Egotrip
Kálmán C. György: Magánvalóság (Bűvös, bájos május)
Hiába, érzi az ember a tavaszt. Hogy ki kellene mozdulni valahová, életes életet élni, átadni magunkat a nagy érzelmeknek, nagy kéjjel egyesülni, jóleső fáradtsággal végül megpihenni.
MaNcs, XIII. évf. 19. szám, (2001.05.10. (2001-05-10)
Hiába, érzi az ember a tavaszt. Hogy ki kellene mozdulni valahová, életes életet élni, átadni magunkat a nagy érzelmeknek, nagy kéjjel egyesülni, jóleső fáradtsággal végül megpihenni.
Itt a májusi napsütés. A heteró párok kirajzottak a ligetekbe, sétálnak, üldögélnek, napoznak, ölelkeznek, smárolnak. Vajon hogyan? Az elmúlt napokban jártomban-keltemben egy-egy pillantást vetettem az utamba eső nő-férfi párokra.
Farol, ahogy farolni csak a taxisok tudnak, megy a Semmelweis utcán hátra, így előtte a halott nyúl, meg a szétgurult hímes tojások, meg a féllábú házmesterkislány, akiről öreg patkányok álmodoznak, meg a Kossuth Lajos utca, annak minden zajával, aztán lassan a Semmelweis utca is. Ebből már nem lehet jól kijönni, innen már örökre tolatni kell, de nem veri le a lábáról a dolog, nem lesz boldogtalanabb, mint az a hegedűs a ház előtt, aki ujjatlan pólóban igyekszik korrekten bevenni a kanyart, ami őt elválasztja a háztól, a másiktól, ahová indult, hogy hegedüljön. Nem lesz egyáltalán szomorú, csak a kesztyűtartó kibaszott ajtaját vágja úgy vissza, hogy megint kinyílik, aztán már hagyja úgy, nem figyel a rádióra sem, ahol Marylin Manson épp arról énekel, mit fog majd tenni a mellette ülő száraz és vékony nővel, ha végre kiürül az asztal, ha végre elfogy az utolsó sör, és nem kell tovább rejtegetni lába közé dugva a műanyag nyelű finn filézőkést, ha végre, végre, de erre sem figyel, nem néz a visszapillantó tükörbe, ami most nem pillant vissza, hanem helyzeténél fogva előre, de erre sem gondol, erre sem figyel, nem szomorú, nem dühös egyáltalán, csak a bowden hangja, meg a kuplungtárcsa, meg az ékszíj, meg a gumi a padkán, meg a rohadt, fényes bogarak a testen, ahogy mászkálnak le és fel, különös tekintettel a testnyílásokra és környékükre, a kényes és érzékeny helyekre, és ahogy az apró lábak egyre erősödő zaja elnyomja a bowden, a kuplungtárcsa, az ékszíj meg a padkán elégő gumi hangját, ez az alattomos kis nesz, ami mellett persze hogy nem megy a szomorúság, nem megy semmi, csak ezekre a tetves kis lábakra és a belső zajokra figyelni, míg.
Most már világos, hogy nemcsak az autópályát és a Nemzeti Színházat, az olcsó gázt és a nyugdíjemelést, hanem a Balaton szeletet és a Pilóta kekszet is pártunknak és kormányunknak, sőt személyesen a miniszterelnöknek köszönhetjük.
Az egy év múlva esedékes országgyűlési választásnak a magyar szabadelvűség fennállásának legrosszabb pozíciójából indul neki. Bármennyire szomorú is a tény, ideje szembenézni azzal, hogy a jelenlegi sanyarú helyzet nem az ország vagy a környezet adottságaiból következik. A Szabad Demokraták Szövetsége két egymást követő választáson nyerte el a szavazatok egyötödét, s egy évtizede a párté a fővárosi főpolgármester széke. Olyan, országosan legitimált és elfogadott tekintélyről van tehát szó, amely nem kizárólag azért erodálódott, mert a közeg - a magyar politikai közvélemény - nem volt hajlandó befogadni a párt és környezete politikai üzenetét. Miután 1990-ben nem alakult nagykoalíció, a szabaddemokraták elvben szabad kezet kaptak; a kérdés az, hogy ezt jó felé és jó időben nyújtották-e ki.
