Meglehet, csak az idő múlása teszi, de mind kevésbé tudom elviselni az ifjabb koromban még oly kedves atonális zajokat: ahogy az ember érdeklődése egyre messzebb kerül az egykori vasverés-torzított ének-dobgép hármasságtól, úgy fedezi fel, hogy egészen konzervatív értelemben vett, zeneszerű zenék is vannak a világon, melyekben dallam, csaknem tradicionális, sodró ritmusok, helyenként megejtően szép vokálok lelhetők fel, azután menthetetlenül olyasféle zenéket fog hallgatni, amilyeneket például a Stereo Deluxe (nacionálé szerint német, műfajilag nu jazz, efféle) kiadó produkál immár évről évre.

Meglehet, csak az idő múlása teszi, de mind kevésbé tudom elviselni az ifjabb koromban még oly kedves atonális zajokat: ahogy az ember érdeklődése egyre messzebb kerül az egykori vasverés-torzított ének-dobgép hármasságtól, úgy fedezi fel, hogy egészen konzervatív értelemben vett, zeneszerű zenék is vannak a világon, melyekben dallam, csaknem tradicionális, sodró ritmusok, helyenként megejtően szép vokálok lelhetők fel, azután menthetetlenül olyasféle zenéket fog hallgatni, amilyeneket például a Stereo Deluxe (nacionálé szerint német, műfajilag nu jazz, efféle) kiadó produkál immár évről évre.

A cég Bassic Instinct címet viselő, évente megjelenő válogatáslemezei alapdarabok, konkrétan az idei, hármas sorszámot viselő például egészen frappánsan foglalja össze, amit a Stereo Deluxe zenéiről tudni lehet: kint a vitrinben ott virít a kiadó minden jelentős, fontos, érdekes stb. előadója (Boozoo Bajou, Mo Horizons, Jaffa, Moodorama, Strike Boys, Trio Életrico stb.), a lemezen egy tucatnyi finom, puha, mégis dögös szám, némelyikük ringat, mások keményen pörgetnek. Hogyne, kérem, önnek megint igaza van, hisz ezek itt végeredményben szintetikus tánczenék, csak éppen a fúvós, billentyűs és gitáros betétek hallatán az ember hajlamos erről mihamar elfeledkezni. A Bassic Instinct No. 3-on jórészt gusztusos brazil-latin-jazz-funk-dub mixtúrákat találunk, az alkotórészek változó arányban kikeverve, az egész végül kisül és összeáll, azután már meg nem mondja senki, hogy egy hangszerszóló akusztikus vagy elektronikus forrásból származik-e, egyébként is az egész kérdés akadémikus, elvégre végül minden hang keresztülmegy a gépen.

Az enumeráció során feltétlenül említést érdemel a Jaffa fantázianevű formáció nyitó száma (Sneakin), amely nyílt kiállás a háromgyermekes családmodell mellett (egyébként a lemez egészében is kiválóan használható soundtrack apadó nemzetünk létszámának további gyarapításához), továbbá a már slágerré vált standardok újraértelmezései: a Mo Horizons-féle Foto Vivát Nicola Conte, a könnyű kezű talján vette kezelésbe, míg az eredetileg a Trio Életrico által kreált és sajátos módon elkeresztelt Return Of The Coconut Groove (hoppá!) a brit Raw Deal átértelmezésében válik közkincsé. A legpörgősebb tánczenét pedig a Strike Boys eresztette el. A Vida La Revolucion dögös latin-brazil-jazz-deep house műremek, elegáns, szellemes és magával ragadó - ha meghallja az ember, egyszer csak azt veszi észre, hogy hipnotikus transzban felkelt a székből, és táncolni kezdett, s most már így lesz ez az idők végezetéig.

Minek

2001, Stereo Deluxe/Deep Music Depo