Interjú

"Az emberek érzelmeivel játszanak, hogy elvegyék a kedvüket a cselekvéstől"

Szűcs Zoltán Gábor politológus a rezsim természetéről és az MTA ügyéről

Belpol

Újabb győzelme óta az Orbán-kormány sorra hozza a még hibrid rezsimekben is szokatlan lépéseket – mondja Szűcs Zoltán Gábor. Az MTA Politikatudományi Intézetének munkatársát az MTA-ügy lehetséges kimeneteleiről is kérdeztük.

Magyar Narancs: Úgy tűnik, kutatási témája bekopogott a munkahelyére.

Szűcs Zoltán Gábor: Nem az MTA-ügy hatására kezdtem politika és erkölcs összefüggéseivel foglalkozni, de persze motivált, ami az országban és világszerte még egy csomó helyen történik. Amikor a CEU-ügy egyre szomorúbb fordulatokat vett, már lehetett érezni, hogy ránk rúgták az ajtót, bár abban csak kollégáim, barátaim voltak érintettek. Most már valóban dörömbölnek a mi előszobánkban is.

MN: Mennyiben következik az Orbán-rendszer logikájából az MTA elleni támadás?

SZZG: Az elmúlt kilenc évben egy dologban volt következetes a kormány: mindenütt kiterjesztette a politikai kontrollt, felszámolta vagy korlátozta az autonóm intézmények önállóságát, politikai kinevezetteket ültetett minden terület élére. Ami az MTA-val történik, tökéletesen beleillik az általános mintába.

MN: Azt mondta, a világ más részein is élesen vetődik fel politika és erkölcs kapcsolata. Ami Magyarországon történik, beilleszthető egy nemzetközi trendbe?

SZZG: Nem kivételes, amit az Orbán-kormány csinál. Ezért is vitatkozunk azon, hogyan lehet elnevezni ezt a rezsimet. A szakirodalomban rengeteg példa van a demokráciákra messziről emlékeztető, de mégsem demokratikus, hibrid rendszerek leírására. Én a kompetitív autoriter rezsim megnevezést tartom a legjobbnak.

Szűcs Zoltán Gábor politológus

Szűcs Zoltán Gábor politológus

Fotó: Sióréti Gábor

 

Ami viszonylag újdonság, hogy míg a 80-as évek végének új típusú autoriter rezsimjei egy demokratizálódási folyamat közben rekedtek meg félúton, most viszonylag stabil, konszolidált demokráciák kerülnek veszélybe. Ebben Magyarország sajnos az élen jár, amit félreérthetetlenül jelez, hogy a Freedom House indexében első EU-s tagállamként csak részben szabad minősítést kaptunk. Pedig a Freedom House általában még le is van maradva a valós folyamatok mögött.

MN: A CEU-ügy, az MTA-ügy vagy az ellenzéki pártok pénzügyi – és képviselőik néhol fizikai – vegzálása szintlépés a rezsim kiépülésében?

SZZG: A köztes rendszereknél az egyik kérdés, hogy mi választja el őket a demokráciáktól; a másik meg az, hogy milyen politikai-hatalmi logikát követnek. Sokan már 2010 környékén kongatták a vészharangot, mert észlelték a rendszer működési logikájának a liberális demokráciákétól elütő jellegzetességeit. Igazuk volt, de ettől még a nem demokratikus vonások csak később halmozódtak fel olyan mértékben, hogy felmerülhetett az elhatárolás problémája. Szerintem a kvótanépszavazásra érdemes olyan pillanatként tekinteni, amikor már biztosan túl voltunk egy határon. Egy liberális demokráciában elképzelhetetlen lett volna a kampány egyoldalúsága és hangvétele, hogy az embereket szó szerint egy politikai gépezet vitte el szavazni.

MN: Érdekes, hogy ez 2016-ban történt, amikor már nem volt kétharmados országgyűlési többsége a Fidesznek.

SZZG: Az Orbánéhoz hasonló rendszerek, bár megsértik, imitálják is a liberális demokráciák működését – a formális hatalom mellett a népszerűségnek is központi szerep jut bennük. 2015 után kétharmad nélkül is tovább épülhetett a rendszer, mert nem az intézmények további alakítása volt a lényeg, hanem hogy a megfelelő gazdasági erőforrások segítségével működtetett politikai gépezet képes legyen fenntartani a rezsim társadalmi támogatottságát. Az ellenzék ezért is hiszi el újra és újra, hogy választásokon megbuktatható a kormány, sőt még a hatalom birtokosai is azt gondolják, hogy megbukhatnak. Ez önmagában nem teszi demokratikussá a rendszert, de megkülönbözteti a nyílt elnyomástól.

