Az öregedő-fogyó társadalomban fenntarthatatlannak ítélt felosztó-kirovó nyugdíjrendszer át-alakítására 1998-ban bevezették a vegyes rendszert. Ennek tagjai a nyugdíjba vonuláskor - 2013-tól kezdődően - járadékuk egynegyedét a tőkésített magánnyugdíjpénztáraktól kapják. Az áttérés legfőbb indoka az volt, hogy az ún. második pillérbe befizetett járulékok megtakarításként jelentkeznek, ezáltal világos összefüggést teremtenek a befizetések és a kifizetések között, s legalább e nyugdíjhányadnál kizárják a politikai manipuláció lehetőségét, valamint enyhítik az államháztartásnak a demográfiai hatás miatt növekvő hiányát. A majdani nyugdíjkifizetés aránya (3/4 állami - 1/4 magán) azért csak ekkora lett, mert ez is éppen elég nagy terhet ró az átmeneti időszakban (azaz most) "duplán fizető" aktívakra, hiszen a rendszer teljes "beéréséig" járulékaikból és adóikból ezen idő alatt is ki kell fizetni a tisztán állami tb-ből finanszírozott nyugdíjakat. (Az 1997-es vitákban komolyan szó volt az 50-50 százalékos magán-tb részesedés bevezetéséről is.)
Jó lesz nekünk
További érvként szerepelt, hogy a tőkésítéssel növekszenek a hosszú távú megtakarítások, ami a beruházásokon keresztül hozzájárul a gazdasági növekedéshez, és fellendíti a tőkepiacot. Az átláthatóság járulékfizetésre ösztönöz, és mindenekelőtt: a magánszféra sokkal jobb gazda az államnál, az ott kezelt tőke jóval nagyobb hozamot, s így magasabb nyugdíjakat eredményez. A reform, az "új nyugdíj-ortodoxia" legnagyobb támogatója a rendszert már Dél-Amerika több országában tesztelő, a hazai átalakulásban tanácsadóként is tevékenyen részt vevő Világbank volt. "A tőkésítés előnye, hogy a tőke sokkal rugalmasabb, mint a munka. Csökkenő termékenység esetén a felosztó-kirovó rendszerhez munkát kell importálni, az ide érkező munkaerő viszont nagy valószínűséggel szegényebb, rosszabb intézményrendszerű országból jön, ezért rosszabbul is képzett. Az integráció drága, ráadásul az egésznek a nyugdíjrendszerre gyakorolt hatása is kétséges, mert az ide érkezőknek általában nincsenek hosszú távú kalkulációik, ezért mindent elkövetnek, hogy ne is legyenek regisztrálva, és ne fizessenek járulékot. Ha viszont a fogyasztásunkból most lecsípünk valamennyit, és azt beruházzuk Kínában, akkor abból jó nyugdíjunk lesz húsz év múlva. Sokkal inkább, mintha megpróbálnánk idehozni a kínaiakat dolgozni" - ismertette lapunkkal az alapvető összefüggéseket Gál Róbert Iván, a Tárki vezető kutatója.
A pénztárak jövőre kezdik a tizedik üzleti évüket, de a ragyogó eredmények még váratnak magukra, a beharangozott előnyök közül gyakorlatilag egyik sem vált teljesen valóra. Az okok az állami döntésekben és a pénztárak működésében keresendők.
Először is, a jövő aktív generációi semmivel sem lesznek beljebb, ha az államháztartási hiány fedezésére hiteleket vesz fel az állam, hiszen azt egyszer majd nyilván adóemeléssel vagy a tőkésítés következményeként beígért adócsökkentés elmaradásával kell törleszteni. A magánnyugdíjpénztárak a befizetett járulékok több mint háromnegyedét állampapírokban, azon belül döntően rövid lejáratú kötvényekben tartják, tehát nem jelentkeznek a hosszú távú megtakarítások üdvös hatásai sem a beruházásokban, sem a tőkepiacon. A magánrendszerbe fizetett járulékok jó része így ráadásul visszakerül az államhoz. "Most az állam a fiataloknak ad el állampapírt, hogy finanszírozza az öregek nyugdíját - egyszerűbb volna bezárni a boltot, akkor legalább nem kellene kamatot fizetni" - véli Simonovits András, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének kutatója. A járulékfizetési hajlandóságot sem kell részletezni, erre számítani eleve inkább utópia volt, hiszen a 20-50 éves emberek a bevallások kitöltésekor valószínűleg sehol a világon nem a majdani nyugdíjas éveikre gondolnak - ez ennél jóval bonyolultabb kulturális kérdés.
