Beszámoló az Iron Maiden-élményparkból - FOTÓK

Zene

A zenekar odáig ment a saját szobrának építésében, hogy már a koncertjei is komplett élménycsomagot nyújtanak szeánsszal, közös programokkal és okostelefonos kiegészítőkkel. 

A brit Iron Maiden még a születésem előtt pár évvel megreformálta, amit a metálzenéről tudunk, hogy aztán pisolgjunk egyet, és kiderüljön, már el is telt ötven olyan év, amikor az Iron Maiden nem igazán csinált semmit, csak azt, ami már az 1980-as években is jól ment nekik. Galoppoznak, óó-óó-óó-znak, gitárszólóznak minden dalban, Steve Harris indokolatlanul előretolja a basszusgitárját a hangzásban, Bruce Dickinson a maga zsenitudatában szaladgál fel-alá a színpadon. 

 
Bruce Dickinson és Steve Harris
Fotó: Hecker Sára
 

És persze mindig ott van Eddie, a zenekar kabalája, ami valószínűleg már akkor önálló brand volt, amikor még nem is igazán használták tömegesen a brand szót, és még az is menőnek találta a ködös eredetű szörnyet, aki egyébként rosszul van mindentől, amiben torzított gitárokon hangoskodnak.

 
Bruce Dickinson és Eddie
Fotó: Hecker Sára

Ezt a már említett ötven évet ünnepelte meg a zenekar, érdekes választásként nem a zenekar teljes 17 lemezből álló életművének áttekintésével, hanem az ortodox maidenesek körében az univerzum közepének számító kilenc lemezről összehozott válogatással Budapesten is. A május 27-i és 28-i műsor minden elemében megegyezett, de hát egy ilyen műsorban nincs nagyon helye meglepetéseknek.

 
Dave Murray
Fotó: Hecker Sára

A turnét is Magyarországon nyitották, ahol a Papp László Sportarénát kétszer is megtöltötték két nap alatt úgy, hogy a jegyek zöme pár perc alatt fogyott el mindkét koncertre. Nagyon érdekes volt látni, hogy az élményipar zenei ágazata mennyire megváltozott az Iron Maiden körül Magyarországon is. Határozottan emlékszem olyan bulijukra még 2014-ből ugyanezen a helyszínen, amin napokkal az egyetlen fellépésük előtt is simán volt szabad jegy, pedig azokhoz az állapotokhoz képest olyan sok dolog nem változott körölüttük azon túl, hogy mindenkit elmúlt 65 éves. Ráadásul az Iron Maiden soha nem volt a szó hagyományos értelmében menő zenekar: amikor még számított, akkor nem játszották őket a rádiók, a metálosok – igen, magamat is beleszámítva – egy középiskolában sem számítottak különösebben menő figurának, ráadásul a zeneipar már régen sem kedvezett, ma meg pláne nem kedvez a sokszor tíz perc feletti dalokkal dolgozó zenekaroknak. A divatból persze így nem mehetett ki, hiszen soha nem volt divatos.

 
Fotó: Hecker Sára

Valami mintha megváltozott volna: az Iron Maiden sikkes dologgá vált. Ezt nemcsak azon lehet lemérni, hogy a H&M-ben rendszeresen lehet kapni jó áron a logójukkal ellátott termékeket, hanem azon is, hogy a legendásan elkötelezett, tényleg egészen különböző országokból is érkező rajongóikra a farmerdzsekivel, felvarrókkal, menő pólókkal már nem valami idegesítő hülyeként tekintettek a zenekar ideiglenes otthonát adó szálloda előtt a járókelők, hanem egy menő klub tagjaiként. Mert tulajdonképpen azokban az időkben, amikor már tényleg sportmárkákon keresztül próbálják meg magukat kifejezni a középiskolások, mi lehet menőbb annál, mint egy ötven éve biztos alapokon nyugvó klubba tartozni, és elindulni a kedvenc zenekarod koncertjére mondjuk Kolumbiából? Mert hogy ilyen figurával is találkoztam a Deákon, persze tervez menni a hétvégén Prágába is Maidenre, közben a régi és új barátaival megnézi a városokat, sok sört isznak és jól érzik magukat. A srác szintén a harmincas éveiben járt ránézésre, tehát szintén gyerek volt azoknak a daloknak a születésekor, amelyekről ezen a turnén szemezgettek Bruce Dickinsonék, mégis látványosan magáének érzi az örökséget. Épp úgy, mint az az őszülő, természetesen farmermellényes figura, aki a Maiden-logó mellett azoknak az országoknak a zászlóját varratta fel ruhájára, ahol már volt a zenekar koncertjén. Tizenkilencet számoltam össze.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.