"A nagyobbak felporszívózzák őket" (Csák János, a Mol Rt. elnöke)

szerző
Bojtár B. Endre
publikálva
2000/19. (05. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Miért lesz szükség a tőkeemelésre?

Magyar Narancs: Miért lesz szükség a tőkeemelésre?

Csák János: A részvényesek elfogadták: lehetséges a regionális konszolidáció, és ennek a motorja a Mol. Ha az igazgatóságnak nagy tőkeigényű terve van, kimegy a piacra, és a meglévő részvényesektől, illetve új részvényesektől megpróbál rá pénzt szerezni. Erre azért volt szükség, mert a Slovnaft részbeni megvásárlása után a Mol eladósodottsága eléri azt a szintet, amit az igazgatóság a társaság számára - meglehetősen konzervatív módon - kitűzött.

MN: A Slovnaftot néhány évvel ezelőtt a Meciar-kormány privatizálta. A Mol most 262 millió dollárért meghatározó üzletrészt vásárolt benne, elsősorban a menedzsmenttől. Miért adta el a szlovák fél?

CSJ: A társaság 36 százalékát vesszük meg, részben tőkeemelés formájában, részben a Slovintegra és a Slovbena vállalatoktól, részben a szabad piacon, a pozsonyi tőzsdén. Tavalyra a Slovnaft pénzügyi nehézségei kritikussá váltak, egyrészt a nagy beruházások miatt, másrészt azért, mert az elmúlt öt évben a szlovák korona jelentősen leértékelődött. Ráadásul a cég finanszírozását olyan ügyleteken keresztül oldották meg, ahol a hitel után fizetendő kamatot az olajármozgáshoz kötötték. Az olajárak tavalyi drámai esése miatt ebből nagy veszteségek keletkeztek. Klasszikus kelet-európai történet játszódott le. Jó mérnökök a technológiában helyes döntéseket hoztak, azonban nem fordítottak kellő figyelmet a finanszírozásra. És ezért arra kényszerültek, hogy külföldi befektetőt vonjanak be. Ez egyfelől a józan belátásukból fakadt, másrészt a bankok is errefelé nyomták őket. A Slovnaftnak még most is mintegy 560 millió dollár az adósságállománya. A hitelező bankok igencsak érdekeltek abban, hogy ezt a pénzt vissza is kapják. Tavaly a társaság szabályos nemzetközi tendert hirdetett stratégiai partner bevonására. Meghívtak tíz-tizenöt céget a világból. Sajtóhírek szerint három komoly versenyző maradt a végjátékra, a lengyel PKN, az osztrák OMV és mi. Végül kiválasztottak a három közül egyet, akivel exkluzív tárgyalásokat folytattak.

MN: Miért volt vonzó a Mol számára a Slovnaft? A kutak, a pozsonyi finomító vagy a piac miatt?

CSJ: Mi nem eszközöket, nem kutakat, finomítót veszünk. Ezt önmagában egy részvényes sem támogatná. Piacot, fogyasztóelérési lehetőséget vásárolunk. A Baltikumtól az Adriáig húzódó egybefüggő régió egy főre jutó GDP-növekedése a legnagyobb jelenleg a világon. Az általunk forgalmazott kőolajszármazékok piacbővülése itt legalább kétszer akkora, mint Nyugat-Európában. Az a kérdés, hogy hogyan tudjuk ezeket a piacokat elérni. A Slovnaft rendkívül jól pozicionált. Termelésének felét exportálja: Csehországba, Dél-Lengyelországba és Ausztriába. Nem pusztán a szlovákiai piacról van tehát szó. Nekünk a fogyasztókat kell értékteremtő módon elérnünk. És minden egyes ilyen alkalomkor vissza kell mennünk a részvényeseinkhez, és elmondani, hogy mit miért csinálunk. A Mol egyedülálló a régióban, hiszen csak 25 százalék benne az állami tulajdon. A régió összes többi társaságában meghatározó az állami tulajdonhányad: a lengyeleknél 55 százalék, Horvátországban és Romániában 100 százalék, Csehországban ugyancsak állami többség van az olajvállalatban; az OMV-ben 35 százalék az osztrák állam és 20 százalék az abu-dzabi kormány birtokában van. Ezeknél a cégeknél felmerülhetnek más szempontok is. Mi viszont teljesen kiszámíthatóan cselekszünk. Csak a tőkepiacok szabják meg, hogy mit lépünk.

