„Itt nagyon szűkek a mozgásterek” - Feledy Botond, a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium rektora

  • Kovácsy Tibor
  • 2015.02.22 11:01

Belpol

Az ideológiák és régi eszmerendszerek kezéből kezd kicsúszni a politikai élet. A külpolitika ezen belül a legpragmatikusabb területek közé tartozik – állítja a külpolitikára szakosodott politológus. Magyarország viszonylagos elzártsága megnehezíti a korszerű politizálás jó példáinak követését.

Magyar Narancs: Van olyan nézet, hogy azért kezelhetetlen, kiszámíthatatlan az iszlám, mert sohasem volt egyházi szervezete.

Feledy Botond: A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy az iszlámban a hierarchia hiánya valójában erősíti az alkalmazkodóképességét. Az, hogy van indonéz vagy marokkói változata, sőt szerintem most már berliniről is lehet beszélni, azt mutatja, hogy nagyon alkalmazkodóképes. Az európai muszlim bevándorlók egy jó része tudott alkalmazkodni, és az adott állam polgárának vallja magát.

MN: Viszont sokszor a második generációsok körében tapasztalható radikalizálódás.

FB: Ez azonban nem vallási probléma. Az, hogy a helyzetüket, céljaikat már nem a nagyapjuk vagyoni helyzetéhez, hanem például a párizsi középosztályéhoz hasonlítják, sokkal nagyobb frusztráció forrása lehet. De pont a fundamentalista merényletek kapcsán azt mondják a szociológusok, hogy van egy furcsa átrétegződés: régebben a szegényebbek köréből kerültek ki a merénylők, most viszont van egy olyan radikalizáció, amely a jobb helyzetűeket is megérinti.

MN: Mintha ez a radikalizálódás az iszlám egészében jelen volna, amit például az ISIS, az úgynevezett Iszlám Állam is jelez.

false

 

Fotó: Németh Dániel

FB: Van egy globális jelenség, és egy erre adott válasz az Iszlámban is. Castellsnak volt erre egy kifejező fogalma: a nekroközösség. Bizonyos társadalmi csoportokban az amerikai lövöldöző gyerekektől a radikális iszlámon át a szovjet utódállamokban krokodilt (pusztító hatású kábítószert – K. T.) használó fiatalokig van egy olyan trend, hogy egyesek az ilyen közösségekben látják a ki­utat. Ennek egy útja az, amit mi fundamentalista radikalizmusnak látunk a Közel-Keleten – amely a világ muszlimjai számához képest elenyésző arányban van jelen. Más kérdés, hogy létrejött egy olyan geopolitikai kontextus, amelyben létezni tudnak. Tehát ez nem a vallásfejlődés eredménye.

MN: Akkor mi az ebben, ami összefüggésben áll a vallással?

FB: Már Bin Laden felbukkanásakor elemezgették ezt, hogy az ő koncepciója egy szempontból a szent helyek megtisztítása, más szempontból a világ muszlim hívői közösségének a megteremtése. Ezek lehetnek békésen vagy ilyen módon megvalósítható célok. Utóbbi, erőszakos mód jobban kötődik az afganisztáni háború mudzsahedin hagyományához, mint bármilyen más irányzathoz. Szóval politikai, társadalmi fejlemények eredőjeként látják el magukat az „iszlám” címkével. Pont annyira muszlim hívők, amennyire Putyin a kereszténység védőbástyája.

MN: Az Európában a párizsi merényletek kapcsán egységesen kialakult nézet megkülönböz­teti
a bevándorlót a terroristától. Értelmezhető egyáltalán valamilyen külpolitikai koncepció részeként, ahogyan ezzel szemben a magyar kormány reagált a történtekre?

FB: Ez csak a belpolitikában értelmezhető, hiszen erős tévképzetek kapcsolódnak ahhoz, hogy a világon a bevándorlók hány százaléka muszlim. Különösen a legszegényebb országokból érkezők száma alacsony, hiszen az otta­niaknak sokszor nincs pénzük az útra sem.

MN: Van-e a magyar külpolitikának bármiféle koncepciója?

FB: Ezt azért is nehéz azonosítani, mert magukat a külpolitikai döntéshozókat is eleve nehéz. Leírt stratégiát utoljára Martonyi János tett le az asztalra – ezt az új szereplők aligha tekintik érvényesnek. Harmadrészt azt látjuk, hogy 2010 óta Brüsszel is, Washington is degradálódott a magyar külpolitika térképén. Időnként feltűnik egy azonosulási vágy Berlinnel, ehhez képest van egy erős kapcsolat Moszkvával – annak ellenére, hogy ezt az ukrán konfliktus folyamatos éleződése óta a NATO is, az Európai Közösség is kifejezetten fekete pontnak tekinti. Az intuitív jellegű politizálás, ami nyomon követhető a belpolitikában négy és fél éve, hatványozottan érvényesül a külpolitikában.

MN: Létezhet egyáltalán manapság értékrendszerekkel összefüggő külpolitika?

FB: A külpolitika legitim módon lehet értékkötött. Azt viszont nem hiszem, hogy a magyar társadalmi konszenzusban akkora repedésnek kéne lennie, hogy az látszódjék a külpolitikai értékkötöttségen. Ez nem az a műfaj, ahol kormányváltásonként értékeket cserélünk. Sőt! Minél kisebb egy ország, annál kevésbé engedheti ezt meg magának, és Magyarország sem csúszhat bele ebbe a hibába, hiszen sokkal nagyobb veszélyek vannak ma annál, semmint hogy az eddig is már erodálódott bizalmi tőkét kockáztassa vagy végleg elveszítse.

MN: Ebből a szempontból nem szerencsés, hogy Putyin Magyarországra látogat. Vajon most már nem is lehetne kihátrálni az orosz kapcsolatból?

FB: Tételezzük fel, hogy a politikai szereplők a saját szempontjukból racionálisan járnak el, és lehet, hogy ezek nem az ország szempontjai. Azt viszont, hogy az orosz penetráció milyen mélységig nyúlik le, olyan dolgokból lehet kikövetkeztetni, hogy például Cseh- vagy Lengyelországban vannak kémbotrányok, Magyarországon viszont az egy európai parlamenti képviselő ügyén kívül nincs ilyen. Vagyis lehet, hogy olyan sikeres a penetráció, hogy már ezt is képesek megakadályozni. Ez választ adhat arra, hogy miért van egyfajta rosszul végződő hinta­politika eredményeként olyan helyzetben a magyar kormány, hogy talán vissza sem tud utasítani egy Putyin-látogatást.

MN: Ez pedig leszűkíti az ország mozgásterét.

FB: A mozgástér a 21. században, a globalizáció közepette minden állam számára szűkül. Ebben a helyzetben Magyarország akkor lehet erős, ha azáltal védi meg a szuverenitását, hogy együttműködik a többi szuverénnel, ami részben épp önkorlátozást igényel. Egyébként különféle nemzetközi szereplők simán megfoghatnak nemzetállamokat, és végleg beszűkíthetik a mozgásterüket. Ez a szereplő kis államok esetében akár egy cégcsoport is lehet. Az, hogy ezt egy hidegháborús hangulatú kémküzdelemmel is megspékeljük, azt mutatja, hogy itt nagyon szűkek a mozgásterek, és a rossz politikai kommunikáció nagymértékben tovább szűkít­heti őket. Nem látjuk, hogy a kormánypártok által bátornak feltüntetett kommunikáció mögött milyen muníció van, ami fenntartja a mostani mozgásteret. Nem tudjuk, mi van a paksi szerződésben, nem tudjuk, hogy Merkel asszony súgott-e valamit Orbán Viktornak, ami felhatalmazza arra, amit az elmúlt négy évben láttunk – de nem hiszem, hogy Magyarország a régión belül bármilyen előjogokkal, kivételes lehetőségekkel rendelkezne. Az, hogy megéri-e behozni a magyar rendszerbe az orosz finanszírozást, megéri-e radikalizálódnia a centrum- vagy néppártnak a szélsőjobb visszaszorítása érdekében, vagy úgy kommunikálni az IMF-et, ahogy sikerült – mindez belpolitikai szempontokkal jobban magyarázható, mint külpolitikai összefüggéseiben. A kockázat az őrült nagy bizalomvesztés. A külpoli­tikában nagyon sok minden vál­tozott, az viszont állandó, hogy bizalomra szükség van. Az elveszett bizalmi tőkét csak hosszú idő alatt lehet összegyűjteni.

MN: Hisznek a kormánypártok bármiféle ideológiában, amit a külpolitikában is megpróbálnak érvényesíteni?

FB: Az én értelmezésemben egy nagyon klasszikus, múlt századi szuverenitásmodell lebeg a szemük előtt. Ezt a hidegháború után bőven meghaladtuk. Az a fajta szuverenitás, amely a kormánypárti kommunikációból kiderül, ilyen módon nem működik a gyakorlatban. Ez az ideológia, amely valamikor régen működőképes lehetett egy patriarchális államképben, ma nem biztosít sem szövetségeseket, sem kellő mozgásteret.