Magunk is utáljuk ezt mondani, de egyre több és egyre kevésbé apró jel utal arra, hogy az ország menthetetlenül süllyed visszafelé a közép- és késő kádárizmus mocsarába. Kereshetnénk persze más analógiákat is, hiszen a parlamentáris demokrácia alapvető intézményeivel (ellenzéki pártokkal, és szabadon, vagy legalábbis látszólag szabadon választott törvényhozással, és szabad, vagy legalábbis látszólag szabad sajtóval, és szabad, vagy legalábbis látszólag szabad piaccal) felszerelkezett önkényuralmi rezsimből annyi van, volt és lesz, hogy Dél-Amerikát és Balkánt lehet velük rekeszteni: ám a kádárizmus mégiscsak ismerősebb, és mégiscsak a miénk. Persze most, hogy az oroszok egy ideje nincsenek itt, a dolog üzemeltetése kicsit bonyolultabb, és több leleményt is igényel, de a rutin, a beidegződések, a zsigerek perisztaltikája mindkét oldalon, az államhatalomén és az államhatalom körein kívül állókén megbízhatóan ugyanaz. Hisz a történet is ugyanarról szól, mint harminc évvel ezelőtt: a szabadságról és az arra való képtelenségről, meg a félelemről.
Magyar Narancs: Mit gondol most a műsorban elhangzott kérdéséről?
az egyik alelnök. Az összejövetelen volt alapszabály-módosítás meg vitairat-bemutatás.
"Kisgazda vagy te, hogy igazoltatsz?" - csattan fel egy ötven körüli, meghívó nélkül érkező férfi. "Menjetek Budapestre" - igyekszik higgadtan elhajtani az első tüntetőket egy szervező. "Mennyit kaptál, hogy itt jártasd nekünk a pofád? ´92-es párttagkönyvem van, hát neked?" - gurul dühbe egy másik férfi. "Semmit nem kaptam." "Akkor mi a faszt állsz ott, eridj, oszt nyald ki Rákosi seggét!" - ordítja az előbbi.
Az eddig "felfedezett" háromból (Tállya, Recsk, Sárospatak) ugyanis kettő francia kézben van, márpedig a kormány a sztrádaberuházás kapcsán kimondottan a hazai vállalkozókat akarja előnyben részesíteni. Így nem csoda, hogy a magyar tulajdonban lévő sárospataki bánya támogatást kap a szükséges termelőkapacitások kiépítéséhez.
PAIZSAz elmúlt 33 évben készített festményeit, grafikáit és szobrait állította ki az Ernst Múzeumban Paizs László, aki a 60-as, 70-es évek fordulóján plexibe öntött plasztikái révén került a korszak számottevő, fiatal képzőművészeinek sorába. (Megtekinthető május 16-ig.)GYÁSZ 90 éves korában elhunyt Szántó Tibor Kossuth-díjas könyvtervező, tipográfus és grafikus, a 20.
Az NTV weboldala is elesettAz NTV tévéadó és a Szevodnya című újság után oda a Kremllel szemben kritikus weboldal függetlensége is. Miután a kiadóban többségi tulajdont szerzett Gazprom állami gázóriás emberei eltanácsolták őket munkahelyükről, az NTV és a Szevodnya munkatársai bejelentették, hogy az interneten folytatják a független újságírói munkát.
Aki látta, tudja, milyen volt. Aki nem nézte, úgy képzelheti maga elé a 72 órát, ha lelki szemei előtt valami egészen más jelenik meg, mint amit az MTV-ben megszokott. A 72 óra kívülállóként (mert nem unott tévés rutin működtette) volt saját (szerethető, bár modorosságtól sem mentes) stílussal rendelkező profi (feladatát teljesítő) műsor. A Kistamás László rendezte, Csernátony Dóra szerkesztette 72 óra arca, Till Attila - az 1999-es Kamera Hungária riporteri különdíjasa - a pofánkba szuggerálta, mi mindent nem lenne szabad kihagynunk a hétvégén. Ezt április 26-án, csütörtökön este tizenegy körül tehette utoljára.