MN: De ezek a bizonyos más, politikai szempontok érinthetik a Molt is, ha tovább akar lépni. Abban, hogy a Slovnaftot megvette a Mol, nem volt-e politika?

CSJ: Minden országban nyilvánvalóan van politikai behatás. A politika azonban ideákat, stratégiákat nem fogalmaz meg. Csak meg tud akadályozni dolgokat. Az már a menedzsment felelőssége, hogy alternatívákat kínáljon, és megindokolja, hogy az egyik választás milyen előnyökkel és hátrányokkal jár a másikhoz képest. Az elmúlt tíz évben a menedzsmentek mindenütt egyre profibbá váltak. Csak idő kérdése, hogy mindegyik kormány rájöjjön: azt kell optimalizálnia, hogy hogyan kerül bele egy nagyobb közösségbe, annak minden előnyével és hátrányával együtt. A mi esetünkban ez az EU és a NATO. Szlovákiában és Horvátországban nagyon erős az EU felé nyitó retorika és politikai szándék. A belső tőkefelhalmozás viszont kevés ehhez. Márpedig a régióban élő emberek szempontjából a sikeres csatlakozás a politikai és gazdasági illeszkedésen múlik. Tavaly februárban az új igazgatóság arra tette fel hitelét, hogy a Molból regionális nagyvállalatot akarunk csinálni. Ezt az ideát megosztottuk egyrészt a tőkepiacokkal, másrészt a kollégákkal a kelet-európai vállalatoknál. A régióban ma már minden vállalatvezető valamiféle kombinációban gondolkozik. Vagy egymással a régióban, vagy Nyugatról akar behozni valakit.

MN: Ahhoz, hogy a Mol stratégiája bejöjjön, arra is szükség van, hogy az államok és a kormányok racionális szereplőként viselkedjenek. Hogyan látja ennek a lehetőségét a következő célpont, az INA, a horvát olajcég esetében?

CSJ: Horvátországban a gazdaság növekedése a következő két-három évben olyan lendületbe jöhet, mint Magyarországon vagy Lengyelországban. Számunkra az öt és fél millió horvátországi polgár értékteremtő potenciállal kecsegtet. A kérdés az, hogy hogyan érhetjük el őket. Ma Horvátországban rendkívül jelentős importvámok vannak, nagyon nehéz az országba árut beszállítani, nehézkes az olajszármazékok kereskedelme. A horvát kormánynak végig kell gondolnia, hogy mennyire nyitja meg a piacát. És meg kell fontolnia azt is, hogy az eszközeit, az INA-t vagy az energiaszolgáltatókat mennyire tudja pozícióba hozni. Ez azon múlik, hogy például megtartja-e a benzinár-szabályozást, és arra kényszeríti az INA-t, hogy bekerülési költség alatt adjon el kőolajszármazékokat vagy sem. A horvát kormány megcsinálja a maga energiastratégiáját meg a benzinár-szabályozást, mi pedig, mint minden más vállalat, megnézzük, hogy érdemes-e odamennünk. Kérdés, hogy a horvát kormány és a Mol célja egybeesik-e majd. Nekünk egy nagyobb horvátországi befektetés esetén is vissza kell mennünk a részvényeseinkhez, akik nem fogadják el, hogy most itt áldozunk valamit, de a másik üzletágon nyerünk. Minden egyes üzletágnak, vállalkozásnak meg kell állnia a saját lábán. Az a feladvány, hogyan szolgálhatjuk a horvátországi fogyasztókat úgy, hogy ezzel részvényeinknek is hasznot hajtsunk.

MN: Ennek ellenére az INA privatizációja politikai döntés lesz. Nálunk is az volt a Molé.

CSJ: Igen, de azóta sok víz lefolyt a Dunán. Persze mivel az INA százszázalékos állami tulajdonban van, a horvát kormány dönt a további sorsáról. Ebben az értelemben ez politikai döntés lesz.

MN: Amire semmilyen befolyása nincs a Molnak.

