Producerek Ez a '68-as vígjáték ma újranézve szóra alig érdemes kis marhaság lenne. Mozitörténeti érdekesség, a rendezõ Mel Brooks és Gene Wilder (Leo Bloom) elsõ közös dobása, utána jött Az ifjú Frankenstein, azt is szeretjük, nevetünk, amikor kell, de nem fáj, és hamar el is múlik. Még az odaát oly népszerû ( 1977) színpadi komikus, Zero Mostel (Max Bialystock) vicces grimaszolása lehetne a hozzáadott érték, ahogy a vén szatyrokat fûzni bírta a stekszért, az éppolyan vicces, mint az elõbbi félmondat a sok kretén szóval.
Hanem.
Ebben a filmben a két New York-i slemil mégiscsak Hitlerbõl meg az SS-bõl csinál paródiát - akkor is, ha ez tulajdonképpen csak színház a filmben, betét az önmagában palacsintalapos fõsztoriban. Mert mi van, ha a világ legrosszabb darabja, amibõl a két szélhámos meggazdagodni kíván, nem a "Hitler tavasza", hanem csak valami dilettáns pszichológiai dráma? Semmi. Egy érdektelen, ámde valódi bukás, a filmé tudniillik. Azt próbálom most megmagyarázni, hogy miért röhögtem gurgulázva és fetrengve ezen a hülyeségen, és miért röhögök most is, mikor eszembe jut a dallam: It's springtime for Hitler and GermanyÉ Azért, mert ilyet még nem láttam, sem ez elõtt, sem azóta - musicalt a nácizmusról. De nem ám olyan búval gyakottat, mint a Kabaré, hanem olyat, ami tényleg hülyét csinál Goebbelsbõl, és ahol a tánckar SS-egyenruhában ünnepli boldog lábemelgetéssel a háborút. Ez annyira abszurd, meghökkentõ és merész mûvészi gesztus, hogy még a legvadabb kelet-európai szerzõknek sem jutott az eszébe. És igen, ezt a poént el lehet sütni: a film kerettörténetét épp ez tölti meg élettel, s teszi a dramaturgiát zseniálissá. A két lúzer a maga történelem alatti módján csak keresni akar a nácikon, de végül mégis a börtönben végzi; miközben életük legnagyobb sikerét aratják velük. Utoljára a szovjet hadsereg szabadított fel ilyen meggyõzõen a nácizmus alól - de annak, mint tudjuk, sokáig nem lett aztán jó vége.
- bbe -
Forgalmazza az InterCom
*****
Isabel Allende: Aphrodité Eddig nem jutott eszembe, hogy szexre gondolva szétnyomjak egy élõ tengeri pókot a nyelvemmel a szájpadlásomon, de bevallom, az sem - pedig jóval egyszerûbb -, hogy anyaszült meztelenül fõzzek az udvaron. A világszerte ismert chilei írónõ könyvének elolvasása után viszont nem tartom kizártnak, hiszen nagy az isten állatkertje, és vannak benne izgalmas példányok a vegetáriánusokat és a bigott keresztényeket leszámítva is. A sikeres regényei után persze nem ezt várta volna a közönsége és a kiadója sem, de most valami egészen laza, könnyed és humoros dologba fogott. Egyszerûen elege volt, vagy csak izgatta, hogy milyen a viszony a fõzés, a szerelmi és a politikai kapcsolatok között.
Felejthetetlen sztorikat fûz egybe gasztronómiai alapon, a húsvét-szigeti õsleveskészítéstõl kezdve, ahol a leprások is megjelennek, a szülei házvezetõnõjének puritán receptjeiig, de egyébként arról szól az egész, amolyan dél-amerikaiasan, hogy érdemes megélni az életet. Kiváló kézikönyv, amit akár a könyvespolcon, akár a konyhában is tarthatunk, és amelynek a tabudöntögetõ történetein és illusztrációin akármikor jól elmélázhatunk. Tévedés ne essék, semmi olyasmirõl nincs szó benne, hogy hamisítatlanul mûködnének a szerelmi bájitalok, csak éppen az történik, hogy minden rohadt kis megfeleléskényszerbõl folytatott diétánkat megbánjuk, valamint a szellemes nõsovinizmusból is ízelítõt kapunk, például megtudjuk, miért szoronganak egyes emberek, ha kakasherepörköltet kell enniük. Ha Stahl Judit ezt tudta volna! Hát most haknizna egy vájdlinggal a kezében, fején virágfüzérrel, félmeztelenül.
