De mialatt a legújabb Mágnás Miskát néztem az Operettben, vágyakozva gondoltam a még korábbi vígszínházi produkcióra is; Börcsök Enikő és Kaszás Attila eleven játékára - a cintányéros jelenetben ott zsúrkocsikon és zsúrkocsikkal jártak fenyegető táncot, leszakadni készült a csillár. Szirmai Albert, Bakonyi Károly és Gábor Andor Mágnás Miskája az operettműfaj gyöngyszeme, szögezzük le most már, és ki-ki kotorjon emlékeiben Latabárok, Sárdi János, Gábor Miklós meg Mészáros Ági után.
Az Operettszínház kizsuppoltatott valahai monopolhelyzetéből - sem az operettért, sem a zenés műfajért nem muszáj ide járni. Príma lehetőség ez arra, hogy színházzá váljék; ebben a reményben újra és újra iderándul az ember. Aztán újra és újra megtapasztalja: kormányok és igazgatók jönnek-mennek, itt meg meg van állva az idő, méghozzá nem a dicsőséges-fényes múlt valamelyik szeleténél, hanem a
buszos operettkirándulás meg az NDK-turizmus
virtuális idejében, ki is van zökkenve tehát.
Ennek jegyében ez a Mágnás Miska nem is operett-előadás, de még csak nem is zenés színház, hanem revü.
Gagyi, szegényszínházi a díszlet - annyira, hogy már-már koncepciónak látszik. Kifordítom-befordítom díszletelemek, papírmasé fák, a kerti jelenetben egy falikút foglalja el a színpad kellős közepét. Ennek legalább tényleg fontos szerepe van, amennyiben az egyetlen olyan elem, amelyről Verebes István rendezőnek eszébe jutott valami. Nem több, mint hogy essenek bele jó néhányszor, fejjel előre, hátsóval fölfelé.
Amúgy Verebes a világon semmire nem gondolt, ami a leghaloványabban is érintkeznék a Mágnás Miskával, és ez egyrészt azért meglepő, mert ő amolyan gondolós rendező, másrészt azért, mert Bajor Imrére osztotta a címszerepet, és ebből joggal vélné az ember, hogy barátok közt jönnek-mennek a gondolatok.
Itt azonban összevissza húzkodták a darabot - lepárolták belőle az összes spirituszt, a sztori bárgyúra karcsúsodott, csupa Pixi és Mixi itt minden és mindenki. Apropó Pixi- Mixi: ezt a párost igen nehéz eljátszani, minimum kettő színész kell hozzá. De ha két statiszta - Faragó András és Peller Károly - egyre csak azt nyomja, némán és szövegben, "hogy én milyen kapitális barom vagyok, ide tessenek nézni, még a hajam is milyen hülyén áll", ez óhatatlanul átsugárzik a többiekre is. Beszippantja Korláth grófot meg a feleségét, az egész arisztokrata vendégsereget, de még Rollát és Baracsot is. Nem mintha Keszei Bori és Nyári Zoltán nem tudna énekelni, olyannyira tudnak, hogy a szöveget nem is érteni. Viszont játszani, azt nem tudnak: két vértelen, sápatag figura vívja itt élethalálharcát a szerelem nevében, hát ez nevetséges vagy siralmas.
A lopós nagymamát - micsoda ziccer! - Lehoczky Zsuzsa játssza; neki az lett mondva, hogy nagyon feltűnően lopjon, hadd lássa jól a közönség. Amikor ezt a magvas instrukciót elfelejti, rutinos és szellemes pillanatai vannak a színpadon, még valami lélekféleség is lehelődik a produkcióba. Annyi biztos, hogy egy másik Baracs helyében én biztosan őt választanám a Rolla helyettÉ
Ahhoz képest, hogy revü, kimaradtak jó számok, a tánc meg igencsak háttérbe szorult. Persze, ha attól zeng tout Budapest, hogy Bajor Imre nem tud táncolni, de mégis milyen jópofa dolog, hogy táncoskomikus szerepet vállal, akkor ezen nincs is mit csudálkozni. Oszvald Marika közismert akrobatikus képességét meg-megcsillantja azért, és ha hiszik, ha nem, Bajor mozgása is remek. Ha tehát
játszhatná például Bajor Imrét
- majdnem semmi baj nem lenne.
Így viszont van. Mágnás Miskája ugyanis nincsen a Mágnás Miska című operettnek - van egy igen markáns, komikusi képességekkel bőven megáldott tévésztárja, aki verítékezve és nagyon dolgozva igyekszik más lenni, mint amilyen.
A szegény Marcsa ilyenformán Miska nélkül, egyedül marad. Igaz, Oszvald Marikát, aki szerintem legalább az ötödik - de lehet, hogy a tizedik - Miskát nyűvi (és a darabból a fölös húzások mellett nagyon muszáj lett volna kidobni azt a rossz poént, hogy Miska hamarosan "hárman szeretne lenni" a nagymamakorú Marcsával), ez nemigen zavarja. Remekül elvan ebben a revüben az ő hálás közönségével, elementáris energiáival igazi bámulatot ébreszt, a képtelenségig veszi a hátára az előadást, csak azt az egyet nem tudja ő sem elhitetni, hogy kora, alkata Marcsa után kiált. Baj van az Operettben az utánpótlás-neveléssel - ilyen színház ugyanis ma már nincsen.
A rendező és Nagy György koreográfus kínosan szimmetrikus képeket rakott a színpadra - olykor kifejezetten fájt, hogy például Rollából csak egy van: felbillent a tér. Olykor az fájt, hogy az ebédmeghívás után mindjárt esteledik. Máskor az, hogy az órát váratlanul aurának mondják. Viszont a német feliratozásból meg lehetett tudni, hogy a "vazsmegyei gyereket" németül Tulliburschnak mondják - ezt nem fogom elfelejteni.
Marcsa azt mondja az öreg grófnénak, hogy az ő Miskája "messzirűl, behunyt szemmel" jóképű. Épp így kellett volna nézni az egészet - merthogy épp így lett rendezve. Remélem, azért, mert Verebesnek furtonfurt a szomszéd várban rendezés alatt lévő Három nővéren járt az esze.
Csáki Judit
