"Nem most kezdődött" - Interjú Miklósi Lászlóval

  • Vári György
  • 2013.03.21 08:02

Belpol

Az ELTE BTK HÖK nagy botrányt kavaró listaügye és egy nemrég újrapublikált kutatás, amely a Jobbikot mutatta a legnépszerűbb pártnak az egyetemisták között, újra az egyetemista korosztály és a szélsőjobboldal kapcsolatára irányította a figyelmet. A rendre felvetődő, majd a szörnyülködéshullámok csillapultán újra elülő problémáról Miklósi Lászlóval, a Történelemtanárok Egyletének elnökével beszélgettünk.

Magyar Narancs: Miért feltűnően népszerű a szélsőjobboldal éppen az egyetemista fiatalság körében, így a bölcsészek között, akikről azt gondolnánk, hogy a leginkább védettek a legostobább történeti "magyarázatokkal" szemben?

Miklósi László: A történet nem most és nem is a közelmúltban kezdődött. Meglehet, már tizenöt éve annak, hogy elértek a Történelemtanárok Egyletéhez a legelső jelzések - akkori egyetemistáktól, kollégáktól - arról, hogy a budapesti bölcsészkaron a történészhallgatók kirekesztő értékrendűek, intoleránsak, és ez a meggyőződés egyre inkább többségbe kerül a hallgatók között. Hangsúlyozom, hogy nem jobboldali, hanem kimondottan szélsőséges attitűdök és politikai szimpátiák kezdtek teret nyerni. Amíg ezt csak egy-két ember meséli, addig hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy biztos túlérzékenyek, túloznak. Rövidesen azonban úgy megszaporodtak a jelzések, hogy kénytelen voltam legalább feltételesen hitelt adni nekik. Amikor világossá vált számomra, hogy ezek a panaszok egy valódi tendenciára hívják fel a figyelmet, úgy gondoltam, célszerű lenne alapos szociológiai felméréseket végezni az egyetemisták értékrendjéről és világlátásáról. Akkoriban ilyenek még egyáltalán nem készültek, csak jóval később. Próbáltam meggyőzni az oktatáskutatókat és a legkülönbözőbb pártok szakpolitikusait is, hogy ez fontos, de ezt az érintett döntéshozók meglehetősen sokáig nem akarták meghallani.


Fotó: Németh Dániel

 

MN: Hogyan tudna közvetlenül beavatkozni az oktatási bizottság elnöke vagy a szakminiszter az egyetemisták attitűdjének alakulásába? Mit tehet ezzel egy politikus?

ML: Megrendel egy tudományos felmérést, amelyik tisztázta volna - már akkor -, hányadán is állunk, hogy a közoktatás és a társadalom többi érintett szegmense egyáltalán tudja, mivel kell szembenéznie. Vásárhelyi Mária aztán végzett is egy ilyen kutatást 2004-ben, amelynek meglehetősen nagy lett a visszhangja, mivel sokan módszertanilag elhibázottnak látták, vitatták az adatfelvétel módját, körülményeit. Ezek akár legitim viták is lehetnek, csak az volt a baj, hogy a módszertani kifogások mintha az önmegnyugtatás számára szolgáltattak volna érveket. Mindenki megnyugodott, hogy hát ezt a riasztó számokat produkáló kutatást úgysem kell komolyan venni - ahelyett, hogy a lehető leghamarabb készült volna egy másik, szakmai konszenzuson alapuló felmérés. Ha idejekorán több helyszínen felvett, nagy mintavétellel dolgozó felmérésekből tényszerű képet kaptunk volna arról, mi a realitás, az persze nem változtatta volna meg a tényeket, de ha már akkor szembesülünk a helyzettel és elkezdhettünk volna közösen gondolkodni, ma talán nem itt tartanánk. Ismét eltelt jó néhány év, mire módom volt betekinteni egy újabb vizsgálat publikálatlan eredményeibe. A korábbi tapasztalataim ellenére is komoly meglepetések értek, amikor megpillantottam a számokat. Pedig azt hittem, hogy nincsenek már illúzióim. A készítők meg voltak róla győződve, hogy megfelelő módszertannal dolgoztak, és a megállapításaik helyesek. Ugyanakkor - felsőbb utasításra? - mégis úgy döntöttek, hogy a sokkoló eredmény miatt nem publikálják az anyagot. Akárhogy is, ez az eljárás megdöbbentő. Elképzelhető, hogy azóta már nyilvánosságra került ennek a vizsgálatnak az eredménye. Ha igen, az én figyelmemet elkerülte.

MN: Pontosan mivel szembesítette ez a kutatás?

