két szép könyvjelző, két szép Vajda-verssel (A vaáli erdőben, Húsz év múlva), hát csak nem tetszik a nélkül elmenni? Tájékoztató is volt, de az kifogyott.