Tóth Judit: Már eddig is hat szinten szabályozódott a határon túli magyarok ügye. A kérdés az, hogy a készülő törvény melyik szintet próbálja megcélozni. Először is vannak azok a normák, amelyek mindenkit érintenek - például az emberi méltósághoz való jog a határon túli magyarokra is vonatkozik. A második szinten a minden külföldire kiterjedő jogszabályokat találjuk, például a jogorvoslathoz való jogot, a harmadikon pedig a minden jogszerűen itt tartózkodó külföldire kiterjedő rendelkezéseket, a negyediken a minden külföldi csoportra vonatkozó jogokat - a munkavállalás vagy a bevándorlás területe tartozik ide. Az ötödik szinten a határon túli magyarokra általában alkalmazandó kedvezmények helyezkednek el, például az, hogy bevándorlási kérelmüket kedvezményesebben bírálhatják el. A legfelső szinten a határon túliak egyes csoportjaira vonatkozó kedvezmények szerepelnek, ide tartozhatnak a határon túliaknak adott ösztöndíjak vagy egyes betegek itteni ápolása. Itt egy szervezet közbeiktatásával segítik az egyes határon túliakat. Igazából a bevándorlási és a honosítási kérelmek esetében lehet szó kedvezményről, avval a szépséghibával, hogy ezek nem személyes jogosítványok, hanem bizonyos szervek mérlegelési jogkörébe tartoznak. Jogilag az utóbbi két szinten nincs is definiálva, ki is pontosan a határon túli magyar. Jelenleg például a Határon Túli Magyar Ösztöndíjtanács mérlegeli, ki is kapjon ösztöndíjat. Ebből a szempontból nem hozna újat a tervezet ama része, amely közbeiktatna egy ajánlót, aki megmondja, kinek mi is járjon.
MN: Az eddigi jogszabályokban fellelhető-e valami egységes koncepció?
TJ: Nem, ezek mindennemű koncepció nélkül, szétszórt rendelkezésekben születtek meg - a hírek szerint most e törvénnyel szeretnének rendet csinálni. A másik cél pedig az lehet, hogy a továbbra sem személyes jogosítványt élvezők körét kitágítsák. A másik jellemző, hogy az állampolgári jogállásnál kevesebbet jelent a külföldön élő nemzettársi jogállás - én így definiálnám e csoportot -, és ennél még kevesebbet az általában külföldi jogállás. A határon túliakat ugyanis valahol e két csoport között próbálják meg elhelyezni, ám ez inkább egy politikai olvasat, mintsem jogi. Vagyis dekódolni kell a jogszabályokat. Soha egyetlen eddigi, rájuk vonatkozó jogszabályból nem derült ki például, ki is pontosan a jogalany. Ez abszolút nem jogállami megoldás.
MN: A törvény viszont szándéka szerint pont ezt a helyzetet tisztázná.
TJ: Igen, de a szétszórtságnak megvan az a bája, hogy csak a szakember ismeri fel, és nem kell nyilvános értékválasztás elé állítani a politikusokat. Akire ezek a rendelkezések vonatkoznak, az megkeresi őket, vagy megsúgják neki, de ha minden egyben lesz, az a mindenkori kormányzati értékválasztásokat fogja tükrözni. A másik probléma jogászias okvetetlenkedés: vannak olyan kérdések, amelyek magasabb vagy alacsonyabb jogszabályba tartoznak, az egy testbe való összefoglalás viszont azt jelenti, hogy bizonyos életviszonyokra vonatkozó rendelkezéseket felemelnek a törvény szintjére, amelyek viszont nem tartoznak oda, vagy éppen fordítva.
MN: A nemzetközi jogrenddel, az EU-szabályokkal mennyire ütközik, hogy ha homályosan is, de etnikai alapon differenciálnak e jogszabályok, illetve majd a törvény?