Járulékfizetői szempontból a legnagyobb gond persze mégiscsak az, hogy a megtakarítások beharangozott hozamai, s ezáltal a horribilis nyugdíjak nem látszanak megvalósulni. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy az állammal szembeni utálat és a felálló pénztárak hatékony győzködése következtében eleve átlépett több százezer olyan ember is, akinek ez egészen biztosan nem érte meg. Hiszen - noha évekig fizették a járulékot - az átlépéssel lemondtak az állami nyugdíjuk egynegyedéről, s ezt a pénztárak a korhatáruk betöltéséig már világrekord hozamokkal sem tudnák pótolni. (Angliában amúgy 12 milliárd fontot pereltek vissza a rosszul döntők a pénztáraktól.) Márpedig efféle brillírozásról szó sincs.
Mint minden magánosításnál, az elképzelés itt is az volt, hogy a versengő magánpénztárak a lehető legprofibban fialtatják a pénzt, különben az elégedetlen tagok átlépnek a konkurenciához. A klasszikus nyugdíjalap-formula helyett ezt még megfejelték egy bízvást hungarikumnak nevezhető megoldással: a pénztárak elvben nonprofit szervezetek, tulajdonosai maguk a befizetők (tehát nem ügyfelek, hanem tagok), s a még hatékonyabb tagi érdekképviselet miatt a pénztárak önkormányzati elven működnek. A mögöttük álló biztosítók, bankok és munkáltatók ezért csak amolyan alapítók, üzemeltetők vagy a legújabb szóhasználattal: "szponzorok".
Szépséghiba
A megalakulásuk óta eltelt időben a pénztárak átlagos nettó reálhozama a Magyar Nemzeti Bank elemzői szerint olyan soványka, hogy az átlagnyugdíjas akkor járna jobban a többpilléres rendszerrel, mint a tisztán államival, ha 18 éves korában lép a vegyes rendszerbe (Orbán Gábor-Palotai Dániel: Gazdaságpolitikai és demográfiai kihívások a magyar nyugdíjrendszerben). A megállapításokat azóta sokan hevesen vitatták, hiszen a tb jövőbeli teljesítményét nagyon kockázatos megbecsülni, de a számítási módszerben is mindenki a sajátjára esküszik. Az óvó tekintetét az édes gyermekén tartó Világbanknak is mások a számai, mindazonáltal ők is jelezték: a magyar szisztéma ésszerűtlen, drága, kevéssé átlátható, és a felhalmozások talán mégsem pótolják a nyugdíj kieső állami részét. Az mindenesetre biztos, hogy a bevezetéskor bizonygatott - a reálbér növekedésénél egy-két százalékkal magasabb - hozam eddig nem vált valóra, még az állampapírokat sem veri kenterbe, és a magyar rendszer nemzetközi összehasonlításban (elsősorban a miénkkel leginkább összevethető lengyelhez képest) sem muzsikál jól.
Jelenleg 18 magánnyugdíjpénztár működik, de az öt legnagyobbnál van a tagok és a vagyon összesen csaknem 90 százaléka. Az átlagosan gyenge eredmények mögött viszont hatalmas a szórás - mégsem látni jelét annak, hogy tömegek lépnének át a magasabb hozamot produkáló pénztárakhoz; a 2,5 millió tagból évente csak néhány tízezer szavaz a lábával. Csakhogy - bár a versenyhelyzet legalapvetőbb kritériuma volna - nem olyan egyszerű laikusként eldönteni, melyik a jó pénztár.