Afesztivál ünnepszámba menő előadásokat is hozott. Ennél több nem is kell, örömmel várjuk a következőt. De vajon miért az időbeli (és lássuk be, némi tematikai) átfedés az Alternatív Színházi Szemlével? És ha már egy időben volt a kettő, miért nem oda hívták meg a képzőművészeti ihletettségű Fanny & Alexander társulat Romeo és Júliáját? A play-back szürreál-minimálszövegen és a hörgésen kívül a zenék és a zajok tisztán észlelhetők voltak. Sajnos nem nagyon láttam, mi folyik a csak mérsékelten áttetsző háló és a sötétség leple alatt, ráadásul időnként elvakított valami vadkereső lámpa. Az előadás - ha azt akarták megértetni velem, hogy nincs élet, nincs szerelem, csak a menekülés vágya - elérte a célját.
Mint arról a maga idejében (két hete: A gall kukás) beszámoltunk, nagy- számú francia film kereste fel hazánkat. Ám az egyszeri, alkalmi bemutatók után sok itt is maradt a hétköznapi forgalmazásban, sőt újabbak is várhatók. Egy szó, mint száz: invázió van vagy infláció, mindenesetre a mozizóknak inkább ok az örömre, hiszen az utóbbi esztendőkben némileg leszoktunk
Bálint Eszter tízéves volt, amikor Halász Péter korábban Kassák Stúdió néven ismert színházi társulata – és annak oszlopos tagjaként édesapja, Bálint István költő-színész-rendező és édesanyja, Kollár Mariann – 1976-ban elhagyta Magyarországot, hogy átmeneti párizsi dekkolás után New Yorkban Squat Theatre néven bevonuljon a színháztörténelembe.
Amennyiben bárki is vonattal utazik a Győri "vejvre", vagy abban a nyugdíjas helyzetben van, hogy nem kell vezetnie, az elolvashatja akár a Pesti Est különszámában, menet közben, hogy a Fényírók Fesztiválja (Another Connection, azaz another name for Mediawave) olyan alkotók találkozóhelye, akik divatoktól független, egyéni úton járnak. Akik számára a technika nem cél, hanem eszköz. (Zötty!) Akik öntörvényű filmnyelvet akarnak teremteni, éljenek bárhol a világban, kisebbségben vagy sem. (Olvashatta ezt hát bárki.)
Kicsit vagy nagyon, ez még kérdés. Emléktáblácska, szerkesztői kéznyomok gipszben, közben laza és kissé melankolikus emlékezés a lapra, öniróniával, jópofa beszólásokkal, kedélyes anekdotákkal és néha vaskos humorral. Ebben Ficsku Pál a legszórakoztatóbb - akadt, aki meg is jegyezte: "jobb szóban, mint írásban" -, de Peer Krisztián is nagyon jó volt, saját maga utólagos, ám tárgyilagos értékelése szerint. Nem szeretnék bennfenteskedni, sem (maradék) csokinyuszikat osztogatni:
Annak volt igaza, aki a kerthelyiségre szavazott, kirándulni ment a kutyájával, vagy épp a földeken akadt dolga, mégpedig azért volt igaza, mert annyian voltunk a Kongresszusi Központban látogatók, hogy ő már nem fért volna el. A fűre is bőven jutott napozó férfi, olvasó nő. A közeli benzinkút járt egyedül rosszul, tavaly még oda ugrott át italért, akit feldühítettek a Kongresszusi Központ állóbüféjének árai, idén azonban már az épület előtt is árultak háromszázötven forintnál olcsóbb kávét. Persze ne azért menjen valaki ilyen kultúreseményre, hogy ott jól elbüfézgessen, nem is azért megy: fogyasztását inkább a fogadásokra igyekszik koncentrálni. De haladjunk sorjában: még mielőtt az épületbe lépnénk, dönthetünk, hogy beállunk-e abba a hosszan kígyózó sorba, melyet a Horthy Istvánné kézjegyére áhítozók képeznek. (Ahogy a szakma fogalmaz: többen vannak, mint egy könyvheti Csurka-dedikáláson.) És találkozhatunk az első ismerőssel, amitől rögtön dugába is dől eredeti tervünk, hogy komótosan sétálgatunk majd, és nézegetjük a könyveket, aztán kis füzetünk segítségével a párhuzamosan futó programok közül kiválasztunk néhányat, ami érdekel; ehelyett ide-oda csapódunk könyvek és könyvbemutatók között, elkeveredünk a standokkal szegélyezett labirintusban, és sehogy sem találjuk a vécét. (Ki az a mi? Én.)
