Molnár Szabolcs
Nemzeti Hangversenyterem, június 12.
****
Viktor Pelevin: A tervhivatal hercege Katasztrofális, ahogyan ezt a könyvet a Gondolat Világirodalmi sorozatának dizájnerei tervezték. Egy kb. 18 x 16 centiméteres könyvet, aminek oldalain 10 x 10-es tömbökbe tördelték a szöveget, kínszenvedés forgatni. Pedig A tervhivatal hercege zseniális írás. Összetettsége s aprólékos kidolgozottsága azért nem mérhetõ az orosz író magyarul is megjelent regényeihez, mint amilyen a Generation "P", A rovarok élete, Az agyaggéppuska vagy a pár hónapja kiadott Számok.
A fõhõs, Szasa (és általa a 90-es évek oroszországi bürokráciája) világát Pelevin szerves egésszé gyúrja egy Prince of Persia-szerû számítógépes játékkal. A két világ közül egyre inkább a virtuális veszi át az irányítást a szereplõktõl. A fõhõsnek kitalált feladatok egyre nyíltabban nem az e világi korrupt és vodkagõzös hivatali létbõl fakadnak, inkább a labirintusjátékban az egyre magasabb szintre jutás igényébõl.
Az olvasóval (is) folytatott, pörgõs játék még akkor is élvezetes, ha a mindennek keretet szolgáltató, flopiról felturbózott 386-os számítógépbe betöltött játék világát a PC-k evolúciója rég elhalványította már, és ilyen eszköztárat legfeljebb ha egy-egy félreesõ bontóban találnánk. A végsõ cél meseszerûségében is hihetõ: el kell nyerni a hercegnõ kezét. Pelevinnél azonban ez jóval több, mint egy modern mese. "A szoba közepén a hercegnõ állt. Szasa sokáig nézte, aztán néhányszor körbejárta, és hirtelen jó erõsen belerúgott" - áll az egyik oldalon, de ezzel A tervhivatal hercegének története még korántsem ért véget.
Szami
Gondolat Kiadó, 2004, 125 oldal, 2480 Ft
*****
Otthon a világ végén Remek pedigréjû film. Itt mindenki díjazott, vagy rokona egy díjazottnak, úgyhogy minden okunk megvan rá, hogy a nevek és plecsnik bûvöletébe essünk. Ha azt halljuk, hogy az Oscar-díjas film (Az órák) Pulitzer-díjas szerzõjének (Michael Cunningham) új regényadaptációja született, ráadásul nagynevû színészek közremûködésével, tudjuk, mi a kötelességünk. Jóval kevesebbért is rontottunk már a sarki kölcsönzõbe, miért pont most élnénk az önmegtartóztatás erényével. Pedig már megint azoknak lett igazuk, akiket hidegen hagynak az efféle földi hívságok: az Otthon a világ végén ugyanis - Oscar és Sissy Spacek ide, Pulitzer és Colin Farrell oda - nagy darab giccs, egy kamaszkori barátságból kinövõ melegkapcsolat évtizedeken átívelõ melodrámája. A film alapvetõ hiányossága éppen a már említett másik Cunningham-regény, Az órák feldolgozásával összevetve válik nyilvánvalóvá: míg utóbbiban három nõi sors elevenedik meg egy-egy nap történéseibe sûrítve, itt egyetlen õszinte pillanatra sem telik, dacára annak, hogy szereplõinket a hippikorszaktól egészen az AIDS nyolcvanas évekbeli elterjedéséig kíséri a kamera. Nyomon követhetjük öltözködési szokásaik, hajviseletük és lakóhelyük változását, a kimódolt párbeszédeket és a csikorgó drámai fordulatokat azonban sem a New York-i háztetõk hajnali derengése, sem Woodstock vidéki idillje nem képes feledtetni. Mindezek fényében talán nem szentségtörés kijelenteni, hogy a Pulitzer-díjas szerzõ jobban ért az irodalomhoz, mint a forgatókönyvíráshoz, az Otthon a világ végén adaptálását ugyanis Michael Cunningham regényébõl Michael Cunningham végezte.