- sisso -
Geopen Kiadó, 2006, 360 oldal, 4500 Ft; fordította: Székely Ervin
*****
Gloria Gaynor: I Will Survive "módin flitteres nadrágkosztümjében óvatlanul akár szabadnapos ápolónõnek is nézhetnénk, osztályos nõvérnek valamely amerikai kórházsorozatból, aki épp arra készül, hogy végre csapjon egy görbe estét. Persze mindebbõl csak a görbe este stimmel, azt sem annyira magának, hanem sokkal inkább nekünk csapja az ébenszín dáma, akit 1975-ben a diszkó királynõjének választottak, s aki még most, évtizedek múltán is fejedelem asszonyként uralja világszerte a stroboszkópokkal pásztázott tánctereket. S bár meglehet, rejlik némi blaszfémia a dologban, a sokat próbált popdíva bizony a Bartók Béláról elnevezett koncertterem közönségét is rögvest igájába hajtja, amint az I love you baby címû slágert hajlítgatva komótosan bevonul a színpadra. Jóllehet Gaynor nem kápráztat szertelen bõkezûséggel ezen az estén, takarékos üzemmódra kalibrált éneklése így is ajándék a lelkesen nosztalgiázó nagyérdemûnek. Érthetõ hát, hogy az igazi tomboló sikert a régi dalok (így például a karrierjét beindító Never Can Say Good bye) aratják, míg az énekesnõ legfrissebb számait hallva csak szolidan sivalkodunk a széksorok között. Nem így a koncert végén, amikor is fölcsendül, méghozzá kétszer, a mindannyiunk által várva várt I Will Survive, mely szám nemcsak a hetvenes évek emblematikus diszkóslágereként nevezetes, de az internacionális melegszubkultúra félhivatalos himnuszaként is. Ekkor már talpra ugrik a közönség, mi több, a balladabéli Kund Abigélhez hasonlóan táncolni, dalolni sem szégyell. S az elnehezült, többgyermekes családanyák, az önfeledten szõke plázacicák meg a szaténingben effeminálódó fiatalemberek között álldigálva végképp reánk borul Gloria Gaynor örök adománya, az áldott bulihangulat.
Topp Botond
Mûvészetek Palotája, június 19.
*****
Kebab kapcsolat Az idegen szép, legalábbis lehet rajta röhögni - efféle écák hívták életre a századvégi etnikai vígjátékokat, amelyek sorába most német földrõl érkezett a következõ. Ibo török származású, ráadásul az elsõ teuton kung-fu filmet szándékozik elkészíteni, mindezek tetejébe németnémet barátnõje, Titzi is terhes lesz. Ibónak tehát fel kell nõnie, el kell rendeznie a dolgokat a családjával is stb. stb. A film elsõre mintha túl nagyot fogna, a nevelõdési regény, a liberális gyorstalpaló és a Guy Ritchie-s vígjáték együtt kemény diónak tûnik. Szerencsére az alkotók nem erõltetik túl magukat, a szemközti görög giroszossal konkuráló török nagybácsi enyhén kusturicás reminiszcenciái, Eizenstein vizuális felemlegetése és a többi, esetenként még akár túl hamar érkezõ poén hat, a mûvet az a lendület viszi, amely a fiatal német filmre annyira jellemzõ. S bár az ízlés többször is kificamodik, végül mégsem egy, a retrodivatot meglovagoló, ügyetlenül összefércelt-összelopott nyögvenyelés akad meg a torkon, hanem egy kedves film, ahol még a MTV-s bemondónõ is jót alakít, nem is beszélve az Ibo apját játszó Güven Kiracról, aki úgy játssza végig németül az egész filmet, hogy nem beszéli a nyelvet. A forgatókönyv, sõt kissé Ibo maga is Fatih Akin eredetijébõl készült, s az is szerencsés véletlen, hogy az õt alakító Denis Moschitto tíz évig kungfuzott. Igazi nyári mozi, és a foci-vb ürügyén külön üdvözölhetjük a Titzi által viselt magyar címeres pólót is.