MN: Akkor milyen hasznot hoz?

FB: Amint látjuk, szavazatokat. Más mérőszámunk erre nincsen. Ez a rendszerváltás talán utolsó nagy kátyúja, hogy még mindig van igény az olyan, nagyon régi ideológiák felélesztésére, amelyek a 21. században nem működőképesek. Ezt kihasználja a kormánypárt, ahogy az elmúlt időkben az egész magyar politikai elit kihasználta. Ahelyett, hogy Magyarország mentális térképén – tehát, hogy miként látjuk magunkat a világban – a politikai elittel közösen akartunk volna változtatni, egyszerű, rövid távú szavazatmaximálási kísérletek történtek az elmúlt két-három-négy kormány részéről.

MN: És mi a társadalomnak az az ideológiai igénye, amit ez ki­elégít?

FB: Itt, a szakkollégiumban vagy az egyetemen, ahol oktatok, azt látom, hogy bal- és jobboldalt egyáltalán nem tudunk értelmezni, tehát nemhogy ideológiai, de eszmerendszerigényük sincs a fiataloknak. Vannak alapvető értékek, amiket magukénak vallanak – jobb esetben tudatosan –, és ezekhez kapcsolódó témákat fogadnak be. Hogy ezeket melyik párt karolja fel, az számunkra „színfüggetlen”, és az a kérdés, hogy mennyire tudnak kijönni a családi szocializációból. Szóval azt hiszem, hogy a berögzült szocializáció meghaladása demográfiai kérdés. Az új generációknak pedig teret kell adni arra, hogy ne kelljen beállniuk a régi rendszerekbe.

MN: Miért megy ez nehezebben nálunk, mint a térség számos más országában?

FB: A magyarok érdeklődése a külvilág iránt a régióban is alacsonynak számít. Ez több mindent magával hoz, például azt, hogy nem hasonlítjuk össze magunkat más társadalmakkal. Erről az útról nehéz letérni, ezért is szeretjük a hibáinkat külső szereplőkre hárítani, de nyilván megvan a felelőssége a politikai elitnek is.

MN: A Magyarországon uralkodó ideológiai zűrzavarhoz a kormány maga mutatja a legjobb példát jobboldali önmeghatározásával és számos etatista, baloldalinak címkézhető intézkedésével. Van ma nálunk az elit által is képviselt, például kisebb államot akaró jobboldali eszmerendszer?

FB: Egy húsz éve épülő demokráciácskában – remélhetőleg majd folytatódik ez az építkezés – az állam szerepét nem ideológiák mentén dönteném el, hanem abból a szempontból, hogy negyven évig szocializálódtak embe­rek egy paternalista államban. Viszont a demokrácia nem lesz eredményes, amíg nem visszük vissza egyéni szintekre a felelősség élményét. Ahhoz pedig első lépésben biztosan egy minimális állam kell.

MN: A jobb- és baloldaliság fogalma pedig végképp értelmez­he­tetlenné válik. De van még egy, ­talán ma is értelmes fogalom: a konzervativizmus, amely hagyományosan a jobboldalisághoz kapcsolódik. Létezik ez Magyarországon?

FB: Lehet, hogy akár hét számjegyű létszámban is találnánk embereket, akik konzervatívnak vallják magukat, de ha azt is meg kellene fogalmazniuk, mit értenek ezen, a közös halmaz jóval kisebb lenne. Az, hogy bizonyos magunkkal hozott axiómákat hogyan illesztünk be a 19. századból átvett és többször átalakult eszmerendszeri fogalmakba, ma sokkal inkább a politikai kommunikáció része, mint az emberek egyéni választásáé. Amikor azon folyik a vita, hogy mekkora legyen az állam, vagy milyen viszonyt érdemes kialakítani a kárpátaljai magyarokkal most, az ukrajnai konfliktus idején, ezek tematikus viták, amiket nagyon erős külső, pragmatikus körülmények befolyásolnak. Ha magyar szekértáborok esetenként megkövesedett eszmerendszere mentén próbálunk értelmezni körülöttünk lévő dolgokat, az ugyanolyan hiba, mint a vállalatvezetésben.

névjegy

Dr. Feledy Botond jogot tanult, azután a nemzetközi kapcsolatok szakot is elvégezte, majd az Európai Parlamentben dolgozott az MDF-es Olajos Péter mellett. Több európai egyetem hallgatója is volt, jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Nemzetközi Intézetének oktatója, szakkollégiumi rektori tevékenysége mellett. A 2007-ben létrejött Kitekintő.hu alapító főszerkesztője volt.

Neked ajánljuk