"Most majd le fogják fordítani a műveit: a Nobel-díj fertőtlenít" - jósolta ragyogó esszéjében Tamás Gáspár Miklós. Egy év telt el, és látjuk, sajnos nem lett igaza. A szemfüles Cartaphilus Kiadó mindenesetre előrukkolt az egyetlen (eredetileg 1983-as) magyar nyelvű Naipaul-regény újrakiadásával, mi több, a lassan húszéves kísérőtanulmányt is újraközölték.Naipaul a trinidadi Chaguanasban született, bevándorolt, saját hagyományairól lassanként leváló hindu család gyermekeként. Tizennyolc éves korában ösztöndíjasként Oxfordba került, azóta Angliában él, leszámítva hosszú utazásait Ázsiában, Afrikában, Észak- és Dél-Amerikában. Gyakorlatilag teljes életműve a fenti kétmondatos életrajzban gyökerezik: a történelem nélküli és önmagának a legkülönfélébb hagyományok roncsaiból fedelet barkácsoló harmadik világ írójaként metsző éleslátással leplezi le a "kerek világnak", az életnek biztos kereteket adó tradíciók kontinuitásának hazug illúzióját. Mindezt pedig teszi úgy, hogy elsősorban nem a gyarmatait sorsukra hagyó nyugati világ lelkifurdalására apellál. A legnagyobb tragédiát, az önbecsapás bűnét nem kívánja
a Nyugat nyakába varrni
A működésképtelen kvázistruktúrákban regnáló, alkalmazkodásra és túlélésre szocializáló gyarmati utódállamok perspektívátlanságát belülről, a káosz kellős közepéről körbepillantva igyekszik megragadni. "Itt nem arról van szó, hogy nem tudják a jót a rossztól megkülönböztetni - jelenti ki A nagy folyó kanyarulatában egyik szereplője. - Itt nincs olyan, hogy jó."
A fekete Afrika szívében idegenként, óvatosan tapogatózva élő Szelim, a dzsungelbeli halászfaluból főiskolára kerülő, később kormányfunkcionáriussá emelkedő Ferdinand ("Afrika új emberének" reprezentánsa), az ország diktátorának, a Nagy Embernek az árnyékában dolgozó, önáltató európai értelmiségiek, a növekvő viskóváros népe, akik a főzőtüzek mellett guggolva töltik a nap nagy részét - mind ugyanannak az otthontalanságnak és ideiglenességnek az állapotában élnek. Ez a folyamatos, formátlan fenyegetettség és kiszolgáltatottság adja a regény alapszólamát. A változások nem mutatnak irányt, csak újabb, máról holnapra életbe lépő és elavuló játékszabályok felbukkanását jelentik; semmiféle kulturális, vallási vagy politikai tradíció nem nyújthat fogódzót, mivel ebben a világban semmiféle működő tradíció nem létezik. És ami még roszszabb, arra sincs mód, hogy a fentiek igénye megfogalmazódjék. A narrátor Szelim messziről érkezett ide: idegenként, idegenségének és gyökértelenségének bizonyos értelemben oltalmazó tudatában higgadtan és éles szemmel képes követni az eseményeket, melyek végén nem a hazáját és nem az otthonát, hanem "csupán" életének egy fontos korszakát kényszerül a háta mögött hagyni.
És ez a pillantás, az adott társadalmat némileg kívülről-felülről figyelő, bölcs - egyszerre távolságtartó, megértő és megítélő - elbeszélői szólam
nagy költészetet
hoz létre. Naipaul trinidadi gyermekkoráról szólva nemcsak a kulturális tradíciók töredékességét emlegeti fel, hanem az irodalmi mintákét is. A világirodalom nagy, kanonikus művei is értelmezésre váró, idegen világokként jelentek meg a számára. Ennélfogva kezdő íróként a kulturális hagyomány otthont teremtő folytonosságát kényszerült nélkülözni - talán ezzel is magyarázható az a látás- és előadásmód, amely a szereplők motívumait nem belülről, nem a pszichikai struktúrájuk, hanem az őket meghatározó kulturális környezet felől közelíti meg. Az adott színtér - a fekete Afrika - így nem csupán egzotikus keret, nem a kibontakozó sorsfordulatok extrém színhelye, hanem bizonyos értelemben a regény főszereplője. Mégsem szociografikus műről van szó: ennek illusztrálásához elég egyetlen idézet, a könyv legszebb szimbóluma, a nagy folyón lépten-nyomon felbukkanó virágok leírása. Szelim történetének refrénszerűen felbukkanó kísérője ez a jelenség, azon kevés dolgok egyike, amelyek némi otthonosságot kölcsönöznek a környezetének. De, mint látjuk, a helyzet ennél némileg bonyolultabb:
"Dél felől, a kanyar mögül vízijácintcsomók vitorláztak elő szüntelenül - sötét, sodródó szigetek a sötét vízen -, és lebucskáztak a zuhatagon. Az eső és a folyó mintha csomókban tépdeste volna a bozótot a kontinens szívéből, hogy kiúsztassa az óceánra, mérhetetlenül messze. Pedig a vízijácintot maga a folyó termette. Ez a magas, lila virág csak néhány évvel azelőtt jelent meg, s az itteni nyelvnek nem is volt szava rá. Úgy hívták, hogy >>az új valami>az új valami a folyónUgye, világos: itt nincs olyan, hogy jó. A nosztalgikus gyarmati romantika innen nézve nem fölháborító, nem hazug, hanem egyszerűen értelmezhetetlen. Naipaul regénye nyomasztó olvasmány, ám épp ezáltal képes arra, ami az irodalom legfontosabb dolga: újrarendezni a világról alkotott képünket. Ehhez (de csak ehhez!) képest semmiség a csiricsáré borító, a szerkesztői munka minimalizálása s az aránylag magas ár. Ilyen ronda könyvet ilyen melegen még sosem ajánlottam olvasásra.
Keresztesi József
Cartaphilus, Bp., 2001, 2900 Ft; fordította: Gy. Horváth László; alapkiadás: Európa, Bp., 1983.