ML: Az állt benne, hogy a bölcsészhallgatók alapvetően kirekesztők, kisebbségellenesek, cigánygyűlölők, igen nagy részük antiszemita. Ezzel összegfüggésben kiolvasható volt a szélsőjobboldali vonzalmakra utalás is a kutatás alapján. Bár nem voltak összevethető adataim a bölcsészkarokra járó diákok és a magyar összlakosság ilyetén attitűdjeiről, mégis meggyőződésem, hogy ezek az attitűdök akkor is meghaladták és azóta valószínűleg még inkább meghaladják a lakossági átlagot.

MN: Miért feltételezi? Ha így van, van rá társadalomtörténeti vagy más jellegű magyarázata?

ML: Most is azzal kell kezdenem, hogy sokkal jobb lett volna, ha erre a beszélgetésre köztünk nem most, hanem tíz évvel ezelőtt kerül sor. Nincsenek ugyan a kezemben idősoros adatok, de jól érzékelhető, hogy a helyzet folyamatosan romlik. Az, amiről most beszélgetünk, minden túlzás nélkül Magyarország egyik alapkérdése. Először arra kell válaszolnunk, milyen változások zajlottak le a rendszerváltás utáni évtizedekben a társadalom mélyrétegeiben. A válaszok megadásához minden, az ügyben érintett társadalomtudomány bevonása szükséges. Mindez jelentős mértékben gazdasági és szociális kérdés. Felnőtt egy egész nemzedék, amelyik nem láthatta a szüleit dolgozni a "teljes foglalkoztatás" robbanásszerű összeomlása után. Ugyanakkor felnőttek mellettük azok is, akiknek a szülei - miközben a saját egzisztenciájuk is bizonytalan, az életszínvonaluk pedig alacsony - úgymond "eltartják" a másik csoportot. Az iskola a találkozásuk és lehetséges konfliktusaik terepe lett. Hatalmas rétegek sorsa kilátástalanná, további jelentős rétegeké szorongatóan bizonytalanná vált. Egyéni és csoportstratégiákat kellett erre a helyzetre kidolgozni, és főleg távlatokat biztosító magyarázatot. Ez már innentől társadalom-lélektani kérdés is. Most, hogy tovább szűkülnek az újraelosztás forrásai és a munkaerő-piaci esélyek is, semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy egy elhúzódó gazdasági világválság körülményei között ez a régóta tartó folyamat további lendületet vesz. De talán meglepem, ha azt mondom, hogy szerintem az orientáció, a biztonság hiánya is felelős a tanítványaink tévelygéséért. Amikor a korporatív kádárista ifjúsági tömegszervezetek (az úttörőmozgalom, a KISZ) megszűntek vagy átalakultak, semmi nem tudott a helyükbe lépni.

MN: Ezek a felülről létrehozott szervezetek hiányoznának? Nem a szabad döntések eredményeként létrejövő, valódi közösségiség?

ML: Na, ez egy érdekes kérdés. Ezek a szervezetek részben igenis valódi közösségi tapasztalathoz juttathatták az embert. Egy úttörőtáborban sok unalmas vagy érdektelen dolog is volt. De az éjszakai őrségben közösen félni, vagy éppen bátornak lenni, a nehéz túrán felcipelni a hátizsákot, abból kialakulhatott már valódi összetartozás. Azt hittük, hogy a rendszerváltás után a cserkészet, az egyházi és világi ifjúsági mozgalmak sokasága - az immár nem kötelező úttörőmozgalmat sem kizárva - bőségesen lehetőséget ad a gyerekeknek az igazi közösségi lét megélésére. Sajnos minden azt mutatja, hogy nagyon súlyosan tévedtünk. A gyerekek töredékét érik el az ifjúsági mozgalmak. Diákjaink tömege nem ismeri a közösségi élményt, hiányzik nekik a közösségbe tartozás. Hasonló történt az ifjúsági mozgalmakkal, mint általában a civil társadalommal: mindegyik gyenge maradt. Amikor a rendszerváltás idején megalakítottuk a Történelemtanárok Egyletét, úgy képzeltük, hogy szinte minden történelemtanár be fog lépni, mert evidens, hogy mindenkit érdekel a szakmája, így egyletünk egy önkéntes tagságon alapuló civil tömegszervezet lesz. Naivak voltunk, óriásit tévedtünk. A pedagógusok szakmai egyesületei is, ha megmaradtak, pár száz fős elitszervezetté váltak, amelybe csak a szakma legelkötelezettebb része lép be. Az önkéntes közösségi felelősségvállalásnak, kooperációnak, ennek az olyannyira polgári erénynek csak kevés nyoma van Magyarországon, nyilván történeti okokból kifolyólag. Ez a közösségi háló, ha megvolna, még a bekövetkező szociális katasztrófák közepette is meg tudott volna tartani sokakat, eredményes gátja lehetett volna a szélsőjobboldal irányába tartó elkeseredett sodródásnak. Így gyakorlatilag kihúzták a szőnyeget a fiatalok lába alól, a szélsőjobboldal tágas szubkultúrája pedig egyszerű, könnyen érthető válaszokat kínál a legbonyolultabb kérdésekre is. Mindemellett közösségi tapasztalatot is kínál nekik. A kamaszok számára - ideértve a nagykamaszokat is - vonzó a stabilitás, a tekintély, az erő. Vonzó, ha valaki az erő pozíciójából "jól megmondja", és pontosan az ő gondjaikról beszél.

