A múlt év egyik legnagyobb sikerét a tengerentúlon a Ghostlight című függetlenfilm aratta. Kelly O’Sullivan és Alex Thompson filmjének főszereplője egy bumfordi, középkorú építőmunkás, aki véletlenül belekerül egy helyi közösségi színjátszótársulat Rómeó és Júlia-előadásába. Kezdetben esetlenül mozog a színpadon, nem is igen akar részt venni az egészben, de idővel megnyílik játszótársainak, majd amikor rájön, hogy saját családi tragédiája rímel arra, amelyet a színpadon előad, érkezik a katarzis – számára és a nézők számára is. A Ghostlight azt mutatja be, hogy nem kell Laurence Olivier-nek – de még csak Benedict Cumberbatch-nek sem – lennie valakinek ahhoz, hogy hitelesen elő tudjon adni egy érzelmet vagy eljátsszon egy figurát.
Ugyanezt a jelenséget mutatja be Pálos György is legújabb dokumentumfilmjében, csak épp a másik oldalról. A Magamat játszom ugyanis elsősorban nem rólunk, nézőkről szól, hogy mi hogyan érezzük magunkat az amatőr szereplőket nézve, ránk milyen hatást gyakorol az ő történetünk, hanem hogy bennük milyen gondolatok, folyamatok indulnak el pusztán attól, hogy színpadra állnak és megnyílnak egymás előtt. Mégis, már csak az, hogy a filmen keresztül látjuk ezt, tanúi lehetünk ennek, elképesztő katartikus és felszabadító erővel bír számunkra is – csakúgy, mint a résztvevők számára.
„A közösségi színház abban más, hogy itt a szereplők a saját nevükön a saját történeteiket játsszák. Ettől még az előadás pont olyan izgalmas és profi, csak épp nem hazugság. Ha itt valaki azt mondja a színpadon, hogy nem beszélt az anyjával négy éve, az igaz. Olyan témákat dolgozunk fel együtt, ami biztosan téged is érdekel” – áll a meghatározás a KOMA Bázis honlapján. Ők tettek közzé 2021-ben a közösségi médiában egy felhívást, miszerint szereplőket keresnek egy előadásba, melynek témája a magány. Pálos György ezt a folyamatot követte végig kamerájával.
A filmben tizennégy embert ismerhetünk meg: csupa magányos vagy annak látszó, esetleg mások által annak mondott ember, fiatalok és idősebbek, nők és férfiak. Van, aki szenvedélyeivel, más származásával vagy elrontott döntéseinek következményeivel küzd. Akad, aki egész életében elismerésre szomjazott, és amikor színházba járt, mindig elsírta magát a tapsrenden – így jött rá, hogy ő is színpadon akar állni, hogy végre valaki megtapsolja. Egy másik szereplő képtelen kötődni az emberekhez, még a barátaihoz és saját családtagjaihoz is, és azért van itt, hogy ezen változtasson.
Egymás után jönnek az ismerős, mégis ismeretlen arcok, akik szeretnének a magánnyal, önmagukkal, másokkal kibékülni, vagy változtatni helyzetükön. Néha súlyos mondatok, máskor jól hangzó lózungok követik egymást. De egyik sem válik közhelyessé, mert nem egy cigánysorról származó szereplőt játszó színészt, hanem magát a nőt nézzük, aki valóban a cigánysoron nőtt fel, hamarabb tanult meg cigányul, mint magyarul, majd amikor kitört onnan, elfelejtette a nyelvet, most pedig azt sem tudja, ki ő pontosan és hova tartozik. A szereplők szituációs gyakorlatokat adnak elő, jeleneteket saját életükből, egy mentor-coach segítségével különböző drámapedagógiai játékokat játszanak, majd reflektálnak egymásra. Egészen delejező élmény látni, ahogy vadidegen emberek néhány óra színpadon töltött idő után, mindenféle hátsó szándék nélkül mondják el egymásról a véleményüket, dicsérik, értékelik a másikat, mert ebben a mesterséges atmoszférában meglátják egymásban a jót és a rosszat – és elsősorban magukat.
Azáltal ugyanis, hogy látjuk, más hogyan dolgozza fel nehézségeit, tragédiáit, hozzásegítenek minket is ehhez. Kulcsot, eszközt kapunk, a szereplőkön keresztül, őket látva mi magunk is keresztül megyünk a megtisztuláson, szembenézünk félelmeinkkel, feldolgozzunk bánatunkat. Valami ilyesmi lenne a művészet lényege, csak mindezt ritkán látni ilyen lecsupaszított, puritán formában. A Magamat játszom azonban épp ettől működik: nincs semmi felesleges cécó vagy maszlag, csak maguk az emberek, akik valóban magukat játsszák. Ettől az egyenességtől – na meg a váratlanságtól, mert itt aztán tényleg soha nem tudni, mi következik – olyan izgalmas a dokumentumfilm még úgy is, hogy vizuálisan kevés ingert tartalmaz: vagy a sötét színpadon reflektorfényben játszó vagy ülő szereplőket követhetjük; vagy klasszikus interjúkat, titokszobában, a kamerának előadott monológokat nézhetünk. „Megtisztelő, hogy ennek részesei lehetünk” – hangzik el többször is az előadást rendező Zrinyi Gál Vincétől. Az, hogy nézőként ugyanezt érezzük, azonban legalább annyira a szereplők, mint Pálos György érdeme, aki láthatatlan kamerájával valóban elérte, hogy egynek érezzük magunkat a társulattal.
Zrinyi Gál Vince ugyanakkor azt is elmondja: nem szereti, hogy mindebből edarab is készül, mert ahhoz szükség van a pszichológiai vájkálásra is. Pálos magát a darabot nem is mutatja be filmjében, az ugyanis nem a célról, inkább az odáig vezető útról szól, ami mindig hasznosabb és emlékezetesebb, mint a megérkezés. Mégis szükség van valamire, ami összetartja a társulatot, ami irányba állítja és elindítja a benne részt vevőket. Amit látunk, az épp azért több drámapedagógiánál, mert valamilyen művészi céllal készül. Ez az Áá, most kicsit geci rossz című előadás, amit 2022 szeptembere és 2023. május 27. között tizenhárom alkalommal játszottak. A Magamat játszom azonban enélkül is tökéletesen érvényes és hatásos.
A film premierje a CEU Filmklub keretein belül június 5-én, csütörtökön lesz 18 órától a CEU Nádor utcai épületének Auditórium B termében. A belépés ingyenes, de regisztrációhoz kötött. További infók az esemény Facebook-oldalán olvashatóak.