Magyar Narancs: Hogyan és miért kezdtél el ezen a kiállításon dolgozni?
Magyar Narancs: A cigányzenéről általában mint népzenéről szokás beszélni. Mondhatjuk-e, hogy létezik cigány dzsessz is, és ha igen, ez mennyiben jellemző rád?
Amédia által ráragasztott "első űrturista" címke viszont vitatható, mert korábban több civil is járt a világűrben: a Challenger katasztrófája előtt néhány amerikai politikus űrsiklózott szakmailag nehezen indokolható céllal, és az orosz Mir Ûrállomáson is megfordultak civilek, például egy japán újságíró, akinek egy médiavállalat finanszírozta a kiruccanást. Tito esete azért különleges, mert ő az első magánember, aki a saját pénzén váltotta valóra a saját álmát, ráadásul amerikai milliomosként orosz segítséggel és amerikai tiltakozás ellenére tölthetett egy hetet a túlnyomórészt amerikai pénzből épülő Nemzetközi Ûrállomáson.
Az idén viszont fordult a kocka a munka ünnepéhez való hozzáállás területén. Na nem mintha nagy hirtelen megdobogtatta volna a szívemet a munkásmozgalmi hagyomány, vagy leküzdhetetlen vágyat ébresztett volna bennem valamelyik szakszervezet, hogy talán én is tag lehetek; nem, evvel éppen ellentétes dolog történt, lévén, hogy időközben beindult nálam az, amit magánhasználatra lassulás-projektnek nevezek. A kísérlet nem túl eredeti tárgya nem más, mint hogy ki lehet-e szállni időről időre a verkliből anélkül, hogy a kikapcsoló felüdülés leggyorsabb és legnépszerűbb változatát, az azonnali jellegű leittasodást választaná reflexből a nyugalomra vágyó ember, s ki lehet-e nyerni a lelassított tempó, a célirányos, elszánt semmittevés talaján némi - amúgy szűk marokkal mért - önmagáért való, konkrétan tárgytalan, léha és felhőtlen, észérvekkel megokolhatatlan életörömöt. Vajon másfelől is fel lehet-e a vaddisznóhoz nőni, mint ahogy az jól ismerten megszokott; meg lehet-e tapasztalni példaképünk azon bámulatra, irigylésre méltó állapotát, amikor csak úgy röfög meg túrogat, morzsolja a makkot, s az égvilágon semmi gondja nincsen, azt leszámítva, mármint, hogy néha kilövik, vagy egyszerűen felfordul magától, égnek veti a csülkeit.
Aselejtezők már szombaton lezajlottak, úgyhogy vasárnap már csak nyolc asztalon mérkőztek a versenyzők, miközben mindenki hamburgert evett, és teljesen bizonytalan színű üdítőket ivott hozzá, hogy látványelemeiben teljessé tegye az enteriőrt a fehérvári bevásárlóközpont alján. Nem volt annyira eredeti és felkavaró élmény, mint egy Vörös István és a Prognózis együttes-koncert, de vasárnap délelőtt éppen megfelelő. Valamilyen szinten mindenki csocsózott már, a magyar sikerek híre, a Szegedről, Kecskemétről és Veszprémből érkező csapatok látványa azonban kissé meglepett.