Per-újrafelvételi kérelem Bárdossy ügyében: Tetemrehívás

publikálva
2001/4. (01. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Per-újrafelvételi javaslat Bárdossy ügyében

AMagyar Igazság és Élet Pártja sohasem rejtette véka alá, hogy elképzelései a magyar múlt fontos pontjainak megítélésében jelentősen eltérnek a (számukra nyilván nem) mérvadó történészek véleményétől, most először fordult azonban elő, hogy álláspontjukat jogi természetű kérelemmel is alátámasztották. Bárdossy ügyének napirendre tűzése többek között egy, a párt számára nagyon is fontos történeti rehabilitációs folyamat egy újabb állomása: mint Csurka István pártelnök-frakcióvezetőnek a perújrafelvétel alkalmából tartott sajtótájékoztatóján elhangzott, a háború utáni Bárdossy-perben nem egyszerűen az első háborús miniszterelnököt, hanem a Horthy-rendszert kívánták elítélni, ezért egy sikeres jogi procedúra nem maradhat hatástalan az említett történelmi korszak megítélésére sem. A MIÉP ilyetén törekvései - mi tagadás - nem állnak távol a jelenleg hivatalosnak szánt történeti ideológia egyes formálóinak (Schmidt Mária, Tőkéczki László) nyilvánosság előtt is vállalt vélekedéseitől, amelyekben a Horthy-rendszert működő polgári demokráciaként vagy legalábbis annak valamilyen sajátos változataként (Tőkéczkinél: parlamentáris jogállam) igyekeztek beállítani. A rehabilitáció azonban Csurka szerint meg kell hogy álljon egy határon: állítása szerint kérelmük nem egy sorozat nyitánya, nincs szó a nyilasok bűneinek mentegetéséről, és nem kívánnak foglalkozni Szálasi Ferenccel sem, aki iránt a MIÉP nem érez semmiféle rokonszenvet. (Börtönben írott feljegyzéseiben Szálasi maga igen melegen emlékezett meg fogva tartása alatt kivégzett elődjéről: őt más kivégzettekkel és nyilván magával együtt vértanúknak nevezte, s ehhez még hozzátette: "Sokan jelöljük meg az utat, hogy Nemzetünk a Célba érhessen be. Be is fog érni és mi ezzel fogunk megszentelődni.")

Célba érés

A második világháború utáni számonkérések és megtorlások akkor is és azóta is komoly vitákat váltottak ki - ha nem is Magyarországon, ahol a népbíróságok 1950-es feloszlatása utáni négy évtizedben erre nem igazán nyílt lehetősége senkinek. A háború utáni pereket mindazonáltal en bloc csak a legelvetemültebbek (elsősorban a nyilas, szélsőjobboldali emigráció köréből) utasították el (az alapművet, a szintén nyilas Fiala- Marschalkó páros Vádló bitófák című, eredetileg Nyugaton megjelent könyvét immár a honi aluljárókban is megvásárolhatjuk). Általában inkább a megtorlás túlzottan kiterjedt körét, illetve annak kivitelezőjét, a Népbíróságot (lásd Ítél a nép című keretes írásunkat) érte kritika, különös tekintettel arra, hogy annak feladatai nem merültek ki a fasiszták, nyilasok, nácik és más háborús bűnösök elleni eljárások kezdeményezésében, de ők ítélték el - a teljesség igénye nélkül - a koncipiált Magyar Közösség-ügy vádlottjait, a MAORT-, a Standard-per, a Mindszenty-, a Rajk-per és mellékperei áldozatait. Ennek következtében a háborús és népellenes bűnös kategóriája a sűrű használat során meglehetősen kiüresedett, tekintve, hogy azt nyilas városparancsnok és kommunista államvédelmi tiszt vagy pártfunkcionárius is kikaphatta magának (Szálasi és Rajk felett egyaránt Jankó Péter tanácsvezető bíró ítélkezett).

Amiért Bárdossyt elítélték

A népbírósági pereket (melyeknek anyagát eredetileg oktatási célból kiadni szándékoztak, ám ettől utóbb elálltak az illetékesek) valamiképpen a kollektív megtisztulás állomásának tekintette az akkori hatalom, ahol a dramaturgia szerint a tanácsvezető bíró, a nép- ügyész és a pártok, tömegszervezetek által delegált politikai ügyészek saját verziójukat szerették volna előcsalogatni a vádlottakból; ezt a vádlottak provokálásával és gyakori személyeskedéssel igyekeztek elérni. Ennek különleges esete volt, amikor a Bárdossy-per alatt Szalai Sándor szocdem politikai ügyész és neves szociológus megpróbálta kiszorítani a vádlottból ama vallomást, miszerint nem az egész ország, hanem csak ő és társai a felelősek azért, hogy Magyarország a nácik utolsó csatlósaként fejezte be a háborút (Szalai naivan hitt abban, ha törekvései sikerrel járnak, javíthatja az ország helyzetét a párizsi békekonferencián).

A Bárdossy-per amúgy a kivitelezők szempontjából - és nem csak utólagos megítélés szerint - igencsak balul sült el: a volt miniszterelnök bíróság előtti helytállása (különösen szembeállítva az eljárás sutaságával és a mai szemmel elképzelhetetlen módszerekkel és viselkedési normákkal) még azt a Márait is reagálásra késztette, aki (Bibóhoz hasonlatosan) vallotta, hogy a keresztény középosztály 1944-45-ben végleg levizsgázott, és úgy történetileg, mint morálisan megbukott. ("A tárgyaláson kitűnően viselkedett, vállalta sorsát és felelősségét [...] Magasan helyzete és bírái fölött viselkedett, mártír lesz belőle" [Márai Sándor: Ami a Naplóból kimaradt, 1945-46, Vörösváry].)

A végül háborús és népellenes bűnökért elítélt Bárdossy ellen négy fő pontban emeltek vádat: a Délvidék elfoglalását, a Szovjetunió megtámadását, a Nagy-Britannia és az Egyesült Államok elleni hadba lépést és a miniszterelnöksége utáni szélsőségesen jobboldali, nácibarát közéleti szereplést pécézte ki az ügyész.

Az első vádpontért mai fejjel sem lehetne kizárólag, személyesen Bárdossyt felelőssé tenni: akkori politikája összhangban állt a magyar politikai elittel és az elődjével, Teleki Pállal közösen kidolgozott külpolitikai stratégiával, amely a kivárásra, Jugoszlávia széthullására játszott - és csak azt követően tartotta lehetségesnek a magyar beavatkozást (igaz, Teleki a végső lépést már nem tette meg, inkább az öngyilkosságot választotta). Más kérdés, hogy tudható volt - már ha valaki mást is el tudott képzelni a háború végkimeneteleként, mint a német győzelmet -, hogy a Jugoszlávia elleni agresszióban való részvételt a szövetségesek (különösen a jugoszláv hadsereg háború alatti szerepére és ennek következtében Jugoszlávia győztes hatalom mivoltára való tekintettel) "jutalmazni" fogják. Ennek megfelelően Bárdossyt a háború utáni Európa bármely országában elővették volna - pusztán azért, mert az adott kritikus időpontban ő volt a miniszterelnök, még ha ez ügyben a felelősségben osztozott a teljes kormányzó elittel (a bácskai bevonulást az amúgy antináci gróf Bethlen is melegen üdvözölte). A Szovjetunió elleni agresszió (ez, győztes nagyhatalomról lévén szó, szintén főbenjáró bűnnnek számított akkor Európában, és így kezelték Nürnbergben is) vádpontja már sokkal inkább ül Bárdossyn, bár a hadba lépésről nem ő, hanem a minisztertanács határozott, mégpedig döntő többséggel (csak Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter ellenszavazatáról tudunk), a végső döntést pedig Horthy személyesen hozta meg. A parlament megkerülésének vádja pedig tökéletesen álságos: igaz, Bárdossy a hadba lépés jóváhagyását csak utólag kérte, ám ezt a parlament nem is vette zokon, s csak jóval később vette napirendjére az indítványt: mire rábólintott a hadüzenetre, a német offenzíva már bele is ragadt Moszkva előtt a sárba. Az 1939-ben megválasztott Országgyűlés pedig, ha teheti és rajta múlik, már előbb és lélekszakadva megszavazta volna a hadüzenetet: minden idők egyik legundorítóbb összetételű parlamentjében javarészt az őrjöngő antiszemiták, nácibarátok, nyilasok, imrédysták és a kormánypárt szélsőjobboldala ültek és ágáltak.

Az ő egyik vezéralakjuk lett utóbb Bárdossy, aki Sztójayval és Rátz Jenővel, a kollaboráns kormány két vezetőjével együtt került be a parlamentbe 1944 tavaszán, utóbb aktívan rész vett a szélsőjobboldali, háborúpárti, nácibarát képviselőket tömörítő Törvényhozók Nemzeti Szövetségének munkájában, amely kimerült a mindenkori kollaboráns rezsim, legvégül a Szálasi-rendszer támogatásában. Bárdossy a parlamentben a háború végsőkig való folytatása mellett érvelt, 1944 őszén sikertelenül kilincselt egy Szálasival való találkozóért, ám a Nemzetvezető csak 1945 februárjában tudott időt szakítani egy másfél órás alkotó eszmecserére. Bárdossynak a hadüzenetekben (a döntő természetesen a szovjetek elleni, hisz a nyugati szövetségesek elleni hadba lépés inkább tragikomikus, és szorosan következik az előző lépés logikájából - ráadásul ezt tényleg kiszorították a magyar kormányzatból a németek) viselt felelőssége nem kisebb és nem nagyobb annál, mint hogy nem tudott és nem is akart szembeszegülni a vezető politikai osztály közhangulatával, és nemcsak hagyta belesodródni az országot a háborúba, hanem tevékenyen tett is érte. Más és meglehetősen történetietlen kérdés, hogy lett volna-e oly államférfi akkor Magyarországon, aki ezt meg meri tenni, hogy megúszhattuk volna-e így a háborút, s hogy elkerülhette volna-e végül a magyar zsidóság a tömeges deportálást és a genocídiumot.

Ami kimaradt a vádak közül

Mai perspektívából tekintve paradox módon a Bárdossy elleni főbb vádak között alig vagy egyáltalán nem szerepelt több potenciális vádpont. Például a miniszterelnöksége alatt meghozott 1941/XV-ös, a harmadik zsidótörvény néven ismeretes törvény, amely a magyar jogtörténet örök szégyenére fajgyalázásnak minősítette a zsidók és nem zsidók közötti házasságot, sőt a házasságon kívüli nemi kapcsolatot is. Szintén nem szerepelt a vádak között (nem véletlenül, s ez összefügg a per szándékolt pszichodramatikus funkciójával), hogy a magyar holokauszt első állomásai is Bárdossy idejére esnek: így mintegy húszezer, hivatalos megfogalmazás szerint "bizonytalan honosságú", de bizonyosan a 41-es magyar határok között élő zsidó Ukrajnába, Kamenyec-Podolszkij körzetébe való deportálása magyar közigazgatási, csendőri, honvédségi erők bevetésével (ott azután túlnyomó részüket legyilkolta az egyik német-ukrán bevetési csoport). Szintén Bárdossy miniszterelnöksége alá esett a délvidéki mészárlás, amelynek mintegy ötezer szerb és zsidó áldozatáért a per idejére már a maguk módján bosszút álltak a bevonuló szerb partizánok, és a több tízezer halottat követelő kontraöldöklés nem igazán erősítette a perek katartikus hatását (a jugoszlávok amúgy a hideg napok minden felelősét kikérték, és eddig kellően nem tisztázott, ám valószínűleg igen sajátos eljárás nyomán mindannyiukkal végeztek. Könnyen lehet, hogy Bárdossyra is ez a sors várt volna, ha nem végez vele a golyó 1946. január 10-ének reggelén).

Bárdossy ítéletének súlyosságát nyilván lehet vitatni - furcsa is volna utólag innen, 2001-ből melegen üdvözölni egy 1946-os halálos ítéletet. Meglehet, Bárdossyt furcsa, alig elfogadható (nép)bírósági körülmények, mai fejjel szinte elképzelhetetlen tárgyalásvezetési gyakorlat mellett, egy speciálisan e perre kiötlött és alkalmazott, hasznosnak vélt történeti-politikai fikció alapján ítélték el. De az ítélet nem volt justizmord, Bárdossy pedig minden volt, csak nem ártatlan. ´ maga így fogalmazott a siralomházban: "Belátom, hogy a jogosan felgyűlt indulatokat és keserűségeket le kell vezetni." És ha valakinek el kellett vinnie a balhét, akkor éppen ő volt az.

