E groteszk hangú, szatirikus, sok tekintetben vidám könyvre szörnyű, sötét leplet borít a gyász. A kötet illusztrátora, Eörsi János, az író fia a múlt héten halt meg, 52 éves korában, nem sokkal a könyv megjelenése után. Magam mint az egyik legkiválóbb gazdasági újságírót ismertem, éveken át együtt dolgoztunk az immár legális Beszélő hetilapnál. Felejthetetlen lapzárták, Janó - engedtessék meg, hogy e mondatban így nevezzem kivételesen - olykor szinte szó szerint a fejét a falba verve, a cikkekhez szükséges szavakat mintegy a levegőből kifacsarva szülte meg ragyogó pénzügyi elemzéseit. Igen, szenvedélyes, igényes, öngyötrő ember volt, és most döbbenten látom, hogy rajzolónak is milyen tehetséges. Talán akad benne valami amatőr, de hát ez nem baj, hisz nyilvánvalóan nem is gondolta magát profi képzőművésznek. E családi alkalomból azonban szerfölött szerencsés kézzel nyúlt a ceruzához, és dr. Noha alakját (félig-meddig édesapja alteregóját) sikerült remekbe formálnia. Ez az elrajzoltan (egyik lencséje mindig nagyobb, mint a másik) szemüveges, tojásfejű, kezét folyvást magyarázatra, gesztikulálásra lendítő, mindenbe belekotyogó figura Eörsi István maradandó képe. Okos, gunyoros, önironikus arc.
Akár az egész kötet. A zömmel az egykori Magyar Hírlapban (il-letve a Berliner Zeitungban) megjelent tárcák Eörsi legfőbb erényei-vel ékesek: szenvedélyes filozofáló hajlandóság, a mindennapi esetekben rejlő általánosság vagy morál észlelése, metsző gúny, hit a nagybetűs Ész hatalmában és erejében, noha világunk kevés okot szolgáltat erre. Vagyis Eörsi az abszurd ereje révén nyeri vissza a rációt. Minél képtelenebb a helyzet, annál bizonyosabb, hogy sötétjébe be-világít majd az Ész fénye. Az Ész trónfosztása (emlékezzünk, Eörsi István magyarította zseniálisan ekként Lukács híres könyvének eredetileg Die Zerstörung der Vernunft, azaz jóval semlegesebb címét) soha nem következhet itt be, pontosabban e bukás lesz az Ész győzelmének záloga. Hiszen az ésszerűtlenséget csakis az Ész képes megmagyarázni, értelmezni és meg is szüntetni ekként. És ennek mellékága, hogy
a pesszimizmus megszüli
a maga optimizmusát, noha - a folytonos önirónia folytán - ez újabb pesszimizmushoz vezet, melyet aztán az önsajnálattól mentes irónia hatástalanít.
A négy ciklusba sorolt és valami különös véletlen folytán éppen 56 kis szöveget tartalmazó kötet dr. Noha kalandjait meséli el, aki - minden förtelmes tapasztalata ellenére - az Eörsi által kiötölt mély értelmű kategóriával, azaz "biológiai optimizmussal" éli életét. Mesterpéldája ennek a Hóesésben című, alig húszsoros kroki. A Parlamenti Könyvtárból kilépve dr. Noha a hatalmas hózáporban egy fiút pillant meg, aki szarvast próbál rajzolni a fehérségbe. Ám nem képes tartani a lépést a zuhataggal, hiába rajzolja újra és újra, a szarvas egyre jobban eltűnik a folyvást lezúduló hórétegek alatt. A vállalkozás tehát hiábavaló, de dr. Noha ekként kommentál: "Csakhogy ha ki akarunk fejezni valamit, nem törődhetünk a várható perspektívákkal. A perspektívák amúgy is riasztóak." Dr. Noha tovább bámulja a töretlenül dolgozó kis művészt, és erre a konklúzióra jut: "Nyugodtan abbahagyhatod, a te szarvasod a hó alatt is tud szaladni - ezt akarta mondani, de tartotta a száját, és értelmezhetetlen, nyugodt öröm töltötte el." A helyzet képtelensége ismét felvilágosult örömhöz vezetett.
Ez a római derű persze nemcsak a szituációnak szól, de annak is, hogy a főhős (és a szerző) megint talált valami frappáns mondatot a dolgok értelmezésére. Mert tagadhatatlan, hogy rejlik némi egészséges önélvezet ezekben az írásokban; dr. Noha tudja, hogy okos és szellemes, és ez fölényt ad neki, az ész (a saját esze) élvezete hatja át minden sorát. Ekként a harmadik ciklus elsősorban szerelmi bonyodalmakat, erotikus kalandokat tartalmazó tárcáiban is. Dr. Noha nem hősszerelmes, nem lantverő trubadúr, ő csak - ahogy egykor Petri írta Thomas Mannra utalva - "d'une maniére profonde", vagyis "a l'allemande" képes udvarolni, értelmiségi módra. Mint az Esti kérdés című rövid novellában. Itt a miniszoknyás költőnő Babits Esti kérdés című alapvető versére hivatkozik, és az ott szereplő közismert zárósorokat ("Miért nő a fű, hogyha majd leszárad, / s miért szárad le, hogyha újra nő?") a magyar irodalom legszebbjei közé sorolja. Ám dr. Noha mintegy csípőből cáfol: "nem az a fűszál nő újra, amelyik leszárad, hanem egy másik. >>Az élet él és élni akarÉs noha most itt a friss gyász, és előtte pedig az írónak a saját maga elmúlásával kell szembenéznie, a kötet alaphangja mégis a diadalmas biológiai optimizmus. Vagy ha ez talán túlzás, akkor legalább a leküzdhetetlen
racionális érdeklődés
az irracionális iránt. "Amikor az orvos közölte velem, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok, úgy éreztem magam, mint aki ágyában aludt, és félelmetes őserdőben ébredt." A rettenetet azonban rögtön átfesti a csillapíthatatlan kíváncsiság: "Nem képzelhető el, hogy a halál jelenléte átszínezi, feldúsítja élményeimet, azokat is, amelyeket eddig természetes örömmel éltem át? Végül megegyeztem magammal abban, hogy új lehetőségek kapujában állok. És ehhez még hozzá kell fűznöm, hogy nincs bennem szemernyi mazochizmus sem."
Hogy ez mennyire igaz, jól példázza a Beszélgetés az adjunktussal. Az orvos egyértelműen nyilatkozik: dr. Noha betegsége gyógyíthatatlan. Ennek ellenére mosolyog. És Lukácsot idézi, Ady mellett legnagyobb idolját, aki szerint az orvostudomány figyelmen kívül hagyja az ember személyiségét, és ezért kátyúba jutott, mivel nem látja be, hogy a "betegség és a gyógyítás, az élet és a halál a kvantitatív viszonylatok és a személyiség valamiféle kölcsönhatásának függvénye". Az adjunktus bevallja, hogy volt már három esete, mikor rejtélyes módon meggyógyultak a moribundusok. De Eörsi nem dr. Noha lenne, ha nem cáfolná filozófus mestere vélekedését. "Nincs érvem a lapos bölcsesség ellen, miszerint mindnyájan meghalunk. Az utóbbi időben döbbentem rá, hogy ez az aranyigazság engem sem kímél meg." De addig is mosolyog, veszi észre mosolyogva az ifjú doktor. Hát persze, válaszolhatnánk dr. Noha nevében, hiszen "az élet él és élni akar".
noran, 2005, 146 oldal, 1990 Ft
