a legmegcsontosodottabb bécsi zenei intézmény
előtt, egy olyan zenekar élén, amelynek vezetősége a legutóbbi időkig nem engedélyezte női zenészek fölvételét, és egy olyan műsor előadására készült, amely noha zeneileg valóban csodálatos, másrészről - mondjuk, Thomas Bernhard szemüvegével nézve - mégis a bécsi stupiditás hangokba öntött megtestesülése, az ijesztő, mondhatni ugrásra kész kedélyesség. Harnoncourt persze nem tagadta meg önmagát, a hagyományba ágyazott program némiképp fittyet hányt a tradíciónak. Hiányoztak a bombabiztos sikerszámok, elmaradt a Denevér-nyitány, nem volt Művészélet keringő, nem hangzott el a Császárkeringő és a Bécsi vér sem, és nem csicseregtek elő a Tavaszi hangok. Ezúttal nem mesélt a bécsi erdő, amely - többek közt Ödön von Horvath remekművéből tudjuk - gyakran bizony rémmeséket szól. Mint a szöveghűség megszállottja, Harnoncourt a Radetzky-Marsch "Urtext"-változatával kezdett, ez jóval kevésbé csinnadrattás darab, mint áthangszerelt utódja. (Persze a hagyományokat csak kesztyűs lábbal lehet tiporni: a nagy rezekkel megerősített induló - a közönség ugyancsak hagyományos ütemes tapsával fölerősítve - azért persze elhangzott a koncert zárlataként.) Aztán igen ritkán játszott művek következtek (Josef Lanner alkotásai), hogy elérkezzen a műsor első csúcspontja, immár egy közismert szám: ifj. Johann Strauss Reggeli lapok című keringője. A kezdeti bizonytalankodás és merevség után most
kivirágzott a zenekar,
olvasztott aranyként ragyogott felénk a vonóskar; az elgondolható legpuhább hangzású fafúvók bájos rovarokként másztak bele a fülbe, és valóban ércesen zengtek a rezesek - és a hangzás mégsem volt geil. Harnoncourt, a nagy elemző ezúttal is érvényesítette akaratát, nem elbűvölni akart (noha persze - mellékesen - elzsongított rendesen), hanem fel akarta mutatni Strauss partitúrájának csodálatos arányait, a szólamvezetés valószínűtlen tökélyét, egyáltalán azt a Mestert, akinek legnagyobb tisztelői közt megtaláljuk nemcsak a jóval komorabb utakon járó Johannes Brahmsot, de az "ultramodern" Arnold Schönberget is. Nincs hely részletezni a műsort; a ráadások közt természetesen ott volt a Kék Duna keringő; bevallom, ilyen varázslatos szépséggel - akárha egy világ születésének reggele volna - még sosem hallottam megformálni a lassú bevezetést. A tradicionális keringő-előadás legnagyobb, olykor elemi erejű koncertjét ismereteim szerint talán Carlos Kleiber adta 1989-ben. Harnoncourt most Straussban a Forma kifinomult mesterszakácsát mutatta meg.
Este egy másik újévi koncertet láthattunk a televízióban, hallhattunk a rádióban (nota bene: a rádióban mind a bécsi, mind a budapesti közvetítés messze fölülmúlta a tévéét); a Nemzeti Filharmonikusokat Kocsis Zoltán vezényelte. Vagyis dehogy, rosszul mondom, az Amadinda együttes játszott - hogy is van ez? Már ebből látható a zavar: az első részben hallható, fél-avant-garde, fél-performance - zeneileg természetesen káprázatosan virtuóz - ütőskoncertnek ugyan mi köze lehet a második részben fellépő hagyományos szimfonikus zenekarhoz? Már hallom a magyarázatot:
eklektika, üdvös eklektika...
E koncertekkel Kocsis nyilvánvalóan arra tör, hogy tradíciót teremtsen Budapesten. De ehhez legalább egy dolog szükségeltetik: ápolásra méltó magyar újévi zenei hagyomány. Ha ilyen nincs - márpedig pillanatnyilag nincs -, akkor teremteni kell. De e teremtéshez kell valamiféle központi esztétikai-zenei gondolat; alapkövetelmény, hogy e koncertekben legyen valamiféle "összhangzó értelem". Ennek most nyoma sem volt, és a műsor összeállítása valamiféle egész estét betöltő tanácstalanságról árulkodott. Nem is igen tudtam, hogy mit látok, netán illusztrált TIT-előadást az egyébként kedves és fölkészült Mácsai Pál felvezetésében? Hogyan lehetséges, hogy ez a zenei zseni, Kocsis Zoltán arra a vadul antimuzikális tettre vetemedik, hogy csupán egy-egy tételt adat elő Mozart vagy Beethoven szimfóniáiból!? Nem kell Adornónak lenni, nem kell az eldologiasodásról, a művészet neutralizálódásáról papolni ahhoz, hogy az embernek égnek meredjen a haja esztétikai rémületében. És a dolog egyébként is megoldhatatlan művészileg: hogyan játssza el a zenekar a beethoveni VIII. szimfónia harmadik tételét anélkül, hogy aztán belerohanhatna a IV. tétel szédítő prestójába? Hogyan indítsa a Köchel 543. zárótételét, ha nem élhette át előtte a másik három tétel drámáját? (Hogyan mondta volna el Mácsai Pál mondjuk A vén cigánynak csupán az utolsó strófáját?) Ennek megfelelően legjobban Richard Strauss hála istennek teljes egészében eljátszott Till Eulenspiegel című szimfonikus költemény sikerült, itt már igen sokat észlelhettünk abból a munkából, amelyet Kocsis vezetésével a zenekar mostanáig elvégzett. Mégsem kell összeroppannunk: ez az előadás a legszebb reményekre jogosít.
A zenekar ráadásként (ezt a televízió már nem adta!!) eljátszotta a Rákóczi-induló egyik verzióját, aztán boldog új évet kívántak mindenkinek. Ekkor úgy tűnt, a koncert véget ért. Ám Kocsis és a zenekar hirtelen előrántották kottatárukból a Radetzky-Marschot. Zúgott az ütemes taps, akárha Bécsben lettünk volna. Üzenet volt ez - bizonyára. Mert noha a bécsi taps jól hallatszik Pesten, kétségtelennek tűnik, hogy a budapesti - egyelőre - süket fülekre talál Bécsben. Ha azt akarja, hogy megnyíljanak e fülek, Kocsisnak igen komolyan át kell gondolnia, mit is akar kezdeni ezekkel az újévi koncertekkel. Bízom benne, hogy abszolút zsenije, megkérdőjelezhetetlen tekintélye révén megtalálja majd a folytatható hagyományt.
Csont András
