Igazolja-e az ítéletet az eltelt idő, amely azóta újabb századváltást eredményezett?
A Rosmersholm című drámában a keresztény-konzervatív Kroll iskolaigazgató, aki párthíveivel együtt éppen lapot vásárol magának, arról panaszkodik, hogy
a politika betört az iskola,
sőt saját házának falai közé, megosztotta családját, elhintette "a békétlenség és a lázadás eszméjét": felesége, gyermekei a szabadelvű tanok híveivé váltak, vörös mappában rejtegetik a radikális újság számait. Amikor eszméihez való csatlakozásra szólítja föl barátját, Rosmert, legnagyobb meglepetésére azt a választ kapja, hogy a volt lelkész éppen az ő közéleti szereplése láttán határozta el magát a másik oldal melletti nyílt kiállásra s a kilépésre az egyház szolgálatából: "...amikor olvastam az újságokban, milyen uszító beszédeket tartasz, milyen gyűlölettel szólsz mindenkiről, aki a másik oldalon áll... Ezek a mostani harcok gonosszá teszik az embereket. A lelkeknek most békére, nyugalomra, örömre és kiengesztelődésre van szükségük." A radikálisoknak azonban nem kell a hitetlenné vált Rosmer ("szabadgondolkodónk van elég", mondja a szóvivőjük), nekik a hívőként tekintélyt szerzett nagytiszteletű úr politikai súlya lenne hasznukra. Ezek után mindkét oldal figyelmezteti azokra a múltbeli családi ügyekre, magánlevelekre, amelyek alapján nyilvánosan kikezdhetik privát tisztességét, más szóval zsarolhatóvá tehetik - így is történik. Végül a szabadgondolkodás egykori atyamestere, a szellemileg legatyásodott filozófus-vigéc mondja ki a tanulságot, miszerint "a jövő nagy embere, a jövő nagy vezetője" az, "aki képes arra, hogy eszmények nélkül éljen".
A világért sem állítok olyasmit, hogy Ibsen 1886-ban mára érvényes zsurnálpublicisztikai színművet írt, noha a Rosmersholm bizonyos értelemben a legaktuálisabb
politikai pamflet
a jelenkori Magyarországon, már csak ezért is lesújtó, hogy egyetlen komoly színháznak sem jut eszébe eljátszani. Persze mégsem Zeitstückről van szó, mindenki tudja, hogy az ibseni toposz, a múlt sokkal áttételesebben, analitikusabban, valósággal mitologikusan van jelen ezeknek a daraboknak a legtöbbjében. Amikor Rebekka West azt mondja Rosmernek, hogy "meg kell tudnod, hogy mögöttem... múlt van", az bizonyos bűnök beismerését jelenti, történetesen azt, hogy Rosmer iránti szerelmében Rebekka a férfi feleségének halálát kívánta, s talán hozzá is segítette őt az öngyilkossághoz. A bűn a múlt része, föltáratlan titok, amire nem szabad rákérdezni, el kell temetni, mert ha feltámad, végzetesen hat a jelenre. A szereplők ennek néha megpróbálnak ellenállni. "A múltad halott, Rebekka - mondja Rosmer. - Már nem tart fogva... már nincs köze hozzád... nincs köze ahhoz az emberhez, aki most vagy." De vajon így van-e? Leválasztható-e rólunk a múlt? Szembe tudunk-e nézni vele? El tudjuk-e viselni az igazságot? Ezek az Ibsen-drámák nagy, metafizikai és ebben az értelemben aktuális kérdései.
Eleinte a naiv bizakodásé a fő szólam. A Babaház Nórája megfogadja Lindéné tanácsát, miszerint mindent be kell vallani, és emelt fővel távozik az élethazugság színhelyéről, a polgári házasságból. A vadkacsa szerzője már bonyolultabban és főleg szarkasztikusabban látja a dolgokat, ebben a darabban tragédiát idéz elő az elvont eszményeket számon kérő Gregers Werle "heveny igazságtevési mániája". Kiderül, hogy az embereknek a legnyomorúságosabb biztonság is elég indok ahhoz, hogy hazugságban éljék le egész életüket, és ezen még egy ártatlan áldozat halála sem képes változtatni. A Rosmersholm bűntudatos szerelmeseit Ibsen eluralkodó szkepszise kergeti öngyilkosságba; ők, noha öntudatlanul, az előítéletekkel tele világot találják élhetetlennek, amelyben "minden eszme kifordult magából". Hedda Gabler, a büszke arisztokrata lány a róla címzett darabban máson akarja behajtani saját, megvalósulatlan eszményeit, s hogy nem sikerül, elpusztítja magát is, csalódást keltő ideálját is. Három késői színműben (Solness építőmester, John Gabriel Borkman, Ha mi holtak feltámadunk) a csalódás súlyos én-dráma, a művész nagy életszembesítése. Öregkorukra elszigetelt, magányos, egész életükben csúcsra törő hősök, akik lezuhannak illúzióik magasából: a maguk építette toronyból, az önkéntes száműzetés padlásszobájából és a parnasszusi ködös hegyoromról. Az ibseni szimbolizmus az utolsó darabban már a költői szürrealitás felé nyitja az utat.
Az új fordításokban megjelenő Ibsen-összes első kötetébe választott hét "társadalmi dráma" magyarítója, Kúnos László bravúrosan megbirkózik az életproblémák elevensége és a korabeli társadalmi konvenciókból adódó érintkezési formák nyelvi avultsága közötti ellentéttel. "Ne játszd meg magad, Nóra", mondja Lindéné. Rosmer viszont ezt kérdezi: "Azt hiszed, hogy a hitüket vesztett és felszabadult embereknek nincs tisztaságtudatuk?" A két nyelvi szélsőség között megszületik a mai problémáinkra rezonáló magyar Ibsen.
Koltai Tamás
Magvető Kiadó, 2001, 620 oldal, 2990 Ft