A hozam mértékét értelemszerűen a befektetés eredményessége és a pénztárak költségszintje határozza meg. A költségek leegyszerűsítve három tételből állnak: a havi befizetéseket terhelő működési költségekből (ez abból látszik, hogy indulásból hány százalékát írják jóvá a járulékunknak), a felhalmozódó pénz egészére számított vagyonkezelési költségből és az átlépési díjból (a vagyon 0,1 százaléka). Azt még nem lehet tudni, kik és mennyiért fognak majd járadékot szolgáltatni, de ingyen az sem lesz. Viszont a kis különbségek rengeteget számítanak a nyugdíjváromány szempontjából: állandó életpálya-keresetet feltételezve folyamatosan 1 százaléknyi hozamkülönbség 40 év befizetései alatt 20 százalékos járadékkülönbséghez vezet. Vagyis rossz pénztárválasztással az ugyanannyit befizető két ember között könnyen lehet másfélszeres nyugdíjkülönbség (mármint a második pillérből származó összegeknél). "2000-ig visszamenőleg publikáljuk a teljes díjterhelési mutatókat" - mondta lapunknak Erdős Mihály, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) stratégiai igazgatója. - Ez a teljes hiteldíjmutatóhoz (THM) hasonló módon az összes működési és vagyonkezelési költséget tartalmazza, az összvagyonhoz viszonyítva. A honlapunkon megtalálhatók az éves nettó hozamok, és most már ötéves átlaghozamokat is publikálunk. A kettőt érdemes egymás mellé tenni, és megnézni, hogy a pénztárak e kettőben hol helyezkednek el. Az adataink bárki számára elérhetők, kérdés, hogy valaki veszi-e erre a fáradságot."
Az adatok megbízhatósága a pénztárak indulása óta eltelt időben kétségtelenül sokat javult, bár nem mindenki elégedett tökéletesen. "A különböző hozamrátákkal is jól el lehet játszani, kicsit másképpen számolom az átlagot, és máris egészen különböző érték jön ki. Ráadásul a vagyonkezelők azt is elérték, hogy a bruttó eszközérték nem tartalmazza a tranzakciós költségeket, ezért amikor megnézik, mennyibe került a vagyonkezelés, akkor a bruttó fölötti rész nem is látszik" - fogalmazta meg kétségeit Matits Ágnes aktuárius, független szakértő a pénztárak által szolgáltatott adatokról.
Mi mennyi?
"Hiányzik az a fajta pénzügyi kultúra, ami a fogyasztói döntésekhez kellene - folytatja Matits Ágnes. - Jó példa erre, amit diplomás emberektől hallottam, hogy felháborítónak tartják az évi százezer forintos tagdíjat, mondván, nem is kapnak érte semmit. Nem tudják, hogy annak jó része az övék marad. Azt hiszik, olyan, mint a kamarai tagdíj. Ilyenkor bizony nem segít az a részletes tájékoztató, amit a pénztáraktól évente kapnak. A tagokat valójában annyi érdekli, hogy az eddigi befizetéseik után összegyűlt vagyon milyen megtérülést mutat ahhoz képest, mintha mondjuk máshova fektették volna be. Álságos hozzáállásnak tartom azt, hogy a PSZÁF nem minősít, mert más sem teszi ezt meg. Nem érthet mindenki az adatok értékeléséhez! Ha minden évben világosan, minden részlet nélkül megjelenne, hogy az ötéves hozamok alapján melyik az öt legjobb és az öt legrosszabb pénztár, akkor mindenki elgondolkodhatna, hogy jó helyen van-e. Mostanra látszik, hogy vannak jó és rossz pénztárak."
A tagok apránként befizetett, mindig más költséglevonással és hozammal érintett pénzeinek gyarapodása a PSZÁF adataiból nem ítélhető meg néhány egyszerű kivonással, a felhalmozási folyamat logikája miatt az értékelésükhöz némi matematikai előképzettség szükségeltetik. Eleinte a működési költségek, míg időben távolodva egyre inkább a vagyonkezelési költségek számítanak (természetesen a bruttó hozamon kívül), s így mindenkinek más érheti meg, attól is függően, hogy mikor lépett be, hogyan változik a jövedelme, mennyi ideje van még a nyugdíjig. A felügyelet honlapján sok segítség található a tanuláshoz, de azért az a biztos, ha mindenki felhívja a biztosításmatematikus ismerősét. Nem véletlenül rendelkezett az 1997-es jogszabály független minősítő szervezet létrehozásáról - ami máig nem jött létre.