CSJ: Hát hogyan lenne?

MN: A legnagyobb konkurensnek az OMV tűnik. Vajon azokból a számításokból ugyanarra a következtetésre jutottak, mint a Mol?

CSJ: Nekem van elképzelésem arról, hogy az OMV-ben hogyan születnek a döntések, de erről inkább őket kéne megkérdezni.

MN: De valahogy mindig beléjük botlanak.

CSJ: Az, hogy egymás mellett megy két biciklista, még nem jelenti azt, hogy a céljuk is ugyanaz. Lehet, hogy az egyik futballmeccsre teker, a másik meg gyógyszertárba, mert beteg a nagymama. Mi nem azért tesszük, amit teszünk, mert valaki más üzletet látott benne. Az OMV valóban konkurens bizonyos értelemben, hiszen ugyanazokra a célpontokra hajt, de egyetlen lépésünket sem az OMV stratégiája motiválja.

MN: Mi pontosan az a folyamat, amit a Mol uralni akar?

CSJ: Az olajiparban van egy minimális mérethatékonyság. Minél több terméket tud egy cég termelni és értékesíteni a nagy fix költséggel létrehozott és működtetett infrastruktúrán, annál hatékonyabb. A világ olajvállalatai közül a vezető háromnak kétszázmilliárd dolláros tőkepiaci értéke van. Utánuk következnek azok, amelyek értéke ötven-száz milliárd dolláros. Utánuk jönnek az apróbbak, mint mi. Ahhoz, hogy ez a vállalat öt év múlva is létezzen, meg kell próbálnunk fölnőni. Azokat a vállalatokat, amelyeknek nem sikerül bizonyos méretet elérniük, a nagyobbak egyszerűen fölporszívózzák. Ha nem tudunk olyan méretet elérni, ahol a másokéval versengő hozamokat produkálunk, bedugulnak a tőkepiaci csatornák. A tőkepiac elég szigorú közönség. Belekényszerít a hatékonyságba. A Mol igazgatóságának magyar és külföldi tagjai nagy nemzetközi vállalatoknál dolgoztak. Tudjuk, hogy mik a nagy nemzetközi vállalatok előnyei. A technológiát és a finanszírozást ugyanúgy meg tudjuk szerezni, mint bármelyik más vállalat. Az a kérdés, hogy az agyak mennyire képesek azokat az igényeket megfogni és kielégíteni, amik a régióban megfogalmazódnak. Mi azt állítjuk, hogy mi értjük legjobban a régiót. Nem kell egy nyugati nagyvállalat bürokráciáját és rendszereit ráépíteni erre a cégre. Nem azt állítjuk, hogy Dél-Lengyelországban a magyar szakemberek ismerik legjobban a fogyasztók észjárását és az üzleti környezetet, hanem azt, hogy meg tudjuk szerezni a legjobb lengyel szakemberek együttműködését egy, az iparágban elfogadható mérethatékonysági szinten. Szlovákiában, Csehországban szintúgy. A tőkepiaci logika még egyértelműbb. Kialakultak vállalatok egy-egy ország piacára. Utána mindenütt előjött az az idea, hogy próbáljanak meg exportálni. De ha mindenki elkezd kapacitásokat építeni, hogy a másik országba is menjen, akkor az a beruházási erőforrások elpazarlásához vezet. Pusztán azzal, hogy ezek a vállalatok összehangolják a tőkebefektetési döntéseiket, elérhetik, hogy jóval hatékonyabban ki tudják elégíteni ezeket a piacokat.

MN: A mérethatékonyság indokolta azt is, hogy a Mol megvásárolta az oroszországi hanti-mansi olajmezőt?

CSJ: Nem. Az olajiparban van két alapág: a finomítás és a kúthálózat, vagyis ahol az olajat földolgozod és eladod, és van a kitermelés. A kettő között fizikai és pénzügyi kockázati kapcsolódás van. Amikor az olajár nő, akkor a kitermeléssel jól jársz, mert drágábban adsz el. A piacon ugyanakkor nehézségekbe ütközöl, mert nem tudod a finomítóknál vagy a kiskereskedelemben az alapanyagárak emelkedését követni, beleütközöl a kereseti korlátba. Ilyenkor nevetsz a kitermelésnél, de sírsz a finomításnál. És fordítva. Az ebből adódó pénzügyi kockázatot akarjuk kezelni a hanti-mansi olajmezővel. Ugyanakkor az ott kitermelt kőolaj a Druzsba vezetéken át egyenesen Százhalombattáig szállítható. Az éves termelésünk ezen a mezőn annyi lesz, mint az egész termelésünk ma Magyarországon. Ami kielégíti Magyarország kőolajszükségletének az egynegyedét. Geológiai kockázat nincsen, hiszen már megtalált készletekről beszélünk.

