A szokásos puccsszerű eljárásban nyújtotta be a kormány azt a törvényjavaslatot, amellyel az agrárágazatot új mederbe kényszerítheti a politika. A jogszabály új ágazati köztestületet hoz létre, amelynek kötelező jelleggel részese lesz az alapanyag-termelő, a feldolgozó, de még a legkisebb, regisztrációs számmal rendelkező családi gazdálkodó is. A kamara így az ország legnagyobb, önigazgatási jogokkal is felhatalmazott szervezetévé nőhet. A hazai élelmiszerpiacot uraló kereskedők azonban hosszas alkudozás után kimaradtak a kötelezetti körből - ennek okaira később visszatérünk.
A magyar élelmiszer-termelés a rendszerváltozást követő években gyakorlatilag atomjaira hullott. Jórészt azért, mert a politika egyrészt a saját ígéreteiből fakadó kényszerből, másrészt egy új típusú középpolgári gazdagodás reményében különválasztotta a termelés alapját jelentő földvagyont az annak használatából élők jövedelmétől. Ma a magyar föld legalább kétharmada a föld termelési hasznaiból nem részesedők tulajdonában van. A szövetkezeti vagyonnevesítést és a kárpótlást követő időszakban több évtizedes termelésszervezési kapcsolatok estek szét, amelyek újraélesztésében nagyon sokat segített volna egy önszervezésre és önszabályozásra képes szervezet. Talán most.
Egy akolban
Az említett kormány-előterjesztés lényegében egybetereli az összes élelmiszer-ágazati szereplőt. Az új szervezet jogelődje, a Magyar Agrárkamara 1997. január 1-je óta működik, és bár több szolgáltatása valóban hasznos az ágazati szereplőknek, működését számos jogos kritika kísérte. Sokan érdekképviseletnek tekintették, pedig a dolga a korábbi jogszabály szerint is az önszabályozás lett volna. A szakképzésben, szaktanácsadásban vagy éppen az európai uniós csatlakozás előkészítésében betöltött szerepe méltányolható ugyan, ám a lényeget tekintve e köztestület működése hatástalan maradt. Ráadásul bizonyos személyes kapcsolatok nyomán a szervezetet baloldali érdekérvényesítő erőként könyvelték el a politikai paletta jobb oldalán, amely tíz-egynéhány ezres tagságával igazából csak a mezőgazdasági nagyvállalkozói kört fedi le. Nem véletlen, hogy a 2010-ben megalakult Orbán-kormányzat elszámoltató biztosának, Budai Gyulának egyik első intézkedése volt a kamarai tisztségviselők személyes dolgainak, illetve a szervezet egyéb kifizetéseinek mélyreható ellenőrzése. Amiből aztán persze semmi nem lett igazából, de az nyilvánvalóvá vált, hogy e területen mindenképpen lépni akar a Fidesz.
A megszületett jogszabály az egy tag, egy szavazat elvén alapul, ami demokratikus megközelítésben jól hangzik ugyan, de egyben azt is jelenti, hogy Kovács Béla őstermelő kamarai küldött voksa ugyanannyit ér, mint a több ezer alkalmazottat foglalkoztató, sokmilliárdos forgalmú Pick húsfeldolgozó képviselőjéé. Ami nem feltétlenül baj: az elmúlt években több olyan kínos eset is előfordult, amikor a paraszt önhibáján kívül nem volt képes teljesíteni a korábban szerződésben rögzített vállalását. A törvényjavaslatról folyó vitában többször is emlékeztettek ezekre az ügyekre a képviselők, jelezve: az új törvényben a választott bírósági eljárásra utaló passzus nyomán olyan egyezkedési kényszer lép be a rendszerbe, amely az egyenlőtlen erőviszonyokat legalább részben kiegyenlítheti. Igazából most érkeztünk el a dolgok lényegéhez. Sosincs válasz például arra, miért rohad évről évre a termelők nagy részére a meggy, miközben a feldolgozó arra hivatkozik, hogy az illetők még az előre leszerződött mennyiséget sem szállították le. Az az új agrárkamarai törvény, amely az összes érintett piaci résztvevőt magába húzza majd, az ilyen vitáknak gyorsan elejét veheti.
Alku tárgya
Ha a termelő nem szállít és igazolni sem tudja, miért nem, akkor előbb etikai eljárással, aztán választott bírósági eljárással vizsgálja az illetékes kamarai osztály az ügyet. Ha ezután sincs egyetértés, jöhet a polgári per, amely szinte biztosan az előbbi két fázisban megállapított tényeket veszi majd figyelembe. (Akkor is persze, ha fordított esetben a feldolgozó nem tudja például igazolni azt, hogy a megállapodáshoz képest eltérő mennyiségű vagy minőségű árut szállított a termelő - ilyenkor az eljárásban nem a gazda bukik.) Mivel a 4000-4500 milliárdra becsült közvetlen élelmiszer-felvásárlási érték mintegy harmadát kitevő feketekereskedelem legalább felét ez az egyezkedési kényszer kifehérítheti, az intézkedés nem tűnik rossz perspektívának.