Időközben az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a legtöbben alacsony hozamú és magas költségű pénztáraknál vannak, olyan tag pedig nincs, akinek ez a jó. Éppen ezért többen úgy gondolják, hogy a versenynek nem elsősorban ezen a szinten kellene zajlania. Simonovits András szerint "ha a tagokért folyik a verseny, az hihetetlenül költséges. Chilében azért nagyon drága a rendszer, mert mindenki mindig átlép. Az átlépésért tévét adnak ajándékba, van már öt tévéjük, minden helyiségben egy. És az eddigi hozam nem jelent semmit a jövőre nézve, mire átlépek, elromlik." A magas költségek közvetlen oka pedig régóta tudható, számos elemzés gyakorlatilag a pénztárak megalakulása óta felhívja erre a figyelmet. A valamelyik ágazathoz vagy foglalkoztatóhoz kötődő (de általában nyílt) pénztárak - saját szervezet híján - versenyeztetik a vagyonkezelőjüket, míg a biztosítók és a bankok a saját csoportjukhoz tartozót bízzák meg az esetenként több százmilliárd forint kezelésével. Utóbbiak így egyfajta bújtatott profit segítségével ki tudnak venni onnan pénzt (ennyivel kevesebb lesz a tagok nyugdíja), továbbá a vagyonkezelők nem tudnak olyan rosszul dolgozni, hogy kirúgják őket. Márpedig a vagyonkezelői költségekben óriási különbségek vannak, ami az elért hozammal semmilyen összefüggést nem mutat: van olyan foglalkoztatói pénztár, ahol ez a számlákon felgyülemlett összvagyon 0,2 százaléka, míg találni olyan pénzintézeti hátterűt, ahol 2 százaléka. "Nem a kliensek között kell a versenyt lefolytatni, mert hiába bízzuk rá az emberekre, hogy válasszanak pénztárat, nem fognak. Mivel sokára lesznek nyugdíjasok, tehát erős a diszkonthatás, nem foglalkoznak vele. Ahhoz, hogy értsék az egyáltalán nem egyszerű hozamtáblázatokat, a tőzsdei árfolyamokat, már a középiskolában meg kellene rá tanítani őket. A vagyonkezelők között pedig nem nekik kellene választaniuk, hanem a pénztár menedzsmentjének" - véli Gál Róbert Iván.
Azért megtartjuk
Itt volna még az elméletben nagyszerű önkormányzatiság, ami viszont a gyakorlatban nemigen működik. (Elnézést azon olvasóinktól, akik a nyugdíjpénztári közgyűléseken aktívan alakítják pénztáruk befektetési portfólióját.) Viszont drága az intézményrendszere, és főleg: elmossa a felelősséget, mindig lehet valami homályos tagi akarattal takarózni. "Tipikusan ott nagy a vagyonkezelői díj, ahol azt a pénzügyi csoporton belül végeztetik, mert amit ebbe az üzletbe invesztáltak, azt a vagyonkezelésen keresztül veszik vissza - mondja Erdős Mihály. - De éppen azért fedik le a piac döntő részét, mert nekik van pénzügyi erejük a marketingre, az ügynökhálózat működtetésére. Az ágazathoz kötődő pénztáraknál (például: vasutas, postás stb. - M. B.) ez viszont nem üzlet, hanem a humánpolitika része, náluk nem is annyira cél a házon kívüli taglétszámnövelés, és ott a tagok a közgyűlésen keményen beszólnak, amikor a vagyonkezelő prezentál. A probléma az, hogy ebbe a teljesen eltérő környezetbe ugyanazt a jogi tulajdoni formát illesztette a jogalkotó. Azt a pénztárat, ahol pénzügyi csoport áll a háttérben, át kell alakítani valamilyen üzleti formává, ami lehet gazdasági társaság, például speciális biztosító vagy befektetési alap. Nem biztos, hogy az új forma mindenképpen olcsóbb lenne, mert a díjterhelések nagyobbak például a befektetési alapoknál, mint a pénztáraknál, de legalább tiszta felelősségi viszonyok jönnének létre."
A legutóbbi fejlemény, hogy a júliusi salátatörvényben január 1-jei hatálybalépéssel a magánnyugdíjpénztárakra vonatkozó jogszabályt több ponton módosították (lásd keretes írásunkat) - ennek hatásairól megoszlanak a vélemények.