MN: November végén azt írta egy CEU melletti demonstrációról, hogy ez az utolsó tüntetés az autoriter rezsim kiépülésének történetében. Meglepte a decemberi tüntetéshullám?

SZZG: Fenntartom, hogy az egy „utolsó tüntetés” volt, ami azóta történik, sok szempontból nagyon más. Gyakorlatilag leomlottak a válaszfalak az ellenzéki pártok között, érvényét vesztette az a politikai logika, ami addig a rendszert és ellenzékét meghatározta. Az ellenzék rájött, hogy nem lehet tovább a régi módszerekkel politizálni. A tüntetéseken részt vevő emberek is sokkal jobban értik, hogy a bevett eszközök nem működnek. Lezárult egy korszak.

A Lánchídon

A Lánchídon

Fotó: MTI

 

MN: Úgy tüntetnek az emberek, hogy tudják, tüntetésekkel úgysem lehet megbuktatni a kormányt?

SZZG: Máshogy is tüntetnek, mint korábban, megjelent például a szimbolikus erőszak új szintje az utcai politizálásban, holott a baloldal hagyományosan rettegett az ilyen gesztusoktól. Ez önmagában nem elég a rendszer megváltoztatásához, de egy tanulási folyamatban, az emberek hozzáállásában, politikáról való gondolkodásukban nagy változást jelez.

MN: Miért épp a „rabszolgatörvény” váltotta ki ezt a fordulatot?

SZZG: Minden tiltakozási hullám engedelmeskedik bizonyos törvényszerűségeknek, van egy életciklusuk, a rabszolgatörvény miatti felháborodás is lecsengett egy idő után. Hogy egyáltalán elindulhatott, azt annak köszönhetjük, hogy decemberben több dolog találkozott, és ezek egymást erősítették. A CEU elüldözése komoly frusztrációt keltett sokakban, a CEU-s tüntetéseket szervező diákok baloldali fordulatot kerestek, és a rabszolgatörvény elleni tiltakozásban meglátták a lehetőséget. Ez összekötötte őket a szakszervezetek egy részének és a pártoknak a mozgolódásával. Persze, a tüntetéshullám korlátai is egyből nyilvánvalóvá váltak, egy kutatás szerint például nem nagyon sikerült új embereket bevonni, nagyjából ugyanazok mentek ki az utcára, mint korábban. A szakszervezetektől naivitás volt országos fellépést várni, a pártok pedig már az idei év két kampányára készülnek.

MN: A kormány hozzáállásában hozhat további autorizálódást, hogy keményebb ellenállással találkoztak?

SZZG: Tavaly április óta szabadesésben vagyunk, azóta nagyon sok mindent csinált a kormány, amit nem tett volna meg a választások előtt. Ilyen például az egységes médiaholding létrehozása. Ez nemcsak liberális demokráciákban elképzelhetetlen, de a kompetitív autoriter rezsimekben is párját ritkítja. Semmibe veszik a versenyjogot, a tulajdonjogot, nem is szégyellik, hogy ez nem média, hanem kormánypropaganda-gépezet. Említhetném a CEU-ügy vagy az MTA-ügy kezelését is, vagy a kemény hatósági fellépést a pártokkal szemben. Ez drámaian csökkenti az ellenzék mozgásterét, ami a hibrid rezsimek logikájába sem teljesen illeszkedik, hiszen ott sokat adnak a demokratikus látszatra.

MN: Tudna olyan rezsimet említeni, ami közel áll az Orbán-rendszer mai működéséhez?

SZZG: A 90-es évek Szlovákiája Mečiar alatt meglehetősen hasonlított ehhez a rendszerhez. Sokáig Malajzia is ilyen volt, igaz, ott most éppen pozitív változások indultak. Magyarország egyre inkább egy hegemón párt uralmának az intézményesítése felé mozog, ez az említett példáknál egy fokkal rosszabb. A nyílt politikai erőszak kordában tartása viszont feltűnően megkülönböztet bennünket több olyan rezsimtől, ahol a politikai berendezkedés egyébként hasonló. Ez valószínűleg az ország politikai kultúrájából fakad, és a valós helyzetnél szabadabbnak mutatja a magyar társadalom állapotát.

MN: Egy kerekasztal-beszélgetésen úgy fogalmazott, az ellenzék fő baja az, hogy nem képes 5-6 lépéssel előre gondolkodni. Ez az ő hibájuk?

