Zene

Kedves egybegyűltek, elfogultságot jelentek. Ebben a filmben a Magyar Narancs benne van nyakig, ki ne hagyják. Próbálom felsorolni névvel, címmel, rendfokozattal, biztos kihagyok valakit. A rendező már eleve: jazz szakos kolumnista minálunk. A társ-forgatókönyvírót keressék az egotrip rovatban. Alex, az akcentikus csodadoktor sem csak a filmben kulcsfigura. Időváltozás idején szokott is fájni az a sok oldalunk.

Az 1948-ban született szerző a Daily Telegraph zenekritikusa, szenvedélyes zenészportrégyűjtő, magyarul jelen kötet a második munkája (Művészek és menedzserek, avagy rekviem a komolyzenéért címen tavaly jelent meg könyve) és így tovább... Így kezdeném mondandómat, ha erről volna szó. A két könyv kitűnő, "lebilincselő", tele van csámcsogni való sztorival, leleplezéssel, egyszóval jó könyv mind a kettő. Tessék elolvasni, és tessék kétségbeesni...

Az, hogy Sophie Calle neve szinte alig ismert Magyarországon, alapvetően arra vezethető vissza, hogy nem valamelyik tradicionális és látványos képzőművészeti műfajban (festészet, szobrászat stb.), hanem egy sajátos, nevezzük így: konceptuális elbeszélő művészetben utazik. Ennek tárgya pedig saját identitásának folyamatos keresése a fotográfia és szöveges leírások segítségével.

Meglehet, csak az idő múlása teszi, de mind kevésbé tudom elviselni az ifjabb koromban még oly kedves atonális zajokat: ahogy az ember érdeklődése egyre messzebb kerül az egykori vasverés-torzított ének-dobgép hármasságtól, úgy fedezi fel, hogy egészen konzervatív értelemben vett, zeneszerű zenék is vannak a világon, melyekben dallam, csaknem tradicionális, sodró ritmusok, helyenként megejtően szép vokálok lelhetők fel, azután menthetetlenül olyasféle zenéket fog hallgatni, amilyeneket például a Stereo Deluxe (nacionálé szerint német, műfajilag nu jazz, efféle) kiadó produkál immár évről évre.

Lovano ma New York legelismertebb szaxofonosa, és okkal az. Zenészcsaládban született 1952-ben, a Berklee College Of Musicban (is) tanult, játszott Chet Bakerrel, Charlie Hadennel, Aldo Romanóval, Ed Blackwell-lel. Nagyszabású életmű van mögötte, elég, ha csak a nemrég Magyarországon is járt trióval készült felvételeire gondolunk, melyben Paul Motian dobol, és Bill Frisell gitározik. Gurulós stílusa, kiváló tempóérzéke van, szeret a legjobb dobosokkal dolgozni.

Amikor a Vígszínház hatalmas színpadának mélyén feltárul egy ajtó, és a szikrázó fényben ott látjuk a két meggyilkolt asszonyt, amint a fejükre ömlik egy vödör vér - akár láttuk Tordy Géza győri Bűn és bűnhődés-rendezését, akár nem -, tudhatjuk, hogy itt egy régi-új dramaturgia működik, a külső és belső folyamatok kiragadott képeivel. Brecht és thriller, megőrizve-megszüntetve.

. .

Afesztivál ünnepszámba menő előadásokat is hozott. Ennél több nem is kell, örömmel várjuk a következőt. De vajon miért az időbeli (és lássuk be, némi tematikai) átfedés az Alternatív Színházi Szemlével? És ha már egy időben volt a kettő, miért nem oda hívták meg a képzőművészeti ihletettségű Fanny & Alexander társulat Romeo és Júliáját? A play-back szürreál-minimálszövegen és a hörgésen kívül a zenék és a zajok tisztán észlelhetők voltak. Sajnos nem nagyon láttam, mi folyik a csak mérsékelten áttetsző háló és a sötétség leple alatt, ráadásul időnként elvakított valami vadkereső lámpa. Az előadás - ha azt akarták megértetni velem, hogy nincs élet, nincs szerelem, csak a menekülés vágya - elérte a célját.

Mint arról a maga idejében (két hete: A gall kukás) beszámoltunk, nagy- számú francia film kereste fel hazánkat. Ám az egyszeri, alkalmi bemutatók után sok itt is maradt a hétköznapi forgalmazásban, sőt újabbak is várhatók. Egy szó, mint száz: invázió van vagy infláció, mindenesetre a mozizóknak inkább ok az örömre, hiszen az utóbbi esztendőkben némileg leszoktunk

Bálint Eszter tízéves volt, amikor Halász Péter korábban Kassák Stúdió néven ismert színházi társulata – és annak oszlopos tagjaként édesapja, Bálint István költő-színész-rendező és édesanyja, Kollár Mariann – 1976-ban elhagyta Magyarországot, hogy átmeneti párizsi dekkolás után New Yorkban Squat Theatre néven bevonuljon a színháztörténelembe.

Amennyiben bárki is vonattal utazik a Győri "vejvre", vagy abban a nyugdíjas helyzetben van, hogy nem kell vezetnie, az elolvashatja akár a Pesti Est különszámában, menet közben, hogy a Fényírók Fesztiválja (Another Connection, azaz another name for Mediawave) olyan alkotók találkozóhelye, akik divatoktól független, egyéni úton járnak. Akik számára a technika nem cél, hanem eszköz. (Zötty!) Akik öntörvényű filmnyelvet akarnak teremteni, éljenek bárhol a világban, kisebbségben vagy sem. (Olvashatta ezt hát bárki.)

Ajó kritikakötetek nem csupán öntörvényűleg kiválasztott műalkotásokról szóló szövegek gyűjteményei, hanem szellemi önarcképek, egy-egy sajátságos észjárás kemény sziluettű lenyomatai is. Igaz ez elsősorban akkor, ha a szerző olyan befogadó, akinél

Beszélik. Ezzel a szóval kezdődik a Láthatatlan történet hét számon át tartó Szemző-monológja.

Tibeti zene és tibeti zene között nem igazán tud különbséget tenni az európai fül, még kevésbé, mint a túlnátriumglukosztátozott (zselézett) kínai konyha és egy menő kantoni séf főztje között. Könnyű volna azt mondani egy tibeti hangról, hogy amikor megszólal a torokban, akkor világzenéről van szó, de mégsem merném sokéves tapasztalat nélkül ennek bizonyosságával áltatni a jól kiéheztetett, koncertjáró közönséget.