Kiállítás: DOKK(umentaristák)

szerző
Nemes András
publikálva
2002/42. (10. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kilenc fiatal fényképész kiállítása nyílt meg Budapest egyik legérdekesebb új épületében, a Rottenbiller utcai Magházban. Az épület iroda, lakóház, szálloda és kisméretű városközpont egyben, amelyet most még vonzóbbá tesz ez a kiállítás.

Kilenc fiatal fényképész kiállítása nyílt meg Budapest egyik legérdekesebb új épületében, a Rottenbiller utcai Magházban. Az épület iroda, lakóház, szálloda és kisméretű városközpont egyben, amelyet most még vonzóbbá tesz ez a kiállítás.Arendezés szokatlanul ötletes. A képek behálózzák az egész épületet: van kép az udvarban, van a folyosón, a házfalon, valamint az utcával párhuzamos, kétoldalt üveges függőfolyosókon. Ez az egész architektonikus installáció így eléggé eltér a "ruhatár-jegyszedő néni-vendégkönyv" jellegű múzeumi hangulattól. Itt nincs öncélú művészkedés, tájkép, csendélet meg női idomok sötét műtermi háttérrel. A kiállító fiatalok ugyanis dokumentaristák, nem puszta önkifejezésnek tekintik a fotóművészetet, hanem a valóság mélységéles ábrázolásának.

De miért is nevezik magukat dokumentaristáknak? Mindannyian kizárólag fekete-fehérrel dolgoznak - ez a kontrasztos, klasszikus technika inkább letisztult, művészi, emelkedett hangulatot ad a megörökített látványnak. Mintha egy hatvanas évekbeli, újhullámos film kikockázott képeit látnánk. Egyáltalán nem hasonlítanak a Kodak-színű magazinok illusztrációira vagy a World Press Photo kiállítások véresen szenzációs képeire. Ezekből a munkákból teljesen hiányzik a bulvárízű való világ.

A DOKKokumentaristák előszeretettel időznek parkokban, másznak be gyárudvarokba, utaznak Erdélybe vagy Csepelre, de leginkább a tengerpartra, és csakis szezonon kívül, amikor már hűvös van, és minden olyan kopár. Régimódi kalandvággyal járják a maguk útjait a világnak azokon a részein, amelyeket nem reklámoznak turistakönyvek. Témáik Henry Cartier-Bressont, Brassa•t idézik - nagy elődeikhez hasonló érzékenységgel veszik észre, milyen történetek bújhatnak meg egy látvány mögött. Képeik egyszerűnek tűnnek, mégis, minél tovább nézed őket, annál több érdekes részletet veszel rajtuk észre - egy eldőlt bicikli a háttérben, egy műanyag baba a kislány kezében vagy egy érdekes mozdulat a cigarettával.

Molnár Zoltán erdélyi útiképei különlegesen érdekes világot ábrázolnak. A fényképész elment temetésre, istentiszteletre, szegény családokhoz, medvetáncoltatóhoz - képei nem tolakodóak, hanem érdeklődésről és empátiáról tanúskodnak, amelyekben a legapróbb részlet, a cigaretta füstje vagy egy szappanbuborék is értelmet kap.

Rákosi Péter a rendszerváltás utáni politikai közélet fényképésze, aki különböző pártok utcai demonstrációjából ragad ki és örökít meg embereket. Kettős portréi látszólag szenvtelenül objektívek, valójában igencsak mosolyogtatóak. Annyi groteszk arcot látunk, mintha egy Fellini-film szereplőválogatásán lennénk - a tipikus kisnyugdíjasokat a munkáspárti tüntetéseken és azokat a szélsőjobboldali nézeteiktől furcsán torzult arcú alakokat.

Vancsó István képeiben az az érdekes, hogy - bár a világ különböző pontjain készültek (Ausztrália, Norvégia, Magyarország), mégis - igen egyformák. Ez nem hiányosság, inkább egy sajátos látásmód. Mintha mindenhol ugyanazt a kopott utcabútort és ugyanazokat a türelmesen várakozó arcokat venné észre.

Zöldi László szikár képei az élet általában kevésbé feltűnő apróságaira koncentrálnak. Gyakran anynyira csupaszok, hogy egy-egy részlet, egy labda vagy egy kutyafarok hirtelen főszereplővé válik a Zöldi által rendezett képzeletbeli filmben. Természetesen itt is fekete-fehér, egzisztencialista némafilmről lehet csak szó.

Rajcsányi Artúr kötelezően letöltendő katonai szolgálatát dokumentálta. Nehéz eldönteni, vajon szociográfia ez, művészet vagy gúnyrajz. A hadseregben minden nagyon szürke, a sorkatonák vagy cipelnek valamit, vagy csak üldögélnek és cigarettáznak. Sokatmondó az a kép, amelyen Rajcsányi saját bakancsos lábát fotózta le a körlet priccsén ülve. Nem lehetett felemelő, embert faragó élmény a katonaság.

Sióréti Gábor (munkatársunk - a szerk.) képei a leginkább dokumentaristák a szó hagyományos értelmében: széles látószög, mozgalmasság, elkapott pillanatok. Vurstliban vagyunk, a gyerekek vattacukrot majszolnak, vagy a ringlispíl következő járatára várnak.

Fekete Zsolt képeinek középpontjában is gyerekek állnak, valahol Budapesten. Figyelemre méltó a fényképész azon képessége, hogy látszólag valóságos képeinek mindig valami színpadiasan expresszív hatást adjon.

Fekete András a fekete-tengeri Krím-félszigeten üdült és dolgozott. Mint Jarmusch Florida, a paradicsom című filmjében, annyira hívogató a tengerpart. Egy fényképész szemében azonban ez a szürkeség is lehet látványos, letisztult vagy költői. És Fekete mindig észrevesz egy-két megkapó részletet: egy kislány bumfordi csizmáját, két festett delfint egy ház falán vagy fémből barkácsolt pálmákat az ukrán strandon.

Szalontai Ábel óriásplakát méretű munkái a belső udvar egyik falán lógnak, több méterrel a szemmagasság felett - a képeken pedig a tenger horizontját látjuk. Szürke a szürkével, képenként egy-egy kiegészítő elem: világítótorony, hajó vagy móló. A végtelen tenger ilyen egyszerű ábrázolásában monumentalitás van, és nem csak a képek mérete miatt. Ez már egyáltalán nem dokumentarista hozzáállás, bár a DOKK szó talán itt éppen megállja a helyét a kikötői téma miatt. De félre a tréfát - ezek az alkotók meggyőztek, hogy igenis dokumentaristák. Rengeteg olyan dolgot mutatnak nekünk a világból, amit soha vagy csak igen ritkán veszünk észre.

Nemes András

Megtekinthető október 24-ig

szerző
Nemes András
publikálva
2002/42. (10. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...