Színház: A helyes kis hullarabló (Webster Amalfija a Bárka Színházban)

szerző
Csáki Judit
publikálva
2001/1. (01. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy kút mélyén ülünk. Jobb esetben egy pincebörtönben. Középen némi víz,

a tér vörösréznek látszó vassal van bélelve; előadás előtt a fény is vöröses, aztán meg sötét van, és még a járás is ferde. Nyomott az egész, úgy, ahogy van. És ez benne a legjobb: Csanádi Judit díszlete. Mert ez igazán John Webster Jakab kori rémdrámájához, az Amalfi hercegnőhöz lett kitalálva. Rendben lennének Kárpáti Enikő jelmezei is, leginkább a szabást, a formát tekintve. Merthogy

minden és mindenki tetőtől talpig fekete,

még a mérgezett imakönyv, sőt a barack is - és ebben már a rendező Tim Carroll koncepcióját muszáj gyanítanunk. Azazhogy gyanítani, azt csak szeretnénk, mert a képünkbe van dörgölve, hogy csak úgy sistereg. A darabindító tablótól kezdve aztán marad ez a dörgölés: ha rém, hát kóduljunk attól.

Ferdinánd herceg tehát nagyon be van indulva ikertestvérére, Amalfi hercegnőre (akinek alighanem nincs komoly kifogása a dolog ellen, legalábbis így tetszik az elején) - semmi finom gesztus: célratörő tapizás. Ezért aztán Ferdinánd nem akarja, hogy a fiatal özvegyasszony megint férjhez menjen - ami így érthető is, ugye. Hogy a másik testvér, a Bíboros miért nem akarja, az ugyan éppen így nem érthető, bár lehet, hogy csak én nem vettem észre valamit.

Amalfi hercegnő férjhez megy. A Women´s Lib jegyében ráadásul az intézőjéhez, a csóró és alacsony származású Antonióhoz. Mésalliance van és lázadás, házi esküvő parancsra, a döbbent Antonio még fel sem ocsúdik, máris ott térdel szemben egy asszonnyal, akit eddig a gazdasszonyának hitt - a szerelem, az később jön, de megjön, mire kell. És percek alatt jön még három gyerek is - hogy legyen elég, amit veszíteni lehet, amikor, pontosan, mint az Intercity, jön majd a büntetés és bűnhődés is. Amalfi hercegnő kopaszon (nem paróka, ennyit a színészi odaadásról, de hát kinek és hová?) és fehéren a kút mélyére kerül, ahol előbb lelkileg, majd testileg is jól megkínozzák, de mire követnénk odaadó figyelmünkkel az ő gyötrelmeinek mélyülését és egyben a személyiség autonóm akaratáért vívott küzdelemben való felmagasztosulását - már meg is hal, gyorsan. A közbevetett intrikus jelenetek ellenben széjjel vannak taposva, pedig ekkorra már végképp érthetetlen, hogy ez a kispályás, sunyi Bíboros mire és hová intrikál. Aztán megbűnhődnek a bűnösök is, hiszen feszes a dramaturgia, és a történet kerekre zár; mi életben maradunk.

Amikor Tim Carroll feketébe bugyolált mindent és mindenkit - még a kiszámítható koreográfia szerint fehérre váltó Amalfi hercegnő és a megtébolyodó Amalfi herceg is e feketeség hordozói -, már el is mesélte, mint gondol erről a darabról és erről a világról. Fekete külcsínt gondol - és belbecset semmit. Pedig, ha már egy-két extravagáns ötletet kipréselt magából (lásd testvérszerelem), innen csak egy ugrás volna a figurák belvilágának felvillantása.

Tim Carroll nem ugrik

Ezért aztán igazán meglepő, hogy ebben a gumikesztyűs rendezésben egyszer csak felbukkan egy emberből szabott asszony, Udvaros Dorottya Amalfi hercegnője, aki a rendező által negligált jelenetekben kedves, intim, de legfőképpen is természetes, megkönnyítve az Antoniót játszó Szikszai Rémusz dolgát: lehet ő is emberből szabva. Aztán amikor ők is a tézis illusztrációi - hogy milyen tézisé, na, ez zavaros kissé -, akkor Udvaros is szaval és engedelmesen teljesít, és mivel mindent és bármit tud ő, még ezt is megteszi.

Itt, a Bárkában el lett puskázva egy lehetőség. Az előadás végén egyetlen jelenetben négy élőből négy holtat kellene varázsolni, méghozzá úgy, hogy lehetőleg senki ne önmagát mészárolja le. A technikai próbatétel sikerül ugyan, de a felhangzó nevetés nemcsak ennek a sutaságnak szól. Hanem annak, hogy a rém és a dráma formátuma nem képződött meg a színpadon, hogy Tim Carroll zavaros tézise a lázadásról és a szenvedélyről (ha jól értettem egyáltalán) sovány és lapos, hogy nincs nagyszabás, nincs lendület, nincs tragédia.

Mielőtt bárki arra gondolna, hogy valami baj lehet Webster drámájával is, gyorsan felidézem, hogy öt évvel ezelőtt két, egymástól alapvetően különböző, a maga nemében mégis remek Amalfit láthatott nálunk a néző: Miskolcon Telihay Péter rendezett igazi rémszínházat belőle, hatalmas masinériával és statisztériával, míg az angol Cheek by Jowl társulata a Katonában vendégszerepelt Declan Donellan rendezésével, melyben a majdnem csupasz térben, egy sakktáblaszerű koreográfiában vezették elő ugyanezt a rémdrámát.

Tim Carrollnak valahogy nincs szerencséje ezzel a színházzal - vagy éppen nekem nincsen szerencsém vele; csak bámulom, hogy ezek a minden másban roppant tehetséges színészek, Mucsi Zoltántól Scherer Péterig, köztük a megújult Gyabronkával és a változatlanul izgalmas Vasvári Emesével, hogy morzsolják Vas István remek szövegét, és hogy gyúrják át magukat a jeleneteken, míg végre

fel lehet sóhajtani a végén

Amikor is, mintegy útravalónak, azt látjuk, hogy a fentebbi módon abszolvált négy hulla közé belép az egyetlen életben maradt kisfiú (néhány felnőtt kísérővel), tétován körülnéz, majd odabaktat legelébb is a saját apukájához, lehúzza ujjáról a gyűrűt (amelyet egykor az anyja adott az apjának) - és ez eddig rendben is volna. De még nincsen vége: utána komótosan, de célirányosan odamegy a többihez is, mindenkiről lehúz egy-egy gyűrűt, majd szembefordul kíséretével, akik ezenközben térdre ereszkedtek - ezentúl nyilván a gyerekben tisztelvén Amalfi hercegét.

És hazafelé lehet gondolkodni a Kálvin térig és tovább, hogy most egy helyes kis hullarablóval vagy kivel is néztünk farkasszemet a legvégén.

Csáki Judit

szerző
Csáki Judit
publikálva
2001/1. (01. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...