- köves -
Az InterSonic bemutatója
**
Jamiroquai Valamikor a harmadik stúdióalbumuk (Travelling without moving, 1996) megjelenését követõen vesztettem el a fonalat. Pedig kezdetben nagyon odavoltam, hogy végre egy jól összerakott popprodukció, és a space-tematika meg a mitugrász cilinderes pofa sem zavart. Aztán amilyen gyorsan megtalálták a hangjukat, olyan sebesen darálta be õket a kiadói repetakényszer. Négy év alatt három album, az ember ráun ennyi déja vu-re. A pestiekhez is volt már érkezésük: mostani, harmadszori jelenésük alkalmával debütált hatodik lemezük (Dynamite) egy hosszabb relaxáció (rákészülés) után. A program sajnos csak megidézte pár szám erejéig az újnak szellemét, pedig végre mintha háttérbe szorult volna az a boney-m-es máz, ami a funky, soul, jazz és egyéb összetevõk mellett meghatározza náluk az összképet. A kényelmes telt ház hálás volt a best ofért. Hiába is kerestem a drámai ívet, a publikum az elsõ perctõl kezdve ki volt kelve magából, és ütemes térdhajlításokkal gyilkolta ízületeit. Ahogy jöttek a slágerek (Too young to die, Cosmic girl, Alright és a többi), úgy vált egyre világosabbá, ennek a bandá-nak nincs is egy-két kiemelkedõen jó száma. De mindegyikre jól le-het térdhajlítani. A zene hibátlanul szólt, a zenészek kivétel nélkül odatették magukat. Jay Kay a ráadás után (Deeper Underground, a Godzilla-soundtrack) mondta is, hogy mindenki mennyire fáradt. Megértem õket: ez a ritmusszekció tepert, mint egy Ferrari. A basszus amúgy is a zenekar lelke; most megmutatta. A higanymozgású énekes sem titkolta, hogy akkora a súlypontemelkedése, mint egy NBA-s kosarasnak, még ha olyan kicsi is, mint Rugovics Vendel. De a legboldogabb egész este talán akkor volt, amikor odakészített lézerkardjával hadonászhatott. Hiába, hétéves kora óta Star Wars-rajongó õ is.
- bozso -
Pecsa, június 20.
****
Rajan Sajan Mishra - Down Harmony Rajan Sajan Mishra valójában Rajan Mishra és Sajan Mishra testvérpár össze-forrott neve. A hindusztáni vokális zene olyan csillagairól van szó, akik születésüktõl fogva teljesen egyforma zenei képzésben részesültek, ugyanakkor kettejük személyiségének különbözõségébõl és egyedi hangképzésükbõl adódóan természetesen másként interpretálják a zenei érzelmeket. Ez rendszerint a kompozíciókban és az azokat bevezetõ invokatív jellegû improvizáció finom szintjein a két különbözõ tónusú énekhang közti átmenetben és a bonyolult melodikus formuláknál (ezek neve: tán vagy táná) érezhetõ. Az éteri hangok hol egymás hangsúlyait megerõsítve egy szólammá állnak össze, ezzel finom oszcillációra késztetve a hangokat és felhangokat, hol meg tökéletesen idõzítve egyikük átveszi a szólam-vezetést, míg másikuk a zenei lélegzetvételeknél helyez el ügyes kis dallamokat. Modális, improvizatív zene ez, melyben a rága elõadási rendszerének megtartásához elképesztõ zenei egyensúly szükséges. A lemezen a Rága Salag Bharari Todi és a Rága Bhairagi Bhairo hallható. Mindkettõ tipikusan hajnali rága, ami nem azt jelenti, hogy csak pékek és újságkihordók hallgathatják, hanem hogy a hangsorokból adódó kötött hangulat, amely a rága egyik legfontosabb eleme, leginkább hajnalban találja szíven a fület. Tablán kísér Anindo Chatterjee a Faroukabad Gharanából. ' tulajdonképpen egy olyan nagyság, mint Zakir Hussain, csak nehezebb megjegyezni a nevét: Anindo Chatterjee.
- szabi -
Chhanda Dhara 71097/ INDIeGo
*****
Petra H»lová Homályos üvegen át címû új könyve nem érkezett légüres térbe. Tavaly magyarul is megjelent elsõ kötete, a Nagyanyám emlékezete Mongóliában játszódik, tele van egzotikus kifejezésekkel és sok szomorúsággal. A mongol szavakat mint kiugrott mongol szakos még csak-csak értem, de honnan ez a mélység, és egyáltalán, hol tanult meg így írni? Betétlapot kaphatott a diploma mellé: sikeresen elvégezte a Károly Egyetem kreatív írás és mély bánat kurzusát.
Mindenesetre a Homályos üvegen át fõszereplõinek - a húszas évei végén járó férfi és ötvenes anyja - kapcsolatában van minden, ami nélkül jó lehet egy kapcsolat: értelmetlen elhallgatás, halk vádaskodás, hétköznapi frusztráció. Tragédia light családi kiszerelésben. Mindez Ondrej és anyja belsõ monológjaiból bomlik ki, úgy, hogy a cseh írónõ nem jelöli a beszélõ személyét. Tiszta anyja, állapítom meg egy általam Ondrejnek tulajdonított monológról - és valóban.
Hol ronthatta el ez a gyerek, kérdezi magától az anya, nem sejtve, hogy fia is hasonló kérdéseken rágódik vele kapcsolatban. Mert elég, ha "valami hiba csúszik a gépezetbe. Néha elég néhány perccel tovább maradni valahol, vagy egy emelettel lejjebb lakni, és mindjárt minden másként alakul. (...) Vagy vegyük például a szülõket. Családi sziklatömbök. Rabláncok, amiket a boldogtalan gyermekek vonszolnak maguk után."
