Noha írt antológiadarabokat, néhány ma is népszerű, örökbecsűnek látszó verset (szinte találomra kiragadva: Anna örök, Magyar táj, magyar ecsettel, Milyen volt szőkesége..., Tiszai csönd), mégsem egyes verseit, hanem valahogyan egész költészetét érezzük maradandónak, talán azért, mert e líra meglehetősen egynemű. Üssük fel bárhol a kötetet, szinte mindig ugyanazt látjuk, pályáján nincs fejlődés. Schöpflin Aladár 1937-ben "kevéshúrú költő"-nek nevezte, és jellemzése ma is érvényes: "Teljesen passzív, szenvedésre teremtett lélek, akinek természetes levegője a halk búsongás."
Juhász egész életében borongott, és nem állt tőle távol némi mazochizmus sem. Saját elbeszélése szerint egyszer az egész éjszakát imádottja, a színésznő Sárvári Anna küszöbén töltötte, várván, hogy végre eltávozzon a hölgy egyik szeretője. De ezután sem nyílt meg számára az ajtó és vele imádottja öle. Hát igen, Juhász mintegy örömét lelte saját szenvedésében; gondosan ápolta, úgyszólván gondozta kínjait, egy századvégi, elátkozott költőhöz méltóan. Mi sem jellemzőbb, hogy amikor Karinthy megkérdte tőle, hogy van, teljes természetességgel felelte: "Köszönöm, jól szenvedek." Persze azért nem mindig ette ily forrón a kását. Egy anekdota szerint 1907 októberében a Lánchídról éppen a Dunába akarta vetni magát, amikor véletlenül arra járt Klima Ilona, ifjúkori szerelme, és közölte, hogy Szegeden éppen most jelent meg első verseskötete. A költő erre visszalendült a korlátról.
"Nem érzitek a kávéházi bút?" - kérdi Juhász egy ifjúkori versében. Nem, azt hiszem, ma már nem érezzük. De hogy éreztük volt, arra feltehetően mindig emlékezni fogunk.
Az Osiris Klasszikusok újabb kötete - Péter László, a legnagyobb Juhász-filológus bámulatos munkája - ismét közel került a tökélyhez. Már megint a Schumann-mondás: Le a kalappal, hölgyeim és uraim!
- zabán -
Osiris, 2002, 1131 oldal, 4200 Ft