- dercsényi -
A Budapest Film bemutatója
*** és fél
Mestyán Ádám A magyar helyesírás szabályai címû kötete a címével ellentétben nem a magyar helyesírás szabályait taglalja, bár azt is. Az elsõkötetes költõ könyvének fülszövegébõl megtudjuk, hogy az 1979-ben született szerzõ szakmáját tekintve arabista és esztéta, aki már tíz éve bujkál csendesen meghúzódva az irodalmi folyóiratok hasábjain. Most végre elõállt a farbával, ezzel az ötvenegy válogatott és újraírt verssel. Válogatott, újraírt: nagy szavak ezek egy olyan korban, ahol a harmadik kötetnél járó húszéves költõk már megtagadják korai önmagukat.
Mestyán erõs, kiforrott, felismerhetõ hanggal jelentkezett, tehát itt is megbukik a sokat hangoztatott tétel, miszerint elég, ha az elsõ kötet megcsillant valamit a tehetségbõl, aztán a többi majd meghozza a saját hangot. Ebben az igényesen átgondolt könyvecskében olyan gyönyörû hasonlatokat, jelzõket és képeket találunk, mint a "Már messzirõl éreztem, hogy gyászol a nõ, / közelrõl meg egyenesen bûzlött a szomorúság", vagy ugyancsak a Könyvtári anziksz címû versben, ahol a gyászoló nõ "mint a nyelvészet szigorlat, / úgy nehezedett az emberre."
Aztán itt vannak az örök témákat - tudják: szerelem, élet, halál - körüljáró versek, amelyek Nádasdy Ádám, Tóth Krisztina és persze Petri György felõl tágulnak az egyedi-tõl az általános felé, hogy aztán újra az egyediben záruljanak. Ilyen vers a már említett vagy a Mi az a punk?, az Osztálytalálkozó, a Lassan szürkülõ és még sorolhatnám, de nem teszem, hiszen e kevés számú vers mind mestermû, érett darab. Nem is értem, miért hiányzik Mestyán - immár tíz éve - a Szép versekbõl.
"Mik a szabályok, ki rántja össze a szavakat" - kérdezi a költõ A magyar helyesírás szabályai címû versében, de a recenzens is tanácstalan marad. A Korrektúra címû versben pedig ezt írja: "De még mindig nem hallod, hogy mit üzennek / a magyar helyesírás szabályai, a rohadó maradékok." Nos, valóban nem, de ez legyen a legkisebb baj.
Pallag Zoltán
L'Harmattan Kiadó, 2006, 69 oldal, 1200 Ft
*****
Layo & Bushwacka: Feels Closer Matthew Bushwacka és Layo Pashkin a négy évvel ezelõtt megjelent Nightworks albummal lett híres a nagyközönség elõtt, mely valóban akként is funkcionált, pedig az idõ tájt a nagylemez csupán maxik összegányolt halmazát jelentette még a nevesebb elektronikus zenei elõadók számára is. Most itt az új album, mely telis-teli vidáman, minden erõfeszítés nélkül befogadható és még jobban táncolható szerzeményekkel, melyek örvendetes módon stilárisan is módfelett változatosak, s szépen megrajzolt, jól követhetõ ívet alkotnak. A ritmika persze kezdetben és alapvetõen 4/4-es: ezen belül akad minimalista tech-house Green Velvet vokális közremûködésével (Life2Live), perkusszív pörgõs darab Mino Cinelu ütõsjátékával (Feels Closer) vagy utazós house beépített síró gitárokkal (Ride The Train). A Me and You ehhez képest például lassú pszichédelikus darab Tim Hutton értõ közremûködésével, mely egyszerre idézi meg a P. F.-féle Pompeji koncert meg a triphop aranykorának hangulatát. S a továbbiakban sem kímélnek minket: lesz itt még szaxis funk spanyolgitárral (Smith Street), direkt brazil soul Rogerio Fausino énekével (Sunshine In Ipanema), rockos-brékes house (Dr. Teeth) és egy arcos Fitzgerald-Armstrong feldolgozás (Isn't This a Lovely Day), ami gusztusos és laktató, miként nagyjából az egész album. Azért a végére még nagyon kell a Hang Tough kicsit filmzenés/krimis pörgése - vagy a Saudade úszós, lassan finomba váltó latin diszkója meg a zárószám (K) már-már éteri lágysága. Szinte teljesen jó és ez fotelre-diszkóra egyaránt értendõ.