TJ: Az EU-tagállamokban is léteznek olyan jogszabályok, amelyek etnikai preferenciát tükröznek, akár a koloniális múlt, akár a kultúrnemzet fogalmának elfogadása miatt. Itthon ezen országok alkotmányára hivatkoznak folyton, de olyan jellegű preferálás, amiről itt most gondolkodnak, sehol sincs. A külföldön helyenként alkalmazott jogszabályok konkrét életviszonyokra vonatkozóan adnak támpontot, például a beutazás, a szavazati jog kapcsán, vagy hogy a követség ki fog állni az érintettekért. Három olyan etnikai preferenciára épülő szabályozást találtam, ami picit rokon. Az egyik az ingriai finnek esete, ahol a szabályozás logikája a terület: a finn származásúak kvóta alapján vándorolhatnak be Finnországba, jelentős segítséget kapva. A másik modell a népi németeké: az a német, aki a német alkotmány szerint az, bevándorolhat, de komoly szűrésen esik át nyelvi és más szempontból. Itt is van kvóta, tehát nem alanyi jogon jár az állampolgárság. A harmadik modell az izraeli: a hazatérési törvény kimondja, hogy aki ehhez a csoporthoz tartozik, alanyi jogon települhet le Izraelben. Azt viszont, hogy ki a zsidó, a hetvenes évekig nem szabályozták, amikor is egy nagyon formális szabályt iktattak be. Ebben a vallás és az anyai származás kisegítő fogalmával operáltak. És fontos elem itt az is, hogy ha valaki zsidónak vallja magát, azt nem lehet megcáfolni, megkérdőjelezni.
A diszkrimináció tilalma azt jelenti, hogy alapvető emberi jogokat nem lehet etnikai preferencia alapján nyújtani - például az egészségügy területén sem. Csak olyan ügyeket lehet szabályozni, amelyekről nemzetközi egyezmények kategorikus és imperatív szabályokat nem tartalmaznak. Ha mi a múzeumban kedvezményt nyújtunk a határon túliaknak, az a mi dolgunk, de minden téren ez nem alkalmazható. Romániával bilaterális egyezményünk van például a szezonális munkavállalásra, de itt etnikai alapon tilos bárkit is preferálni vagy hátrányba hozni.
MN: A "ki a magyar" kérdését megpróbálták meghatározni az eddigi jogszabályok? És egyáltalában, átruházható-e a magyarságpapír kiadása egy határon túli szervezetre?
TJ: Nem, úgyhogy kíváncsi vagyok, hogyan oldják ezt meg a törvényhozók. Arra nagyon kellene vigyázni, hogy egy államilag nyújtott jogosítvány esetében - amit ráadásul közpénzből adnak - a döntést ne hárítsák rá egy nem közhatalmi szervezetre. Egy példával élve: alkotmányos gondot okoz, ha egy repülőtársaság alaposan tanulmányozni kezdi az utas útlevelét, a vízumát, egyéb okmányait, mert az utas arra kötött szerződést, hogy őt elszállítsák - ha van érvényes jegye, és normálisan viselkedik, el kell szállítani, és kész. Viszont az állami intézkedések egyre inkább arra kényszerítik a légitársaságokat, hogy a személyes adatainkban kutakodjanak, mert ha mégsem engednek be valakit az adott országba, a légitársaságoknak visszaszállítási kötelezettségük van. Magyarán egy nem közhatalmi társaság közhatalmi feladatokat kezd ellátni, és ez a dilemma ebben az esetben is fennáll. Ahogy mondjuk a BKV-ellenőrnek nem vagyok köteles bemutatni az igazolványomat - csak a rendőrnek -, ugyanúgy aggályos, hogy egy párt vagy egyház adjon majd ki egy okmányt arról, magyar vagyok-e vagy sem. Az pedig, hogy ezt a mechanizmust esetleg majd magyarországi közpénzből finanszírozzák, már végképp kétségeket ébreszt.
MN: A magyarországi pártok egységesek abban, hogy a határon túli magyaroknak szülőföldjükön kell boldogulniuk. Eközben az eddigi kedvezmények éppen itt voltak igénybe vehetők, és most is ezt a kört akarják bővíteni.
