Zene

A kamerák képeinek tanúsága szerint 2001 újévének délelőttjén a hetvenegy éves Nikolaus Harnoncourt meglehetősen elfogódottan lépett ki a bécsi Musikverein Aranytermét megtöltő sogennante prominens közönség elé. Nyilván megfordulhatott a fejében, hogyan is került ő ide, hogy hamarosan beintse a világ talán legjobb zenekarát, megkezdve ezzel a világ bizonyosan leghagyományosabb és legjobb újévi koncertjét.

és azzal is fejeződik be. Gyöngéd mosoly, diadalmas fénysugár, tisztán csengő gyereknevetés.

Időnként szórakoztatóak tudnak lenni a marketingszakmunkák. Marketinggel sok pénzt lehet keresni, kívánatos dolog, ezért aztán legalább annyi sarlatán marhaságot adtak ki (még magyar nyelven is) a témában, hogy talán még a csajozás-, meggazdagodás- és aranycsinálás-ügyi szakirodalmat is felülmúlja.

Alondoni Random Dance Company szofisztikált cyberbrigád. Wayne McGregor ötletadó és rendező koreografáltjai a legújabbak világából jöttek. Előadásaik által közvetlenül tapasztalható az élő, jól képzett táncosok, a virtuálisan kreált figurák, a kivetített grafikák, a kinetikus architektúra, valamint a testből és gépből materializált hangok jól működő kapcsolata. Gondolkodóba ejt, vajon hogyan lehet folyamatosan a lendület törvényeinek ellentmondva mozogni, azaz bénázni, úgy, hogy az szép legyen, és sajátos mozgásrendszerré álljon össze a szemünk előtt.

Ha találomra csapjuk fel valahol, szinte biztos, hogy a következőhöz hasonló képeket látunk: domboldal, erdőszél, szavannarészlet, erdei patak - nagyjából ilyen kertekről van itt szó. ´sparkok, kert a kenti tengerparton, rétek, legelők, nehezítésként valamilyen tereptárgy, bronzszobor, pajta, iparművészileg elszenesített tölgyfa - a könyvet kisebb kertben nem is nagyon lehet kinyitni.

Asikertörténetek nem túl változatosak, inkább műfaji sajátosságaik vannak. Emlékszik még valaki Roberto Rodriquezre? Állítólag egy nettó senki volt, aztán innen-onnan összekalapált hétszázezer USD-ből (potomság) leforgatta az El Mariachi című látványosan low budget moziját, és menten lett belőle valaki. A nyakába zúdult egy szekérderék lóvé, ha akart volna, sem bírt volna elugrani alóla. Mint aki megnyerte az ötöst, jaj, most mit csináljak? Végül ráment a tutira. Megcsinálta még egyszer ugyanazt, immár Antonio Banderasszal, Salma Hayekkal és persze Quentin Tarantinóval súlyosbítva. Hogy a Desperado volt az egyetlen helyes választás, azt egyaránt bizonyították a film bevételi mutatói és Rodriquez későbbi - gyakorlatilag említésre sem igen érdemes - munkái.

"Ez a kilencszázadik koncertlemeze"; "Youngtól nem lehet elég élő felvételed" - állítják pro és kontra a Road Rock kritikusai. Valóban, csak az utóbbi évtizedben három és fél Weld és Arc című mini CD (1991), MTV Unplugged (1993), Year Of The Horse (1996) hivatalos Neil Young-koncertalbum jelent meg, tehát éppenséggel nem szűkölködünk hasonló produkciókban. Másrészt viszont a rockzene színterén megszokottól ugyancsak eltérően a már elaggott Young (56) egyre derekabban adja.

Az olajár kártékony hatásaival együtt lassan a nemzetközi dzsesszvilág is begyűrűzik Magyarországra. A UP Records és a Fonó közös kiadványán az olasz nevű, New Yorkban született Agostino Di Giorgio gitározik, és feltehetően a hangszerelésért is ő felel. A ritmusszekció kanadai, Ron Seguin bőgőzik, Michel Lambert dobol, és a mi Oláh Kálmánunk zongorázik. A különböző kulturális és zenei háttérrel bíró zenészek hibátlanul beszélik a dzsessz egyetemes nyelvét, a zenekar úgy szól, mintha régóta együtt játszanának. A dolgot megkönnyítendő, alapvető sztenderdeket dolgoznak fel a Body and Soultól az Alone Togetherig.

Egyre nyugodtabb, egyre csöndesebb a víz a Korai Öröm tengerén, és ez egyáltalán nem baj. A legújabb lemez - már hagyományosan - címtelen számai egy befelé forduló, padláson molyolgató zenekart mutatnak be, egy letisztult, de nem egyszerű világot, ahol a harmóniák sokkal nagyobb szerepet kapnak, mint a lendület. Így volt ez már az előző cédén is, csak akkor azt hittem, hogy mellékvágány a köldökmustra, pedig fősodor. Jó - mondom magamnak -, jó, akkor nézzük ebből a szempontból a dolgot, elvégre felnőttek vagyunk, nem kell mindig az a szertelen mulatás meg ostoba és fárasztó tánc, üljünk le a sarokba, és hallgassunk Korai Örömöt, lehetőleg úgy, hogy ne foglalkozzunk közben semmivel.

Volt idő, amikor nagyon tudtam volna lelkesedni ezért a lemezért. De ahogy ezerrel megöregedtem, egyre kevésbé izgat a rock ´n´ roll, és hál´ isten távolabb tartja magát tőlem a depresszió. Aminek persze ugyancsak megvan a maga veszélye, de erről majd máskor: ez a pár sor most nem rólam szól.

Hogy az idő kezelése milyen szakmai problémákat bír okozni, arról írók, rendezők és komponisták konferenciákat tudnának telesírni, de van vele baja e sorok szerzőjének is. Amikor ezt gépbe pötyögi, még 2000-et mutat a naptár, a kiállítás csak lesz, ő maga is félkész állapotban látta, leginkább egy elképzelés formájában. Jövő időt azonban mégse használhat, hiszen amikor önök ezt olvassák, a dátum 2001, a kiállítás már van, létezik a jelenben, megvolt a megnyitója, a múlt részévé vált, merthogy az új évezred beköszöntére lett időzítve.

Négy oktáv az négy oktáv, ott nem lehet mellébeszélni. Zámbó Jimmy megkerülhetetlen egyénisége volt a magyar könnyűzenének, sajátos imázsú, öntörvényű sztár. Karrierje a vendéglátóiparból vitte a showbizniszbe, de nem ott indult. Miután a családi Bösendorfer zongorán magától kezdett pötyögni, édesanyja kívánságára jelentkezett a rádió gyermekkórusába. Fel is vették. Később Ákos Stefitől tanult énekelni, 1985-ben tette le az ORI-vizsgát. Idén októberben a Jászkun Krónikának elmondta: tulajdonképpen Fischer Annie-nak köszönheti, hogy bárzongoristából énekes lett. "A Fórum Szállóban hallott énekelni. Odajött hozzám, gratulált. Csodálatos hangja van - kaptam tőle az elismerést, s ez nagyon feldobott."

Egy kút mélyén ülünk. Jobb esetben egy pincebörtönben. Középen némi víz,

ABlur a kilencvenes évek közepén robbantott a britpopnak nevezett irányzat (?) divattá válásakor, sőt ha nagyon sarkítani akarjuk a dolgot, mondhatjuk, a zenekar 1994-es Parklife című lemeze volt "maga a britpop". Az egész persze cirkusz volt, a kilencvenes évek egyik legnagyobb műbalhéja, ami abban teljesedett ki, amikor az angol újságírók a korabeli Beatles vs. Rolling Stones csatározásokra emlékezve a zenekart összeugrasztották a másik brit popikonnal, az Oasisszel. A Blurből persze nem lett új Stones, mint ahogy az Oasisből sem lett a "kilencvenes évek Beatlese", annyit azonban sikerült elérni, hogy amíg Jaggerék és Lennonék jót röhögtek az egész cirkuszon, a Blur énekese, Damon Albarn valóban összeverekedett az Oasis frontemberével, Liam Gallagherrel.