MN: A vásárláskor játszott-e valami szerepet az, hogy a terület őslakosai nyelvrokonaink? Az eddigi orosz kitermelők klasszikus gyarmatosítóként viselkedtek velük szemben. Elszennyezték a környezetet, ellehetetlenítették hagyományos életformájukat, nyelvüket.

CSJ: A döntés tisztán üzleti alapon született. Akkor hoztuk, amikor 11 dollár volt az olajár: akkor vásárolni készleteket igen jó döntés volt. Az, hogy ez a terület történetesen Hanti-Mansiban van, persze melengeti az ember szívét. Ötezer év után visszatérünk oda, ahonnan jöttünk: de ez akkor is egy virtuális, lelki kapcsolat. A finnek erős kulturális kapcsolatot is tartanak a vidékkel. Mi is tudatában vagyunk annak, hogy a Molra jelentős társadalmi szerepvállalás is hárul. ´shazánkban is megtaláljuk annak a módját, hogy miként járulhatunk hozzá rokonaink kultúrájának életben tartásához. És az ott alkalmazott technológiáknak nyilván ki kell állniuk az itthonival szemben támasztott természetvédelmi követelmények próbáját. De egyetlen vállalat nem tud megfordítani történelmi tendenciákat.

MN: Az ön nyilatkozataiból, melyekben keresetlen szavakkal bírálja a kormányt, az derül ki, hogy e nagyralátó tervekből semmi nem lesz, ha a kormány nem a Mol számára megfelelő mértékben emeli a gázárakat.

CSJ: Gázárat a kormány évente, minden júliusban emel. Az ár meghatározását jogszabályokban és különböző rendeletekben rögzítik. A Mol törvénytisztelő vállalat. Megvárjuk, amíg a kormány határoz az emelés mértékéről, és aztán megnézzük, hogy ez mennyire felel meg a mi üzleti érdekeinknek, illetve az erre vonatkozó jogszabályoknak. Az Energiahivatal épp most fejezte be a gázeszközeink éves auditját, annak érdekében, hogy meg tudja határozni azt az összeget, ami a törvény által meghatározott nyolcszázalékos eszközarányos hozamot garantálja nekünk. Ha az derül ki, hogy ez nekünk nem megfelelő, meg fogjuk vizsgálni, hogy milyen jogi utakon tudjuk érvényesíteni azt, ami nekünk jár. Meg kell néznünk azt, hogy hogyan tudjuk a gázüzleti tevékenységünket optimalizálni. Ha azt találjuk, hogy tartós veszteséget kell elszenvednünk, akkor végig kell gondolnunk, hogy ezt hogyan tudjuk megszüntetni.

MN: Megpróbálják leadni a gázüzletágat?

CSJ: Vagy húsz lehetőség van arra, hogy hogyan lehet a gázüzletágat optimalizálni. Mindegyiket megvizsgáljuk, majd ajánlást teszünk a részvényeseknek. Nemcsak az államnak, hanem az összesnek. A Mol Rt. igazgatósága szerint egyébként még kevésbé kéne a szavakat keresnem. Ahol úgy látjuk, hogy a részvényesek érdekei forognak kockán, tőzsdei fórumokon, illetve a nyilvánosság előtt elmondjuk álláspontunkat. Ez a kötelességünk kenyéradó gazdáinkkal, a részvényesekkel szemben. Én nem is keresetlen szavaknak nevezném ezeket. Hanem racionálisnak. Soha semmi olyat nem mondtam, ami ne racionális üzleti megfontolásokon alapult volna.

Bojtár B. Endre

szerző
Bojtár B. Endre
publikálva
2000/19. (05. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra