November 11-én a szombathelyi határőrlaktanya közösségi szállásának második emeletén "rendkívüli esemény" történt. A szállás kosovói albán lakói megrohamozták, majd kidöntötték a folyosót lezáró vasrácsot, és kitörtek. Az ügyeletes határőröka hivatalos verzió szerint "fizikai erővel terelték vissza" a körletbe a rohamozókat. Személyi sérülés nem történt. Ezt követően visszahegesztették a "kitörésgátló" rácsot, és jó minőségű lakatokkal látták el. A szállás azóta (leszámítva néhány éhségsztrájkot) zavartalanul üzemel.
Csak a helyet foglalja
A laktanya kapujánál az ügyeletes ablakán háromnyelvű felirat tájékoztatja arról a külföldi illetőségű állampolgárokat, hogy milyen napokon engedélyezik a látogatást az idevetődő rokonságnak. Éppen ballag kifelé egy albán csoport, a sor végén selyembugyogós muzulmán néni. "Aztán ne nagyon hógolyózzon, mami, mert a hógolyózás árt az egészségnek" - látja el az egyik ifjú határőr vicces jó tanáccsal az öregasszonyt. A főépületben, a földszinti faliújságon virító plakát szerint féláron tekinthető meg a veszprémi színház Koldusopera című előadása. A szervezők bizonyára nem a közösségi szállás albán, kínai, szomáliai vagy mongol lakóit szeretnék beédesgetni a műsorra.
Gyimesi Mihály alezredes, idegenrendészeti, szabálysértési és menekültügyi osztályvezető vázolja a helyzetet. A barátságos elnevezésű közösségi szállást eredetileg hetven külföldi elhelyezésére alakították ki, jelenleg több mint ötszázan töltik itt a napjaikat. Kizárólag olyanok, akik valamilyen jogsértést követtek el. Az alezredes úr fontosnak tartja leszögezni, hogy ez szállás, és senki sincs fogva tartva. Törvényi háttere van annak, hogy a megfelelő papírokkal nem rendelkező külföldiek (ilyen a szálláson lakók legtöbbje) eltávozását korlátozzák, hiszen idegenrendészeti eljárás folyik ellenük, s ha kiengedik őket a városba, tartani kell a szökéstől. Akinek nincsenek meg a szükséges iratai, csak sürgős, szakorvosi ellátást igénylő betegség esetén hagyhatja el a laktanyát, vagy akkor, ha országa külképviseletén szeretné intézni a személyazonosságát igazoló papírokat.
Arra a szentimentális kérdésre, hogy a Kosovóból menekülő albánokat nem volna-e szerencsésebb menekültként és nem határsértőként kezelni, Gyimesi úr precíz válasszal szolgál. A március elején életbe lépett menekültügyi törvény értelmében bármelyikük kérheti a menekültügyi hivataltól a menekültstátust. Ebben az esetben az elbírálás idejére felfüggesztik az idegenrendészeti eljárást. Ám az eljárás ideje alatt is a közösségi szállást jelölik ki számukra tartózkodási helyként. Gond akkor van, ha egy esetleges kimaradás közben ismét megkísérelnek átszökni a határon, ebben az esetben ugyanis az elkövetett jogsértés miatt ismét eljárás indul ellenük. Ettől azonban még nem függesztik fel menekültügyi kérelmük elbírálását.
Eszerint nyilván a saját érdekükben zárják rájuk a vasrácsot, gondolom magamban. Ám az ezredes úr vesékbe lát, és megnyugtat: méltányossági alapon gyakran kimehetnek a városba. Vásárolhatnak, kivihetik a gyerekeket, és szülhetnek is, sőt a Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézetben két szobát bérelnek egy négygyermekes kosovói albán családnak, nem csekély hetvenezer forintért.
Próbálunk a kosovói albánok helyzetének megoldására laikus tippeket adni az alezredes úrnak. Ha például kevésbé lennének éberek a katonáink az osztrák-magyar határon. Gyimesit nem lehet zavarba hozni: az osztrák-magyar toloncegyezmény értelmében a sógorok által visszaadott határsértők átvételét nem tagadhatjuk meg, s mivel az osztrákok hipermodern lézeres érzékelőket szereltek föl a határon, jó esélyünk van arra, hogy továbbra is a mi vendégszeretetünket élvezhetik a menekültek. Újabb piros pont az Európai Uniótól.
Csak a pénzt viszi
E piros pontért viszont komoly árat fizetünk. Személyenként 1400 forintra rúg a napi ellátás költsége szállással, étkezéssel, tisztálkodással. A közösségi szálláson lakó több mint ötszáz ember esetében ez meghaladja a napi 700 ezer forintot. Ugyancsak komoly összeget emészt fel az orvosi ellátás, a szakorvosi rendelés, a külföldiek szállítása, s a legmeghökkentőbb adat: évente 14 millió forint üti a tolmácsok markát. Mindezekről számlát kapnak a szállás lakói, ám legtöbbször nem tudják kifizetni - soha be nem hajtható kölcsön ez a magyar államtól. És édeskeveset számít az, hogy ha valakit kiutasítanak az országból, legközelebb csak akkor léphet a Magyar Köztársaság területére, ha rendezi a számlát.
Egyébként pedig nézzünk körül, mondja szívélyesen az alezredes. Persze csak a saját felelősségünkre, mert az igazsághoz tartozik az is, hogy itt nincs olyan szigorú vizsgálat, nem vesznek vért, nincs AIDS-szűrés. Elvégre ez, mint a neve is mutatja - szállás.
És még meg sem köszöni
"Egy nap minden jóra fordul, boldog és szabad leszek. A fekete szív derűs napokat remél" - betűzzük a falfirka albán szövegét, amit hatalmas szívbe rajzoltak bele. "Miért éppen fekete szív?", kérdezem. "Mert fekete a szívünk attól, hogy itt sínylődünk", világosít föl egy fekete dzsekis fiú. Egyre többen bámulnak az arcomba, egyre több kíváncsi tekintetet érzek a tarkómon. Nem kell sokáig várnom a szóvivő, egy elektromérnök megjelenésére. Aki szónoklatba fog.
"Golgotát járunk a szerb terroristák miatt. Kétezer megölt testvérünkről és 30 ezer felgyújtott otthonról szól a történetünk. Megindultunk Európába, és egy fekete gettóban találtuk magunkat. Megindultunk, hogy megmentsük családjainkat, és rácsokat találtunk. Európának minden eszköze megvolt, hogy megállítsa a csetnikek agresszióját. Segítséget vártunk, és ehelyett gumibotos katonákkal őriztetnek minket egy börtönben."
Vezetőnk feleségével és fiával menekült el Kosovóból. A tárcájából elővesz egy behívót, melyen a jugoszláv titkosrendőrség invitálja kihallgatásra. A képzeletünkre bízza egy ilyen kihallgatás végeredményét. Szlovénián keresztül menekültek Svájcba, onnét Németországba. A határon elfogták őket, a férfi börtönbe került, a családjáról azóta nem tud semmit. Két hónap után elengedték, átszökött Ausztriába, és - mivel a családját Magyarországon hitte - az osztrákoknak azt hazudta, hogy Magyarországról jött. Az osztrákok kitoloncolták. Második hónapja tengődik a közösségi szálláson. A fiának december 19-én lesz a születésnapja. Megünnepelni nem lesz módja - azt sem tudja róla, hogy hol van. Kérdezem, hogy mi lett az útlevelével. Még Németországban elvették tőle.
Az első körletben sötétség, vaságy, pokróc, szivacs. Az ágyon öregember, a fején fehér sapka. Kérlel, hogy simogassuk meg a felesége tenyerét. Hideg, érdes. Idegbeteg, mondja az öreg. Mit csinálok, ha itt hal meg? - néz ránk kérdőn.
A szóvivő fölrántja a pokrócot, mutatja a koszos, foltos lepedőt. "Nem tudunk tisztálkodni, rühesek leszünk." Egy kisgyereket húz oda, fura foltokat mutat az arcán.
Hirtelen levegőre vágyunk. "A rácson túlra csak akkor mehetünk, ha reggeli és ebéd van. De az étkezdébe is katonák kísérnek minket."
"Magyarország ne az osztrák határt védje, s ha nem akarnak itt látni bennünket, akkor miért engedtek be Szabadkánál?" Aki megszökik, és újból elkapják, az még súlyosabb elbírálásra számíthat, vetjük föl, védeni valamit, amiről tudjuk, hogy védeni nemigen lehet.
"Ez rendben van", vágja rá a szóvivő, "mindenkit büntessenek meg külön-külön azért, amit elkövetett, de ne alkalmazzanak kollektív büntetést, ne a népet büntessék. És ha Európa nem akar menekülteket, akkor zavarja el a csetnikeket a földünkről, s tegyék lehetővé, hogy ismét a mi kedves és drága Kosovónkban élhessünk."
Húznak be egy másik körletbe, mutatják, hogy hideg a radiátor, hogy nincs tévé, rádió, hogy a látogató, aki 800 kilométert utazik, legtöbbször csak tíz percre jöhet be a családtagjához. Rákérdezünk a múltkori kitörésre. Szűkszavúan felelnek: ha továbbra is bezárva tartják őket, ledöntik az épületet. Csak a gyerekek meg az öregek miatt nem tették meg eddig.