MN: Hogyan függ össze mindez a humán tárgyak tanításával? Mi hibázik, hogy a köz- és felsőoktatásban elérhető nemzeti elbeszélés sokakra szinte nem is gyakorol hatást, könnyedén leválthatja egy sokkal kevésbé összetett történet?

ML: Amióta csak elkezdtem tanítani, az ötödikesek rendre megkérdik, eleinte főleg a fiúk, hogy mikor lesz már szó a második világháborúról. Aztán amikor végre odaérünk, nagyon sokan ezt választják az egyéni választható dolgozatuk témájának, manapság már a lányok is. Nyilván semmi különös nincs abban, hogy ez a tényleg izgalmas témakör, amely elevenen él a családi emlékekben is, foglalkoztatja őket. Mégis, ezt az egyre fokozódó igényt figyelembe kéne venni, foglalkozni vele, beszélni róla. Mi azonban nem reagálunk erre sem, pont úgy folytatjuk a kronologikus logikájú tanítást, mint eddig. Pedig lehetne másképp is csinálni. Olaszországban a kicsik éppenséggel a második világháborúval kezdik a történelemtanulást, egészen pontosan Olaszország második világháborús szerepvállalásának megtárgyalásával, még azelőtt, hogy nekiállnának az igazi, a "kronologikus" történelemnek. Ez bátor és hasznos dolog szerintem, lehetne akár így is. A Történelemtanárok Egylete hosszú évek óta képviseli azt az álláspontot, hogy - legfőképp az általános iskolában - meg kell szüntetni a kronologikus szemlélet egyeduralmát. Semmi értelme kétszer végigmenni a tananyagon, s "mindent" megtanítani a közoktatásban töltött évek alatt. Ezt azonban a szakmai, politikai vagy éppen a társadalmi nyomás rendre meghiúsította. Egyszer ötödikben kipróbáltam valami mást, de akkor a szülők lázadtak fel, azt mondták, elviszik a gyerekeket innen, ha nem lesz "rendes" törioktatás, és a gyerekek "lemaradnak" az óriási méretű tananyaggal folytatott versenyfutásban. Érthető a reakciójuk, a tantervi kényszerek megkötik a kezünket, és megváltoztathatatlanok. Legutóbb is, a Nat és a kerettantervek kapcsán elmondtuk, mit gondolunk erről, de még csak érdemi válaszra sem méltattak. A tananyagnak a felére vagy a harmadára kéne csökkennie, különben egyszerűen nincs idő kérdezni, és lényeges kérdések, amelyekről beszélni kéne az állampolgárrá nevelés során, kimaradnak. A politikai közösség állandó újralapozása nem megy végbe. Ez alapvető probléma. Olyan légkört kell kialakítani, hogy ne gondolhassa senki, hogy itt bizonyos dolgokat úgysem lehet megvitatni. Ha történt valami a héten, és bíznak bennünk annyira a tanítványaink, hogy beszélni akarnak róla, akkor legyen rá mód, hogy közösen megbeszéljük-megértsük a humán tárgyak tanítása közben az események történeti hátterét, a lehetséges álláspontokat - például a felsőbb éves középiskolások jó részét értelemszerűen érdeklő egyetemfoglalásról. Állást foglalni, persze, nem lehet, nem mondhatja a tanár, hogy A párt jó vagy B párt rossz, de az érvek és ellenérvek mérlegelésére van mód. Jó, ha a vitázók szerepet cserélnek és a meggyőződésükkel ellentétes álláspontot képviselik: a racionális, nyílt vita és az odafigyelés kultúrája, ha elsajátítják, védelmet jelenthet a kirekesztő agresszió ellen. Ebbe az irányba kellene lépéseket tenni, de jelenleg csak elszórt nyomait látom annak, hogy a tanárképzésben megjelennének ezek a szempontok. Pedig ez azért fontosabb volna az invesztitúraharcok részleteinek kitárgyalásánál.

Neked ajánljuk