- minek -
Olmeto/Neon Music, 2006
**** és fél
Philip K. Dick: Csordulj, könnyem, mondta a rendõr Ha eszméletvesztés után ismeretlen világban térsz magadhoz, annál csak egyvalami rémisztõbb: mikor a kóválygó fejedben újra letöltõdõ nagyváros ugyanaz, mindenre emlékszel, rád viszont senki. Barátaid a nevedet sem ismerik, a papírjaid eltûntek, minden adatod törlõdött a nyilvántartásból, ami egy rendõrállamban nem életbiztosítás. Errõl a pontról rántja betûörvénybe az olvasót Philip K. Dick regénye, az egyszerre túlírt és a megszokott stílusától elütõ, eredetileg 1974-es Flow my tears, the policeman said. Azt bizton mondhatjuk, csak ínyenceknek való, kezdõknek határozottan ellenjavallott. A diktatúrák kollektív énjét felületesen ismerõk csodálkozhatnak, Dick eme mûvére hogyhogy nem csapott le az átkosban valamelyik kiadó. A bipoláris földgolyó keleti oldala számára a téma látszólag isteni: a "námi" fiaskót emésztgetõ USA-ban szükségállapot van, a lázongó campusokat a Nemzeti Gárda alakulatai zárják körül. A személyi igazolvány létfeltétel: akinek nincs, büntetõtáborba hurcolják. Csakhogy a mélységet takaró felszíni kulisszákból lépten-nyomon orwelli áthallások bújnak elõ. A mindenható rendõrség által letartóztatott lázadókat itt ugyancsak a nemszemély jelzõvel illetik. A könyv nem az 1984 társutas antitézise, hanem nyugatra kivetített posztmodern tükörvilága (sajátosan morbid dicki látásmóddal), ahol a Gondolatrendõrség már tudattorzító pirulákkal szeretné uralni a múltat. S kitûnõ példája annak, hogy az idõ haladtával miként alakul egy SF-gyöngyszem jövõvízióból korrajzzá. Dick könyvei gyakran hitelesebben ábrázolják a 70-es évek mennyországból lidércnyomásba forduló pszichedélikus nihiljét, mint a "rendes" irodalomba beolvadó, lassanként klasszikussá züllõ egykori nonkonform guruk. Hogy a PKD-életmû nemigen fog kötelezõ olvasmány szintjére hanyatlani, arra még a furán rendhagyó CsorduljÉ is jó bizonyíték.
PLT
Agave Könyvek, 2006, 204 oldal,
2280 Ft; fordította: Pék Zoltán
****
Szakíts, ha bírsz Bár a nyitójelenetben még javában folyik a nagy dumás széptevés (Vince Vaughn egy mindennel megpakolt hot doggal édesgeti Jennifer Anistont), mire belecsapunk a tényleges történetbe, ezek ketten már túl is estek a párkapcsolat virágkorán. A közös bérleménybe kapcsolva jól kivehetõ, hogy a felek elfoglalták hadállásaikat, s sûrû mert-te-mindigek és mert-már-megintek közepette kezdõdhet is a gyilkos adok-kapok. Ennyi évvel a témában etalonnak számító A rózsák háborúja után aligha számít forradalmi tettnek, ha hollywoodi sztárok próbálnak ellenállni a romantikus komédiák õsi sémáinak, ezúttal ráadásul igencsak ímmel-ámmal folyik e fennen hangoztatott ellenállás: ahhoz képest, hogy Michael Douglas és Kathleen Turner mit mûvelt egymással a nyolcvanas évek alkonyán, Vince és Jennifer szakítópróbái ártalmatlan, kisded játékoknak tûnhetnek. Bár a "le a romantikus komédiával" harci kiáltása kétségtelenül kedves a fülünknek, filmeseink olyan határozatlansággal hajtják végre programjukat, hogy a nagy igyekezetbõl nem sült ki más, mint néhány szellemes kabarétréfa és melodramatikus szemforgatás. Az ismert komikus és az ismert exfeleség közül az elõbbi jön ki jobban ebbõl a kellemes, de ötlettelen katyvaszból, Vaughnnak ugyanis kifejezetten jól állnak a verbális ámokfutások, míg Jennifer jobbára Steven Seagal arcjátékával operál. Még szerencse, hogy az ellentétek, melyek ezúttal a felek színészi képességeiben jelentkeztek, ezúttal is vonzották egymást, hiszen ország-világ elõtt ismert, hogy a két sztár immár egy párt alkot.
- köves -
A UIP-Duna Film bemutatója
** + fél