Mindkét fél másképpen tudja a foncsorüveg mögül átsejlõ közös múltat. H»lová megkarcolt hang-lemezhez hasonlítja e viszonyt, amely egy semmi kis sérülés miatt nem futhatja be a neki kijelölt pályát. Persze erre is van orvosság: "Együtt táncolni ezt a rövidke kis táncot anélkül, hogy egymás lábára lépnénk." Kérdés, lehet-e táncolni egy elakadt lemezre?
Pallag Zoltán
Európa Könyvkiadó; fordította Barna Ottilia, 2005, 151 oldal, 1600 Ft
****
Black Lipstick: Sincerely, Black Lipstick Mi kell ahhoz, hogy egy retrózenekarral szorosabb barátságot kössünk? Az azonos érdeklõdési kör kezdésnek biztató, de korántsem elégséges. Hiszen ha ennyin múlna csupán, a Black Lipsticknek könnyû dolga volna velem. Második nagylemezén a texasi banda ugyanis csupa príma zenekarhoz igazítja dalainak hangzását: Rolling Stones, Sonic Youth, de legfõképp a White Light/White Heat-korszakos Velvet Underground. Mit igazítja, perfekt imitációját mutatja be a fentieknek inkább; ez a banda még arra is ügyelt, hogy a doboknál lány üljön, mint anno Lou Reedék mögött.
Vajon van-e értelme az ilyesminek? Lesz-e valaha? Tudja fene, de bármiképp is, a Sincerely, Black Lipstick nem valami kimagasló munka. Éppen az a többlet hiányzik róla, amivel elpalástolható volna, hogy az összes hangját hallot-tuk már valahol. A szenvedély, ha csak a választott tárgy iránti is. Az ugyanis nem errõl a lemezrõl derül majd ki, hogy miért jelenthetik ezek a régi bandák akár még ma is az egész világot. A New York-i The Strokes például lehet, hogy komikus pózerek gyülekezete, ám õk valahogy mégis sokkal meggyõzõbben tudnak dalolni ugyanerrõl. Holott a Black Lipstickre sem mondhatnánk, hogy rossz zenekar volna. A hangszeresek többnyire hozzák, amit kell, a fakó melankóliát, a nemtörõdöm pengetések közé beszorított sérülékeny dallamok remegését. Egy olyan szám, mint a Throw Some Money At It bizonyára elcsavarhatja bárki fejét, akit ez a zenei világ valaha is izgalomba hozott. Kár, hogy ez a lemez nem tobzódik az ilyesféle pillanatokban, ahogy azt is sajnálhatjuk, hogy Philip Neimeyer énekesnek a vagány hányavetiség nem jött össze, csak a színhiányos érdektelenség.
- greff -
Glitterhouse/Neon Music, 2005
***
Gustav Mahler 8. szimfóniáját, vagy ahogy gyakran emlegetik, az "Ezrek szimfóniáját" egy alkalommal az egész nemzetnek szóló ajándéknak nevezte, az én ízlésem szerint e gigászi "ajándéknál" a szerzõ mûveinek túlnyomó többsége érdekesebb, izgalmasabb, egyszerûen fogalmazva: jobb. A csomagolás persze pazar. Fiúkórus, vegyes kar, nyolc szólista, hatalmas zenekar, orgonával, hárfákkal, zongorával, cselesztával, ütõhangszeresek csapatával. Ma Magyarországon ezt az elõadógárdát (ezren azért nincsenek) nem is lehet vagy nem érdemes máshová invitálni, mint a Nemzeti Hangversenyterembe. A meghívottakra nem panaszkodhatunk. A koreai születésû Myung-Whun Chung, a Francia Rádió Filharmonikus Zenekara, a matrózruhás Bécsi Fiúkórus, a Wiener Singverein és a szólisták (többségüket az élvonalban jegyzik) ideális együttest alkottak. Nem állítom, hogy minden tökéletesen sikerült, és volt néhány szerencsétlen külsõ körülmény is. Például az orgona erõsítése a harmadik emeleten olyan erõvel szólt, hogy mellette a teljes rézfúvóskar is csak a cini-cini muzsikára volt képes. És biztosan lehet Chungnál nagyobb fantáziával és erõteljesebb apologetikus kisugárzással is vezényelni a darabot, ennek megítélésére azonban - a fentiek tükrében - nem vagyok alkalmas. De bõséggel tudom visszaidézni a szép pillanatokat, melyek szinte kivétel nélkül (ez is valószínûleg a kompozíció egyik nagy ellentmondása) a halk regiszterben mozogtak. A gyönyörû szólóhegedû-, szólóbrácsaállások vagy a kórus fojtott, de mégis tisztán intonált pianissimói át- meg áttörték ellenállásom dacos falát. A kórus teljesítményét Kurtág György mesterkurzusa után (közben) különösen sokra értékeltem. Myung-Whun Chung remek érzékkel kezelte a különleges zenekari színeket és hangszer-kombinációkat, készséggel elhiszem életrajzának azt az állítását, hogy Messiaen-tolmácsolásaival "jelentõs érdemeket szerzett".
Molnár Szabolcs
Nemzeti Hangversenyterem, június 14.
*** és fél