Logikusan adódik a kérdés: ha ennyi idő és kínlódás után is itt tartunk, akkor van-e értelme bővíteni a rendszert, mint ahogy az időnként felmerül. Simonovits András szerint ezzel tovább növekedne a kockázat, és amellett, hogy a jelenlegi költségvetési helyzetben erre nincs is mód, okot sem lát rá. "A magyar reformot szorgalmazó Világbank sem olyan lelkes már. Azt ugyan nem vallják be, hogy hibát követtek el, de máshol már nem erőltetik. Nyugat-Európa sem követ bennünket a tőkésítésben, viszont Franciaországban és Németországban olyan sikeres parametrikus reformokat vittek véghez - vagyis az első (állami) pillérben erőteljesen visszavágták a nyugdíjígéreteket -, amivel úgy tűnik, meg van oldva a kérdés. A katolikus Nyugat-Európában nincsen magánnyugdíj, de hatalmas megtakarításokkal készülnek az emberek az öregkorukra, míg Amerikában, ahol ugyanakkora a félig önkéntes, félig kötelező magánrendszer, mint az állami, szinte megtakarítások nélkül mennek nyugdíjba. A protestáns Európa, Nagy-Britannia, Hollandia, Dánia középen van a két szélsőség közt. Tehát nem a magánnyugdíj miatt takarítanak meg az emberek, vagy az összefüggés ennél sokkal bonyolultabb, nem értjük."
Ahogy nyugdíjkérdésekben általában, ebben sem értenek egyet teljesen a szakemberek. Gál Róbert Iván nem temetné a magánpénztárakat, szerinte még ezekben a rossz években is minimum versenyképesek voltak. "A Világbankot sokkolta az argentin összeomlás, amikor az ottani kormány hozzányúlt a tőkésített pillérhez is, és eltűnt onnan a pénz. Arra is rájöttek, hogy akik jól tudják szabályozni a magánpénztárak működését, azok megbízható, kiszámítható, stabil felosztó-kirovó nyugdíjrendszert is tudnak csinálni, van egy ilyen korreláció. Mi abba a széles középmezőnybe tartozunk, akik valamennyire tudják a dolgokat működtetni, nálunk nem veszett el a pénz, de a konglomerátumon belüli vagyonkezelést már nem tudtuk megakadályozni, erre már nem volt elég erő. Másrészt a tőkésített rendszerre való áttérés időszakában van egy aktív generáció, amelyik két nyugdíjat fizet. Ezt Franciaországban és Németországban politikailag egyszerűen nem lehet elfogadtatni, mert amikor ennél sokkal egyszerűbb dolgokhoz hozzá akarnak nyúlni, attól is elképesztő lesz a felháborodás. Holott mindenki tisztában van azzal, hogy a mostani rendszerük fenntarthatatlan."
KisgenerálKét lépcsőben (2007., illetve 2008. január 1-jétől) felülről, a mai átlagértékre korlátozzák a vagyonkezelési költséget, és a működési költséget is limitálják. Nem az a kifejezetten piackonform megoldás; a pékek sem azért versenyeznek, mert nem lehet mondjuk 250 forintnál drágább a kenyér - de meglátjuk. A vagyonkezelő versenyeztetésére vonatkozó előírást megtoldották azzal, hogy ennek nyilvános pályázaton kell történnie - a hazai viszonyokat tekintve meglepő lenne, ha ezt a nagyobb pénzügyi csoportok nem tudnák megkerülni. Fontos, hogy az adminisztrációt és a járulékbeszedést központosítják; eddig a pénztárak minden munkáltatóval külön kommunikáltak (alkalmanként akár 150 ezerrel), ezt valószínűleg az adóhatóság olcsóbban tudja egy helyen ellátni. A pénztárak 2009-től kötelezően háromféle kockázatú portfóliót nyújtanak: életkortól függően egyre nagyobb lesz bennük a - kockázatosabb, de hosszú távon magasabb hozamot biztosító - részvényhányad. A besorolás kérelemre megváltoztatható, ámbár különösebb előrelátás nélkül is elképzelhető, mennyien fogják ezt kérni. Az mindenképpen előny, hogy a kor szerinti különbségtétel miatt a befektetési stratégia megtervezésekor tagonként tudnak differenciálni a pénztárak, de a tagok átlagos életkora miatt az összes részvényhányad így kapásból 40 százalék közelébe ugrik (majdnem, mint az ebben éllovas Hollandiában), amit sokan a döntési szabadság megengedhetetlen korlátozásának tartanak. A működési struktúra nem változik, de ez a látszattal ellentétben nem is olyan egyszerű kérdés, hiszen a tulajdonhoz való jog az egyik legalapvetőbb alkotmányos jog, azaz a tagoktól sima törvénymódosítással nem lehet elvenni a befizetésarányos tulajdonrészüket. Jelenleg az Államreform Bizottságban próbálják megtalálni az alkotmányos és nem túl drága megoldást. |