*
"A lehetőségekhez képest, még a szoros napirend ellenére is kimehetnek az albánok az udvarra. Tudomásul kell venni, hogy ez a közösségi szállás nem egy különálló épület, hanem egy katonai objektumon belül működik, ami bizonyos kötöttségekkel jár együtt" - magyarázza Gyimesi alezredes. "Azt nem értik meg a kosovói albánok, hogy saját költségünkön egy egész katonai objektumot bocsátottunk a rendelkezésükre. Csak addig zárjuk be őket, amíg jobbra nem fordul a sorsuk. Még vigyázunk is rájuk fegyveres katonákkal. Mit nem lehet ezen megérteni?"
Nem kevésbé ingerült az egyik határőr, aki elmondja, hogy a szigorúságnak is van előzménye. Ráadásul naponta lefasisztázzák, lekommunistázzák őket az albánok, s azt is meg lehet nézni, hogy micsoda szemétdombot csinálnak a körletekben.
Pedig, ha ezt ez a katona nem is tudja, az albánok tiszta nép; otthonaikat kínosan tisztán tartják. Ezt a szállást viszont nem érzik a magukénak. Talán ebből lesz a fasisztázás meg a balkánozás, talán abból, hogy a menekültek és őreik mélységesen félreértik egymást. Mondjuk a szóvivőnek, hogy ez a katona is szívesebben asztalifocizna egy üres laktanyában. Õk meg otthon, felelik nevetve, és azt kérdik, főzzenek-e kávét.
Elindulunk hazafelé. Azt üzenjük Európának, hallatszik a hátunk mögött, de a mondat vége belevész a gyerekzsivajba. A rácsnál egy kisfiú állja az utunkat, hóna alatt gumilabda. Az előbb még a folyosón rúgta a lasztit a falnak, önmagával egyérintőzve. Ám ez a kisfiú telhetetlen. Mondják meg, miért nem engednek le az udvarra focizni, kérdezi szigorúan.
Hirtelenjében nemigen tudunk neki mit válaszolni.
Fodor Sándor
(közreműködött: Komáromi Ákos)
Bújna az üldözött
"A Menekültügyi és Migrációs Hivatal a menedékkérelmek 99 százalékát elutasítja, és többnyire kitoloncoló határozatot hoz" - állítja a MaNcsnak Ill Márton, a Magyar Emberi Jogvédő Központ vezetője, aki szerint az ilyen döntéseket részben az motiválja, hogy a külföldieket kísérő rendőrök a kitoloncoláskor egzotikus országokba utazhatnak - az állam pénzén. (Magyarország idén márciusig mindössze 222 menekültet ismert el.)
Ahhoz, hogy egy külföldi huzamosabb ideig hazánkban tartózkodhasson, egyebek mellett igazolnia kell, hogy van saját vagy bérelt lakása, rendelkezik rendszeres, adózott jövedelemmel, és megfelel az egészségügyi kritériumoknak. Ha az idegenrendészet úgy látja, hogy valamelyik feltétel nem teljesül, a menekültet kiutasítja (egészen pontosan kitoloncolja, azaz erőszakkal elutaztatja) az országból. Elvileg van lehetőség a kiutasító határozat elleni fellebbezésre, de erre mindössze három nap áll az illető külföldi rendelkezésére. Ill Márton tapasztalatai szerint sokszor még az anyanyelvén sem hirdetik ki a kiutasítottnak a határozatot.
"Jelenleg csak a jóisten tudja, hogy melyik menekült kerül a határőrség közösségi szállására (börtönébe), kit visznek a nyitott befogadóállomások valamelyikére, és kit a szegedi börtön idegenrendészeti cellájába. A gyakorlatban a menekült családok különböző tagjai nemegyszer az ország más és más részein, egymás sorsáról mit sem tudva, teljes bizonytalanságban töltik meg nem érdemelt büntetésüket." Bár a törvényi előírás szerint hatvan napon belül le kell folytatni az idegenrendészeti eljárást (ez kivételes esetben harminc nappal meghosszabbítható), és fellebbezés esetén a bíróságnak 15 napon belül döntést kell hoznia ezekben a nem peres ügyekben, a valóságban csak ritkán fejeződik be határidőre a vizsgálat. Ill Márton szerint többek között azért, mert a bíróságok mind a mai napig nem tudják eldönteni, hogy melyikükhöz tartoznak a menekültügyek.
- kr -