Barotányi Zoltán

Ítél a nép

A nyers számokat nézve elmondható, hogy a népbíróságok működésük alatt (1945. február 3-1950. április 1.) kilencvenezer ügyet vizsgáltak, csaknem hatvanezer embert helyeztek vád alá háborús vagy emberiségellenes bűnök miatt. 26 ezer vádlottat találtak bűnösnek, 476-ot ítéltek halára, és 189-et ki is végeztek (a több tízezer, vádemelés nélkül internált személy külön kategória alá tartozik).

Ha a népbíróságok nem kifejezetten (sőt egyáltalán nem) náciellenes buzgalmát legalább részben ki akarjuk szűrni, akkor (Deák István történész javaslata szerint) hátrább kell lépnünk: a népbíróságok 1948. március 1-jéig 322 személyt ítéltek halálra, és közülük 146 személyt végeztek ki - túlnyomó többségüket háborús cselekedeteikért. A történészek szerint a megtorlás eme mértéke leginkább a dán vagy a norvég eljárások keménységét érte el - ehhez képest Bárdossy kivégzése idején Hollandiában százezer polgár ült börtönben háborús bűncselekmény, illetve kollaboráció vádjával, Franciaországban és Olaszországban tízszer annyi embert végeztek ki statáriálisan vagy minden procedúra nélkül a győztes ellenállók, mint amennyi rendes eljárás után jutott a vesztőhelyre, a kelet-európai országokban pedig a háború utáni megtorlás borzalmassága lehetőség szerint arányban állt a háborús iszonyat mértékével.

A népbíróságok működése az akkori európai gyakorlatnak megfelelően több funkciót is szolgált: egyrészt persze a háború és az azt kísérő népirtás felelőseit szándékolták megbüntetni (a zsidóüldözés és a holokauszt mint önálló téma alig-alig bukkan fel, a háború utáni szovjet kiadványokban például a legyilkolt zsidókat egyszerűen a polgári lakosság veszteségei között tüntették fel). Emellett azon voltak, hogy kiiktassák a képből azokat a (hivatalos megfogalmazás szerint) lejáratott társadalmi csoportokat, melyek a háború utáni társadalmi átalakulás és politikai átrendeződés útjában állhattak. A magyar népbíróságok működtetőinek különbejáratú törekvése volt, hogy bizonyítsák kifelé: az ország népe alapvetően bűntelen, csupán egy szűk csoport és az általuk félrevezetettek követtek el bűnöket, befelé szólóan pedig az új rendszer (az ekkor még homályos karakterű demokrácia, utóbb népi demokrácia) számára megnyerhetőnek szánt tömegek szemét kívánták felnyitni: rámutatván arra, kik is vezették őket félre, és kiknek a kezében váltak kollektíve áldozattá (a zsidók mint elkülönült áldozati csoport megjelenése meglehetősen ritka: többnyire ők is csupán a fasizmus áldozatai címszó alatt szerepelhettek).

Miért akarják?

