De nem akarok rést ütni a dolgok közepén.
A fesztivál magyar előadásai: Forgách András A szűz, a hulla, a püspök és a kések című futamai Fodor Tamás vizsgálóbíró rendezésében, Tasnádi István Közellensége a mellékszereplők állatian árnyalt jelenlétével, Hamvai Kornél Hóhérok hava, Kárpáti Péter Díszelőadása Gazsó György propagációjában és Tótferi - szintén K. P. írása (aki drámáit különleges zamattal nyelvítette)
az évad legjobbjai
közül valók. Pintér Béla A sehova kapuja, illetve a Mohácsi testvérek és társulatuk bombázása a kortárs drámán belül is a legkortársabb.
A kaposváriak tényleg bombáztak. Nem tudom, hányan maradtak életben, de voltak túlélők, az biztos. Gondolom, ezek után ők is minden lehetséges helyzetben kinyilvánítják, hogy mennyire képtelenség felnőtt embereknek katonásdit játszani. Csodálatos lenne. Mert vannak, akiknek infantilis módon a hazaszeretetről nem versek, dalok, táncok, helyek, történetek, emberek, hanem hadseregek meg országhatárok jutnak eszükbe.
Mohácsiék liberál-humanoidjai finoman játszották át magukat oda-vissza színészből katonává, valóságból képtelenségbe, önironikus marháskodásból szívszorító keserűségbe. A rengeteg ki-be játékban a jövő is bujkált, amit néha a katonák, néha a színészek láttak (és amit mi - ugye, erről volt itt szó - képtelenek vagyunk látni). Amikor az újjáépült Hirosima fotójával bizonyították, hogy a bomba mennyire jó hatással volt a városra, nevetgéltünk - micsoda képtelenség. Az persze már nem volt vicces, mikor ránk lőttek. Tóth Nóra éneke sem: "nem vagy már jó egy második menetre, a bádog tepsiben maradj szépen fekve, gondold hát végig..."
A külföldi előadások közt volt
okos, elbűvölő és ilyenisvan-szerű
Három versekből építkezett. Az Újvidéki Színház Sziveri János verseiből és Szelídítések című drámatöredékéből, Mezei Kinga rendezésében. A zene (Mezei Szilárd) is vers volt, a mozgás is vers volt a versek közt, és a színészek is versek voltak.
Egy másikat a Théatre National de Toulouse színészei játszottak el az évek óta kortárs darabokkal foglalkozó Jacques Nichet rendezésében. Nem mondom, hogy a szavalás közben rezzenéstelen arccal való földre zuhanás ne lett volna érdekes, azon is töprengtem közben, hogy a 14 ágy lába hogyan viszonyul a verslábakhoz, és miért csak 13 párna van, mégis sejthető volt, hogy az egyre dühödtebb verselés feldúlja a színt. Így is lett. A végére tényleg szétdobálták az ágyakat.
Fárasztó ez a lakótelep
A krakkói Színművészeti Főiskola IV. éveseinek diplomamunkáját Tadeusz Rózewicz műveiből állította össze a rendező, Pawel Miskiewicz Édenkert címen. Már a színpadkép érdekes volt: három egyforma lakótelepi szoba egymás mögött. A panel élet a hatvanas évekből diszkréten itt maradt tárgyakkal, elvicceskedett okoskodó mondatokkal nem anakronisztikus, hanem egyre szívszorítóbb lett. A színészek a közelünkbe férkőztek, néztük saját életünket, érzéseinket, kínjainkat. Szép volt a család - a társadalom apró egysége, a generációk együttélése a köztük levő szakadékban: árnyalt kapaszkodás/bungie-jumping játék.
Én lenni Pavlov kutya
Albert Ostermaier A vírushordozó című előadása különleges pillanattal ajándékozott meg. Ültünk a Bárka Színházban egy karanténba bámulva, mikor rosszul lett egy néző. Mivel erős emberért kiáltottak, rögtön indultam, és miközben kisegítettük a már kicsit magához tért embert, egy pillanatig azt hittem, most csőbe húztak és megfertőztek - nem az első eset lett volna ebben az épületben.
Tartalomhoz a forma
Harmadéves főiskolások olvasták fel Joanna Laurens A három madár című művének első felvonását (Hazai Attila fordításában), ami Szophoklész elveszett drámájának, a Tereusnak mai átirata. Ez egy mitológiai történeten alapuló, szimbólumokkal sűrűn hímzett üzenet. Képei zavarók, de mindig kódolhatók, mivel ősibb (a tudatalattink rétegeiben meglévő) jelrendszert használnak, mint a nyelv. Az izgalmas szöveg a felolvasókat is felpörgette, teleszórták a padlót a már felolvasott lapokkal, erősítve a történet visszafordíthatatlanságának érzetét. Az eldobált papírokból aztán gyereket formáztak, trák motorcsónakot, nyelvet hajtogattak a színészek. Az előadás leszámolt egy közhellyel. Nincs se tanulás, se pap, csak sors, ami ellen lehet ugyan küzdeni - csak reménytelen.
Proics Lilla