Igaz, hosszas alku eredményeként a rendszerből kimaradtak a kereskedők. Az első javaslatokban ők is kötelezően a hosszú nevű gazdasági szervezet tagjai lettek volna, valakinek azonban bevillant: a jelenleg érvényes szabályok szerint egy saját elszámolású szervezet üzleti titkait (például hogy pontosan mennyi lisztet vagy mosóport adott el) a kereskedő nem köteles közölni a legszigorúbb hatósággal sem. Ezt a szakmában "food-non food" problémának nevezik, amely a forgalmazási és fogyasztási szokások megváltozása miatt alakult ki. A nagy bevásárlóközpontokban, de akár a sarki nonstop közértben az emberek központilag nehezen meghatározható arányban vásárolnak papírzsebkendőt, kenyeret vagy éppen hentesárut.
Ráadásul jelenleg mindenki csal. A beszállító a korrekt beszállítói szerződéses háttér hiánya miatt úgy forgalmazhat feketeárut, hogy azt senki nem veszi észre; tíz kenyérből egyre írnak számlát, és senki nem kérdezi meg, honnan volt ahhoz a liszt. Ebből fakad mindaz a rendetlenség, amely a hazai élelmiszerpiac árait össze-vissza lökdösi, és igazából még az sem tudható, mekkora valójában a hazai fogyasztás.
Az új rendszer azonban rendet is vághat: ha ugyanis a terveknek megfelelően a kötelező tagsághoz egynémely forgalmi elszámolások vagy netán puszta naturális termelési adatok kimutatása is kötelező feladatként társul, akkor joga lesz az illetékes hatósági ellenőrnek megkérdezni az őstermelőként paprikát áruló városi kofától, ugyan hány négyzetméteren is termett meg az a halom, amit 290 forintos termelői áron kínál. A hazai alapanyag-termeléshez kapcsolódó támogatások feltétele is lehet egy ilyen típusú elszámolás bemutatása; könnyen meglehet, hogy akár már a jövő évi primőrszezonban is inkább megéri egy legális feldolgozó- vagy felvásárlócégnek szerződéssel átadni az árut, mint a standolós feketekereskedőnek, egy esetleges szankció terhét kockáztatva.
Az új törvény egyik legfontosabb feladata tehát a szétesett rendszer ráncba szedése volna; nagy kérdés azonban, hogy mennyi esély van mindennek a gyakorlati felépítésére és karbantartására.
Nagyobb a tét
Az ügy politikailag legalábbis bizonytalan. Az új gigaszervezet vezetése kimondva-kimondatlanul a jelenlegi kormányhatalomból már kissé kilógó Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége (Magosz) felügyelete alá kerül, és információink szerint a célkitűzés számos személyi változást is hozhat a kormányzati struktúrán belül. A szervezet jelenlegi elnöke, Jakab István parlamenti alelnök, akiről úgy tudjuk, hogy - legalábbis egyelőre - nem pályázik a legnagyobb hazai "civil" gazdasági szervezet vezetői posztjára. Ugyanakkor felmerült az a verzió is, amely szerint az elszámoltatási kormánybiztosi posztjáról napokban felmentett Budai Gyula jelenlegi vidékfejlesztési államtitkár operatív szerepet kaphat a gigakamarában. Más forrásból azt is hallottuk, hogy később akár Fazekas Sándor mai vidékfejlesztési miniszter is szóba kerülhet az új szervezet vezetői posztjára. Négy alelnöke lesz az új testületnek, az egyik a kistermelőket, a másik az agrárérdekeltségben utazó vállalkozásokat, a harmadik a feldolgozókat jeleníti meg az országos döntéshozói joggal felruházott vezetésben. (Eddig a megyei kamarák önállóan dönthettek mind munkáltatói, mind egyéb megrendelési, illetve szolgáltató szerződéseikben.) A negyedik poszt egy olyan általános elnökhelyettes lesz, aki a koncepciót megfogalmazók szándéka szerint a rendszer összehangolásáért felel majd. A háttérben kemény személyi tárgyalások folynak már most. Mindez puszta humánpolitikai pepecselésnek tűnhet, holott nem feltétlenül az. A januártól létrejövő új agrárkamara mérhetetlen értékű termelői, feldolgozási és értékesítési adatbázis birtokába juthat.
Ám ezzel együtt is inkább pozitív a törvény előzetes mérlege. Például manapság azt találgatja a világ gabonakereskedelme, hogy az USA közép-nyugati államait sújtó szárazság és a viharok miatti terméskiesést miképpen kezeli a dollármilliárdokban számoló terménypiac. Könnyen elképzelhető, hogy akár már októberre másfél, netán kétszeresére nőhetnek a hazai felvásárlási árak, amire emelkedő árakkal reagál a hústermelés is. A mi termelőink jelentős része ugyanakkor jelen pillanatban is érvényes szállítási szerződéssel rendelkezik, amelyek az idei időjárási viszonyok ismeretében aligha tűnnek teljesíthetetlennek. A hírek szerint újra járják a "táskás emberek" (készpénzzel fizető nepperek) a határt, s a leszerződött árnál magasabb árat kínálva próbálják elvinni a szerződések "alól" az árut. Ezért fontos, hogy az ilyen ügyek rendezése a jövőben etikai vizsgálatok és választott bírósági perek tárgya lehet: ha valaki erre opponálva hozta létre az új kamarai törvényt, akkor igaza volt. Most már csak az a kérdés, ez a keret hogyan telik meg tartalommal.