A MIÉP hivatalos honlapján (www.miep.hu) teljes egészében olvasható ama igencsak terjedelmes perújítási, illetve felülvizsgálati kérelem, amelyet aláíróként Csurka István jegyez, ám aligha ő a szerző: a kollektív (ám névtelenségben maradt) alkotói gárda feltűnően gazdag jogi és történeti anyagot kapart össze Bárdossy László védelmében. Figyelmük egyaránt kiterjed az utólagos jogi szankcionálás hátulütőire, a nürnbergi típusú törvénykezés problémáira, a nullum crimen sine lege elvének megsértésére, a Népbíróság kétes funkciójára, Jankó Péter (tanácsvezető bíró) szomorú sorsára, na és arra is, hogy Major Ákosnak (a másik tanácsvezető bíró) nem volt meg a megfelelő jogi képzettsége. Az előterjesztés szerint a vád minden pontja hazugságon alapul, és azt a téves történeti képet sugallja, ami máig is fertőzi iskolásaink lelkét. A felhozott érvek jelentős része kétségtelenül figyelemre méltó (mint a fentiekből kiderült, a Népbíróság tényleg nem minden esetben tekintette feladatának annak kiderítését, hogy mi is történt valójában), a szovjetek elleni hadba lépés leírása egyszerre festői és drámai, bár az anonim szerző azon érve, hogy a hadba lépést jelentősen befolyásolta a magyar népnek a barbár orosz bolsevizmustól való páni félelme, melyet a katyni tömegmészárlás is fűtött, nem teljesen állja meg a helyét (a katyni tömegsírokat csak jóval a magyar hadba lépés után fedezték fel a németek, ez adott módot az oroszoknak, hogy első lendülettel a friccekre kenjenek mindent). A perújrafelvétel szövege szerint Bárdossy az adott körülmények között mindig is a lehető legjobb politikát folytatta, Magyarország a bolsevizmus és a nemzetiszocializmus közé kerülve csak az adott módon viselkedhetett, a támadó oroszok és a védekező németek között pedig nem kétséges, kit kellett (volna) választania a hazának. Végül egy meglepetés: nem is üzentünk hadat a szovjetnek, csupán megállapítottuk a hadiállapotot, miután ők megtámadtak minket (ezután egészen a Donig védekeztünk, majd taktikusan magunkra húztuk az ellenfelet). A legvadregényesebb elképzelést Kállay Miklóstól idézi az ismeretlen szerző (hangsúlyozzuk: Csurka néhol érezhetően beleírt) - ezek szerint a kiugrás és a németekkel való szembefordulás a kommunisták ötlete volt, mert így sorra elhullanak a potenciális ellenfelek, s végül csak a föld alól előbújó komcsik maradnak a porondon.

Nyilatkozat

Megütközéssel értesültünk arról, hogy a kormány a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal élére Báthory Jánost nevezte ki.

Tiltakozunk a döntés érzéketlensége ellen. Báthory János részese volt az elmúlt évtizedek kisebbségpolitikájának. Része volt abban a döntésben, amely meghiúsította, hogy minden kisebbségi közösség számára elfogadható törvény szülessen a nemzetiségi és etnikai kisebbségek jogairól.

Tiltakozunk egy olyan ember kinevezése ellen, aki szerint nem a cigányok léthelyzete, hanem maguk a cigányok jelentik hazánk számára a veszélyforrást; aki szerint a Magyarországon élő nemzetiségieket nem illetik meg ugyanolyan jogok, mint a határainkon túl élő magyarokat.

Báthory János hivatalba lépése semmilyen reményt nem nyújt arra, hogy a következő években a kormány olyan kisebbségpolitikát folytasson, amely érdemben javít az egyre kilátástalanabb körülmények között élő romák helyzetén.

Budapest, 2000. december

Bak Zsófia tanár, Bársony János jogász, Bernátné Mohácsi Viktória tényfeltáró, Bólya János jogász, Csík Tamás vállalkozó, Dárdai Zsuzsa művészeti író, Daróczi Ágnes népművelő, Diósi Ágnes szociográfus, Diósi Katalin képszerkesztő, Droppa György környezetvédő, Fátyol Hermina gimnáziumi tanuló, Ferge Zsuzsa szociológus, Furmann Imre jogász, Geszti Petra egyetemi hallgató, Halmai Gábor alkotmányjogász, Hanti Vilmos pedagógus, Havas Gábor szociológus, Hegedű Zsuzsa szociológus, Hell István újságíró, Horváth Aladár pedagógus, Kadét Ernő építészmérnök, Kalla Éva, a Körtánc Egyesület elnöke, Kemény István szociológus, Kóczé Angéla szociológus, Kolompár József szociálpolitikus, Kovács Katalin szociológus, Kőszeg Ferenc, Magyar Helsinki Bizottság, Labodáné Lakatos Szilvia önkormányzati képviselő, Pécs, Mohácsi Erzsébet pedagógus, Molnár László zenész, Németh László szociálpolitikus, Noszkai Gábor jogász, Oláh Zoltán képzőművész, Orsós Éva kisebbégi szakértő, Radó Péter szociológus, Rajk László építész, Rézműves Melinda néprajzkutató, Schiffer András jogász, Setét Jenő szociális munkás, Szalai Erzsébet szociológus, Szikinger István alkotmányjogász, Tamás Gáspár Miklós filozófus, Trenycsényi Klára tanár, Zolnay János szociológus

publikálva
2001/4. (01. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra