Zene

Don Byron: A Fine Line (Arias & Lieder)

Nyolcszáznegyvenöt nevezettből rangsorolták 2000 legjobb százötven világzenei lemezét az európai világzenei rádióműsorok szerkesztői. Egy ilyen listát - a sugárzás terjedelmi és populáris szokásai alapján - persze csak módjával érdemes komolyan venni, módjával azonban muszáj. Például feltétlenül alkalmas arra, hogy engem kiidegeljen: "miként lehet, hogy az élre került Geoffrey Oryema (Uganda) Spirit című albumát még nem hallottam?", ugyanakkor némi megerősítésre is lehet számítani: az őt követő Rimittit, Khaledet, Amadou és Mariamet, Youssou N´Dourt "nem hallgattam el". S mi fontosabb, egy ilyen összeállításból átjönnek a trendek. Kitűnik így, hogy Brazíliában mekkora a nyomulás. Onnan érkezett a százötvenből tizennégy lemez, és aki nem tudja, hogy ötszáz éve fedezték fel az országot, aligha értheti, hogy mire ez a felhajtás. Az általánosítással persze vigyázni kell: míg a felkapott Leninét, Chico Césart, Rita Ribeirót aligha lesz különösebb veszteség elfelejteni, Bebel Gilberto bossa novája (Tanto Tempo) több mint ígéretes felfedezés, Virginia Rodrigues pedig Nós címmel effektíve megmutatta, hogy a karnevál s a szamba mélyén hol lakik az isten.

Astúdió pontosan olyan, mint a filmekben, amikor tévéfelvételt ábrázolnak. Kiismerhetetlen nyüzsgés, gyereksereg, készülődő szereplők, stáb. A színpadon már karácsony van, három feldíszített fenyőfát, meleget árasztó kandallót, "polgári" hangulatot idéző ósdi bútorokat láthatunk, a háttérben szán. A reflektorok a szeretet fényeit jelenítik meg. Az egyik karácsonyfa mögül Szandi bukkan elő, dalra fakad. Eközben a művészváróban táskamagnóból szól a zene, és a tánckar próbál, míg az egyik sarokban a V. I. P. együttes, a másikban meg Bangó Margit és családja fogyaszt. Ami igazán meglepő, az a béke. Hihetetlen, nincs anyázás, ordítozás, feszültség, mindenki végtelenül kedves és türelmes, pedig ez már zsinórban a tizenharmadik Dáridó-felvétel, az előző nap például szilveszter volt, a Kongresszusi Központban forgattak.

Witold Gombrowicz: Napló (1953-1956)

Hogy mire jutott a józan emberi ész a harmadik évezredre, mit tud mondani a világegyetemről, leginkább Stephen W. Hawking angol tudós tudja nekünk megmondani. A cambridge-i egyetem matematikaprofesszora, elméleti fizikusa egyike azon keveseknek, akik egész életükben az "egyesített világegyenletet", a természettudományok szent Grálját keresik. Hawking szerint közel a cél, még pár évtized, és egzakt módon le tudjuk írni az univerzumot, csak előbb egyesíteni kellene az Einstein-féle általános relativitáselméletet a kvantumfizikával, és már kész is a projekt. A tiszta ész örömmámorban fetrenghet.

Aregény az 1991 októbere és decembere közti időszakot öleli fel, amikor Horvátországban már javában zajlott a háború, a Jugoszláv Néphadsereg szétlőtte Vukovárt, és Szarajevó főpróbáját tartotta meg Dubrovniknál. Eközben a hátországban, Szerbiában egyre sötétebbé vált az ősz. A regény színhelyén, Belgrádban a fiatalok a behívók elől bujkáltak, élni próbáltak, legalábbis a drogokkal. Hernyóznak, hogy aztán hernyó módra próbáljanak elkúszni a biztos fedezékbe.

Lehetséges volna ezen a Földnek nevezett, űrben hajókázó, paradicsomi anyaplanétánkon, a pirkadó harmadik évezredben faji hadován alapuló totális hatalomátvétel?

Sívó dögunalom, általában ez a vége a sikeres tévé- és rádióműsorok könyvváltozatának. Bolgár úr művének borítója még ebben a műfajban is ritka kínszenvedés árnyát vetíti előre. Nem is adta hozzá a nevét a dizájner. Meg aki öltöztette szegény Bolgár urat - mert ilyen iszonyú inget ilyen zakóval még a slamposság elefántcsonttornyában, a rádió büféjében is ritkán látni. A zakó ráadásul nyakszirtnél fel van gyűrődve, de még így sem tudja elterelni a figyelmet a borító többi riasztó eleméről: az asztalt helyettesítő Magyarország-térképről és a hiperdidaktikus, 80-as évek eleji dizájnú piros telefonkagylótól. A névtelen borítókészítő az ókori Egyiptomban, képírás szakon tanulta a mesterséget, hogy érthető legyen az üzenet: "Ez az ember cementkötésű forgácslapból telefonos megrendelésre térképeket készít."

Túl nagy album ez, 34 x 28 cm, nem is fér el rendesen a könyvespolcomon, csak a gerincére állítva, hamar tönkremegy majd az állandó ki-be húzkodásoktól, mert folyton mutogatom mindenkinek, annyira tetszik nekem. Mintha a szerzők szándékosan arra szánták volna, hogy heverjen csak a kávézóasztalon, coffee table book, hívja fel magára azonnal a figyelmet.

Fekete karácsony az amerikai irodalomban: hatvan évvel ezelőtt, 1940. december 21-én halt meg F. Scott Fitzgerald, egy nappal később Nathanael West, 44 és 37 évesen. Fitzgerald tudta, hogy állandóan egy süllyesztő fölött ül, s ha megnyomják a gombot, meg sem áll a pokolig.

Mr. Winter élete szappanoperába illő rémálom. Kegytárgyüzlete akármely kirakat-katolikus, istenkáromló és istenfélő országban fellelhető volna. Nyomasztó méretű, állagú és számú Krisztus-szobor lebeg a mennyezeten, leendő feszületeire várva. A polcokon kommersz Szűz Máriák, jézusos T-shirt-halmok, a pulton szentelt energiaitalok és napilapok. Ettől a sokkoló színpadképtől nem szabadulhat a néző az első pillanattól kezdve. A bolti térben zajló játék alatt nyelveken szólnak a színészek: magyarul - ami külön öröm nekünk, de nincs eltúlozva a jelentősége -, franciául, spanyolul, angolul, portugálul. A szövegek egymásba fonódnak, replikáznak, éppúgy, ahogy az azokat továbbszövő és értelmező tánc válaszolgat az egyedi mozdulatokat aláfestő zenékre.

Kerek húsz év esszenciája fekszik a dobozban: két hosszú lemez és egy ötvenoldalas könyvecske. Tökéletes karácsonyi ajándék. A teljességre törő gyűjtőnek azért, mert egyszerűen hiányozna neki, noha az eddigi albumokhoz képest új felvételt nem talál rajta. Aki pedig csak részben tudja vagy semennyire sem, hogy miről van szó, annak azért, mert bőkezű, mégis tömör foglalata a New York-i performance-művésznő munkássága hallható részének.

Schäl Sick Brass Band: Maza Meze.

Brian Warner a kilencvenes évek elején, egy zenemagazinnak interjúzván, találkozik először Trent Reznorral, a Nine Inch Nails - akkor már az "új" rockzene fenegyerekeként ünnepelt - vezérével. Összefutnak aztán még mindenféle koncerteken, mígnem egyszer Warner azzal indítja a csevelyt, hogy neki is van ám zenekara, az a neve, hogy Marilyn Manson. Warner ezen a néven szerepel a csapat énekeseként, és amint a zenekar körül kábé minden, az is az ő leleménye, hogy a tagok keresztneve egy emlékezetes nőalak, vezetékneve pedig egy hírhedt sorozatgyilkos neve legyen (lásd még Twiggy Ramirez vagy Madonna Wayne Gacy). Reznor kap egy demót, ami annyira bejön neki, hogy mihelyt saját kiadója, a Nothing Records beindul, rögvest szerződteti őket, sőt produceri segédletével készül el az 1994-es debütáló album, a Portrait Of An American Family. Rajta klasszikus rockzenéből merítő alapok és modern szempleres ügyködések párzásából születő sajátos, ha úgy tetszik, pikáns gitárzene. Ám ez hagyján. A rendhagyó megjelenésű MM ugyanis elsősorban kaotikusan intenzív, destruktív koncertjei révén híresedik el: e tárgykörben számtalan bizarr történet ismeretes a szerencsétlen dobos felgyújtásától az NIN gitárosával, Robin Finckkel lefolytatott nyílt színi orális szexen át addig az esetig, mikor is Manson csak a koncert közepén ébred rá, hogy orrából kikandikál a speed felszippantásához göngyölt papírdarab. A színpadi műsor meg a tabukkal játszó dalok/szövegek miatt tiszta erőből támadják őket az ilyen-olyan vallási csoportosulások, ifjúságvédelmi brigádok és így tovább, egészen Al Gore-ig. ´95-ben jön a nagy kereskedelmi áttörés a Eurythmics-féle Sweet Dreams kifacsart verziójával (a Smell Like Children minialbumról), ezután egy évre bezárkóznak Reznor New Orleans-i stúdiójába, hogy ott egy borzasztóan kibukott, nagyobbrészt elektronikus lemezt készítsenek, az Antichrist Superstart. Trent Reznor a dalok javának társszerzője, több helyütt gitározik is. A stúdiózás végére jól megutálják egymást. Manson szerint Trent lenyúlta előle a David Lynch-féle Lost Highway projektet.