A tó vize addig sem volt zavartalan, kisebb hullámok ugyan fodrozódtak rajta, de az igazán nagy követ Kuncze Gábor pártelnök október elején dobta a Szabad Demokraták Szövetségének állóvizébe. A pártelnök évek óta lebegtette a távozását, a kimerültsége, fásultsága miatti teljes visszavonulásáról szóló híreket azonban még a vezetőtársai is kétkedve fogadták, habár több világos jele is volt annak, hogy szándéka eldöntött és végleges. Legfőképp mindjárt az utódlás biztosítása: a liberális pártot másfél évtizede uraló mainstream egy éve iziben hozzálátott a majdani Kuncze-utód fölépítéséhez, míg várható ellenlábasát - a jövőre is gondolva - minden eszközzel igyekeztek távol tartani a pártelnöki poszttól. A siker csak részleges, mert bár Kóka János eséllyel aspirálhat a Kuncze távoztával megüresedő elnöki székre, Fodor Gábor esélyei sem változtak. Kettejük között szoros meccs várható, hajszálnyi különbség dönthet az áp-rilis elsejei tisztújító küldöttgyűlé-sen - egyelőre megjósolhatatlan, kinek a javára. A képbe néhány más faktor is belezavarhat, ám ez nem változtat azon, hogy Fodor és Kóka személye egy-egy párton belüli szekértábort jelképez, amelyek szembenállása évek óta megha-tározza az SZDSZ belső erőviszonyait. Korántsem az októberi önkormányzati választások kudarca mélyítette el a törésvonalakat, mivel azok legalább négy-öt éve léteznek. Eredetük elsősorban személyi-pozicionális ellentétekre vezethető vissza, és bár ezekhez mindenkor kapcsolódott politikai tartalom is, az SZDSZ sem ideológiailag, sem szociológiailag nem bontható vegytisztán két részre. Az egyik vagy másik oldal támogatóit sokkal inkább
személyes kötődéseik
határozzák meg, illetve az, hogy kinek a sikerét látják valószínűbbnek áprilisban, s kitől remélik inkább a párt megerősödését.
A szabaddemokrata közbeszédben legvalószínűbb elnökjelöltként számon tartott Fodor és Kóka nem jelentette még be indulását, ám azért fű alatt mindkettő szervezi a csapatait, és intenzív belső kampányt folytat. Akadnak már elkötelezettek szép számmal, a hat-hétszáz küldött egy jókora hányada azonban csak a küldöttgyűlésen foglal állást végleg. Kókát okkal szokás a pártot eddig irányító mainstream favoritjának tekinteni, mivel megválasztását négy volt pártelnök és egy kampányfőnök támogatja: Pető Iván, Kuncze Gábor, a sokáig a párt legerősebb emberének tartott, de formálisan csak 1998-2000 között élre álló Magyar Bálint, valamint a fősodorba öt éve bekerült, a pártszervezésért és a kampányért felelős Horn Gábor. A mainstreambe sorolható még a főpolgármesteri posztja okán önálló legitimációjú, de a párttól némileg izoláltan működő Demszky Gábor is. Kóka maga mögött tudja a már egy éve körbejárt legendás "holdudvar" egy részét, és az elnökválasztási kampányra az SZDSZ mögött (és egykor benne is) lévő liberális értelmiségből szervezett magának szűk stábot. A gazdasági háttéremberek jó része viszont deklaráltan a másik oldalra állt, mivel megkérdőjelezik Kóka lojalitását a párt iránt - az ellenoldali olvasat szerint viszont attól tartanak, hogy az újonnan jött ember miatt elveszítenék eddigi befolyásukat.
A fősodorral szembeni belső ellenzéket Fodor és a pártvezetés által doktriner liberálisnak tartott, ezért az Országgyűlésből is mellőzött Bauer Tamás jelenítette meg. Utóbbi három éve 30 százalékot ért el elnökjelöltként Kunczéval szemben, majd 2005-ben ugyanezt az eredményt hozta Fodor is (aki hat éve Demszkytől is kikapott). Ellenvéleményét viszont a vereségek dacára sem adta fel, ezért azóta a pártvezetés ott nyírja, ahol csak tudja. Posztot már a Medgyessy-kormányban sem kaphatott (első hevületében Medgyessy Péter részben Fodor ambícióival magyarázta a személye elleni SZDSZ-fellépést), majd a 2006-os választások után a szabaddemokrata vezetésnek eszébe sem jutott Fodornak kérni a házelnöki széket vagy az igazságügyi tárcát - de a kapott pozíciókból sem jutott neki. Még a kívülállóknak is szemet szúrt, hogy Fodor az Országgyűlés alelnöke sem lehetett (Világosi Gábor ült a pulpitusra), a kormányalakításkor pedig a környezetvédelmi miniszterségre aspiráló ügyvivő-képviselő helyett a már köztudottan elpályázó és komoly dicséretekkel még a mainstreamtől sem illetett Persányi Miklóst ültették ismét a bársonyszékbe.
Alighanem azért is ütötték el Fodort a fontosabb tisztségektől, nehogy egy komoly pozíció súlyával a háta mögött tudjon kampányolni az SZDSZ elnöki posztjáért. Mellette csak egyetlen volt pártelnök áll, de az éppen az alapító-ideológus - a pártot négy éve elhagyó - Kis János, valamint egy egykori elnökjelölt, a már említett Bauer. Fontosabb támogatói között szokás említeni a szociális témákkal foglalkozó Béki Gabriellát, az Országos Tanácsot (OT) elnöklő, de fővárosi pozícióit - a főpolgármesterrel való összekülönbözése miatt - jórészt elvesztő Bőhm Andrást, a vidéki szervező Gulyás Józsefet, illetve Szent-Iványi István európai parlamenti képviselőt. 2004-ben a belső ellenzék nagyobb pártbeli demokráciát követelve Szabad Tanácskozás néven szervezte meg magát. Az akkori csapat azonban már nem áll össze, kivált belőle Gusztos Péter, aki egykor emberi jogi ügyekben Fodorral dolgozott ugyan együtt, de mára a Kóka-táborhoz csatlakozott, miután másfél éve az OT-elnök-választáson Fodor vele szemben Bőhmöt támogatta. (A párton belüli ideológiai frontvonalak már csak ezért sem tekinthetők egyértelműnek: Gusztos ugyanis Fodorhoz és Szent-Iványihoz hasonlóan szembeszállt a Kuncze-Magyar, illetve Demszky képviselte "rendpárti pragmatikusokkal" az október 23-i rendőrattak megítélésében.)
Nincs messiásvárás, mint volt az MSZP-ben két és fél éve vagy az SZDSZ-ben 2000 decemberében (amikor Demszky vette át az irányítást), Kókát és Fodort még saját támogatóik sem tartják hibátlannak. Az elnökválasztás tétje elsősorban nem is a 2010-es parlamenti választás, hanem az SZDSZ addig vezető útja; hiszen nem kizárt, hogy az áprilisban megválasztandó pártvezető átmeneti elnök lesz csupán, és a 2009-es újabb tisztújítás után a szabaddemokraták új vezetővel vágnak neki az országgyűlési kampánynak.
A belső kampányt egyelőre az MSZP-hez fűződő viszony dominálja, de az SZDSZ koalíciós magatartásában várhatóan egyik jelölt győzelme sem hoz radikális fordulatot. A fodorista ellenzék a koalíciós kötöttségben látja a párt bajainak alapvető okát: az SZDSZ - Medgyessy 2004-es menesztését leszámítva - 12 éve nem tud határozottan fellépni a számára fontos értékek képviseletéért, csaknem minden ügyben a nálánál tízszer nagyobb koalíciós partner akarata érvényesül. A pártellenzék ezért is fogadná fenntartásokkal Kóka elnökségét: két éve Bajnai Gordon "találta ki" és Gyurcsány Ferenc oktrojálta a pártra, és bár a négyes fogat (Kuncze, Magyar, Pető, Horn) is elfogadta, megkérdőjelezik liberális identitását. Alig egy éve tagja a pártnak, és ellenlábasai szerint sokkal inkább a miniszterelnökhöz kötődik. Úgy vélik, Kóka regnálása mindössze a jelenlegi vezetők hatalmának meghosszabbítását jelentené, és az SZDSZ menne tovább a szocialistákkal kötögetett "elvtelen" kompromisszumok útján.
Nyilvános megszólalásaiban Fodor ezzel szemben élénken hangsúlyozza a korábbi szerepvállalásából eredő fideszes politikai kapcsolatainak kiegyensúlyozottságát, amit Kóka azzal ellenpontoz, hogy a novemberi nyugdíjügyben kiszavazott a kormányból, amiért állítólag a kormányfő le is kapta a tíz körméről. Kóka-párti forrásaink tagadják, hogy megtervezett PR-akció lett volna a ledorongolás kiszivárogtatása, ugyanakkor a miniszter pártelnöki aspirációit - tudniillik a szocialista fősodorhoz kötődése cáfolatát - nyilvánvalóan jól szolgálta.
A két tábor, illetve jelölt világnézetét lehet ugyan címkézni, úgy mint jobboldali-konzervatív-neoliberális, illetve baloldali-fundamentalista-ökoszociális, de nem érdemes. Nagy ideológiai különbség nem látszik a jelöltek között - eltérő hangsúlyokkal ugyan, de a liberális demokrácia értékeit, illetve a piacbarát gazdaságpolitika fontosságát hangsúlyozzák.
A cél ugyanaz: a kitörés a szabaddemokratákat a Demszky-éra óta frusztráló három-hat százalékos zónából, és
stabilan nyolc-tíz
százalékos párttá tenni az SZDSZ-t. A Narancsnak mindkét tábor prominensei a liberális értékek következetes képviseletét emlegették, akár a szocialistákkal, illetve a miniszterelnökkel való végletes konfrontáció árán is. Ám kétségesnek látszik, hogy akárki lesz is az elnök, kockáztatná a szabaddemokraták parlamenti státusát: a koalíciónak rövid távon biztosan nincs alternatívája a szabaddemokraták számára. Az már inkább stratégiai, semmint ideológiai kérdés, hogy ki melyiket helyezi előtérbe az említett eszmények közül. Fodor - "vissza a gyökerekhez" nézetének megfelelően - inkább az általa idestova két évtizede képviselt demokrata elvekben látja azt a szavazatszerző erőt, ami stabilizálhatná a liberális bázist. Kóka viszont - az üzleti előéletéből egyenesen következő - versenypárti-sikerorientált, stílusában is új SZDSZ-t teremtene. Az új stílusról már idejekorán megvolt az eddigi belső ellenzék véleménye: az SZDSZ-ből "üzleti érdekek mentén agresszívan lobbizó yuppie-párt" lenne (Bőhm nyilatkozott így korábban a Népszabadságban) - míg a dinamizálni igyekvők szerint a liberális jogállam kiépült, s bár a melegházasság, a drogliberalizáció, a környezetvédelem, a romaügyek fontos témák, kizárólag
a "lúzerek" képviseletével
nem lehet a víz fölött tartani a pártot, a sikeres vállalkozók képviseletét kell a középpontba állítani. Ezen a pályán viszont már az - amúgy korábban a szabaddemokratákhoz kötődő tanácsadók szolgálta - MDF játszik, igaz, a Kóka-párt távlati célként akár a velük való szövetséget sem zárja ki, ellenben a Fodor-vonalat örökké az MSZP mellett láttatja.
A szocialista függőség mellett további probléma a párt állapota is. Az októberi önkormányzati térvesztés jelentősen erodálta az SZDSZ hátországát, és megyénként, illetve kerületenkét tíz-húsz-harminc aktív taggal meglehetősen nehéznek látszik elmozdulni a holtpontról. A bázis beszűküléséért a pártellenzék természetesen a határozatlan-következetlen politizálást és a Gizella utcai pártház al-kalmatlanságát teszi felelőssé. Az ellenoldal szerint a párt reorganizálására sokkal inkább képes a komoly szervezési potenciált maga mögött tudó Kóka, mint az operatív irányításban nem túl járatosnak tartott Fodor.
Noha szándékaikat hivatalosan csak januárban közlik, karácsony előtt leginkább az látszik valószínűnek, hogy Fodor Gábor és Kóka János száll harcba a posztért. A jelöltségét egyelőre lebegtető Szent-Iványi az előbbitől venne el szavazatot, a sajtóban ugyancsak felmerült Horn, esetleg Magyar indulása pedig nyilvánvalóan az utóbbit gyengítené.
Szóba került még Kovács Kálmán környezetvédelmi államtitkár indulása is, ám róla általában azt tartják, hogy mindig "fölélő" a kívánt posztnak, azaz ügyvivő vagy még inkább alelnök szeretne len-ni. Igaz, ilyen poszt pillanatnyilag nincs az SZDSZ-ben; Kovács ezért letett az asztalra egy alapszabály-módosítást, amely mindjárt kettőt is bevezetne. A liberálisok meglehetősen konzervatívok abban, hogy ne pozíciók kreálásával oldjanak meg egy belső konfliktust (és mindenkinek osszanak lapot), de az is tény, hogy valamiféle kiegyezést többen is szorgalmaztak (például Gusztos és Béki) a riválisok között. Bár a kandidátusok kapcsolatát nem terhelik évtizedes frusztrációk, mint mondjuk a Pető-Bauer vagy a Kuncze-Fodor viszonyt, sokan nem ok nélkül tartanak attól, hogy eldurvulhat a belső kampány. Hiszen kétségbevont vezetői képességekkel rendelkező "munkakerülő" áll az egyik oldalon, politikai identitásában megkérdőjelezett "törtető" a másikon.
Múlt heti találkozójukon nem hangzott el személyi ajánlat, az SZDSZ-ben mégis többféle kombináció kering arról, hogy mivel lehet mindkét felet helyzetbe hozni. Például győzelme esetén Kóka a frakcióvezetői posztot vagy - ha a tisztújítások utánra tervezett kormányátalakításkor sikerül elpaszszolni a környezetvédelmet - a rendőrmentesített igazságügyi minisztériumot kínálhatná fel Fodornak, aki cserébe nem követelné, hogy Kóka a minél jobb pártelnöki munka érdekében váljon meg a gazdasági tárcától. Kiegyezésre Fodornak is szüksége volna, hiszen ha győz, komoly gondjai lehetnek a még a régi pártelit által összeállított frakcióban, és nem kizárt, hogy azt a posztot nem hagyja oda Kuncze. Így pedig olyasfajta kettősség alakul ki, ahol szétválik a formális és az informális hatalom, ahogy Demszky vagy Tölgyessy Péter elnöksége idején történt.