TJ: A hírek szerint a kedvezmények egy része ott, a szülőföldön lesz igénybe vehető, és ez a csapásirány szolgálhatja az úgynevezett szülőföld-politikát. De megint csak kizárólag közbeiktatott szervezeteken keresztül. Például egy magyar könyvtárban a magyarok majd nem fizetnek tagdíjat. De ha a kedvezmények nagyobb része itt lesz igénybe vehető, az pont fordított eredményt szül. Minél nagyobb valakinek a migrációs tapasztalata, annál nagyobb a valószínűsége, hogy végképp migrálni fog. Aki sokszor vállal külföldön munkát, sokat utazik turistaként vagy hivatalosan, egyre nyitottabb személlyé válik, és nagyobb az esély, hogy véglegesen távozik onnan, ahonnan érkezik. Azaz ha minél több kedvezményt akar majd igénybe venni, ahhoz itt kell lennie, itt kell kontaktusokat létesítenie. Ez tipikusan az itt tanuló magyar ösztöndíjasok problematikájából eredő tanulság: hazugságra vagy embertelenségre kényszerítik azt, aki ezt az ösztöndíjat gazdasági okokból megszerzi. Nem lehet felnőtt embereket mesterségesen kiszakítani onnan, ahol felnőtté válásuk legszebb éveit eltöltötték, úgy, hogy a szülőföld-politikára hivatozva megfosztják őket a maradás vagy a hazatérés választási lehetőségétől. Ezzel a nagyon akarnok politikával nem sokat lehet elérni. Végső esetben ezek az emberek inkább Nyugatra távoznak.
MN: Tehát aki a szülőföld-politikát a kedvezmények módszerével akarja megvalósítani, pont ellentétes célt fog elérni?
TJ: Ha a szülőföld-politika ennyire konszenzusos, akkor ezt kellene tökéletesíteni. Ha a kvótapolitika sem működik tökéletesen (mert a "legjobbak" jönnek át először, és lefejeződik az adott kisebbség), akkor az adott kisebbség által lakott területet nem kizárólagosan etnikai alapon kell segíteni: ezt mutatja a fent már említett német és finn példa. Még nagyobb gond, hogy ez a törvénykezdeményezés egyáltalán nem számol azzal, hogy minden határon túli magyar közösség másképp szocializálódott. Abból a kontextusból kellene kiindulni, ki melyik ország mely vidékén milyen körülmények között él, mert óriásiak a különbségek. Ugyanazon az esztergapadon készült átlag magyarral számolnak, a különbségeket pedig nem veszik figyelembe.
MN: Képes lenne-e erre egyáltalán a jog?
TJ: A jog mindig a maga leegyszerűsítő módján kezeli a dolgokat. De itt a mérlegelés szempontja kerül az előtérbe, hisz költségvetési garancia minderre nemigen lesz, és annyit költenek majd a határon túliakra is, amennyi pénz lesz. Eleve nem veszik be a törvénybe a nyugati magyarokat, mert róluk meg az a kép alakult ki, hogy ők a gazdag nyugati nagybácsi, minek nekik segíteni, van pénzük elég. A határon túliakról pedig a népviseletes-tarisznyás igazi magyarok képe él. Tehát a jogalkalmazónak most sem aszerint javasolják a mérlegelést, hogy ki hol és milyen körülmények közepette él. A sajtóhírek is arra utalnak, mintha itt különféle rangú magyarokról lenne szó: a jogalkotó érzéketlen a nyugati magyarok iránt, mondván, az mind asszimilált vagy gazdag, és ugyanígy nem hajlandó differenciálni a határon túliak között sem, noha evidens, mennyire különbözők az életutak. A nyugati magyaroktól eltekintve továbbra is egységesen kezelnek egyáltalán nem azonos módon és nem egyforma körülmények között élő csoportokat. Maga a terminológiai bizonytalanság is mutatja, mennyire nagy a kavarodás. Nincs egységes álláspont arról, hogy a nem Magyarországon élő magyarokat hogyan is kellene nevezni: külmagyaroknak, diaszpórának, határon túliaknak? Pedig ez lényeges kapaszkodó lenne a politikusok számára is, mert elkerülhető lenne az, hogy úgy differenciáljunk e közösségek között, mint ahogyan az most gyakorlat.
Szerbhorváth György