SZZG: Ez egyszerű erőforrás-probléma. Bármilyen sikeres politikai szervezet rengeteg pénzt és komoly emberi erőforrásokat igényel. A magyar ellenzéki pártok ehhez képest rettenetesen szegények, igazából már 2006 óta. Az MSZP-nek maradt, a Jobbiknak kiépült egy értelmezhető szervezeti bázisa, a többi ellenzéki párt igazából emberek maroknyi csoportja, és ez számos praktikus problémát felvet.

false

 

A Momentumnak bizonyos értelemben szerencséje volt, hogy nem kerültek be a parlamentbe és nem darálja be őket az ottani működés, hanem elkezdtek szervezetet építeni. Meglátjuk, mekkora sikerrel.

MN: A kormány részéről a fokozatos centralizáció és hatalomkiterjesztés előre lefektetett stratégia, vagy a túlélés érdekében érzi szükségét a folyamatos nyomulásnak?

SZZG: A politika sosem teljesen racionális, minden politikusnak, politikai szervezetnek van egy karaktere. A centralizáció valószínűleg jól illik a Fidesz vezetőinek és különösen a miniszterelnöknek a személyes habitusához. Másrészt a Fideszben több évtizedes politikai tudás, szervezeti tapasztalat halmozódott fel, amihez majdnem korlátlan állami erőforrások társulnak. Elég furcsa lenne, ha nem stratégiákban gondolkodnának.

Az is befolyásolja a kormány működését, hogy a többi politikai szereplő kevéssé hatékony, nem tudnak ellenállni a központosításnak, a hatalom kiterjesztésének. Logikus, hogy az ellenzéki pártok összeomlása után az autonóm intézményeket jelölték ki következő célpontként.

MN: A korrupció, az új gazdasági elit kiépítése mennyire fontos ebben a történetben? Van olyan értelmezés, amely szerint az egész politikai projekt csak a lopás fedősztorija.

SZZG: Azt gondolom, félreérti a Fidesz vezetőinek gondolkodását, aki szerint ez csak a pénzről szól. A Fidesz alapvetően a politika nevű játékot játssza, abban szeretne nagyon sikeres lenni. Brutálisan, unfair módon, de újra és újra politikai küzdelmeket akarnak megnyerni.

A gazdaság alárendelt tényező. Pénz nélkül persze nem lehet politikát csinálni, főleg, hogy ennek a rendszernek olyan iszonyatos összegeket felemésztő céljai és eszközei vannak, mint a stadionépítés és a permanens kampány. Ezért kénytelenek úgy belenyúlni a gazdaságba, hogy mindig rendelkezésre álljon a szükséges pénzmennyiség. 2010 után ráadásul élt a vezetők emlékezetében a 2002-es választási kudarc, a gazdasági hátország kiépítésével a következő vereségre is készülhettek. Aztán kiderült, hogy nem olyan egyszerű őket leváltani, és ezek a megelőző intézkedések egy rendszerépítés elemeivé váltak.

MN: Amikor a politológiai szakirodalom azt találgatja, hogyan bukhat meg egy ilyen rezsim, nagy hangsúlyt szoktak helyezni a külső körülmények változására. Ebből a szempontból van jelentősége annak, hogy Magyarország az EU tagja?

SZZG: Bozóki András és Hegedűs Dániel nevezte kívülről korlátozott hibrid rezsimnek a magyart, ami azt jelentené, hogy az uniós tagság miatt Orbánék bármit azért nem tehetnek meg. Ma már ők is azt gondolják, hogy 2017 után szintet lépett a rezsim, és ez a korlátozás nem olyan erős, mint amilyennek korábban tűnt. Én inkább azt hangsúlyoznám, hogy az EU a modern magyar történelemben példátlan mennyiségű szabad pénzforrást biztosított és biztosít az Orbán-rezsim számára.

Ebből épült fel a Mészáros-birodalom – korábban a Simicska-birodalom –, a rendszer gazdasági háttere, a folytonos politikai erőfölény biztosítéka. Ehhez képest az unió korlátozó szerepe korábban sem volt nagyon erős, és mintha tovább gyengült volna. Magyarország képviselői ott ülnek és szavaznak az uniós intézményekben, a lényeges döntésekhez egyhangúság kell, ezért az EU akkor sem tudná hatékonyan korlátozni a magyar kormányt, ha nagyon akarná. Szerencsétlen helyzet ez.

MN: A Sargentini-jelentés vitájában már nem is próbálta magyarázni a bizonyítványt a miniszterelnök.

SZZG: Ez inkább az európai pártszövetségek szempontjából volt fontos. Volt egy pillanat, amikor az Európai Néppárt (EPP) kihátrálni látszott Orbán és a Fidesz mögül. Most mintha megúszták volna, de meggyőződésem, hogy véget ért egy korszak a Fidesz és az EPP viszonyában, a bizalmat felváltotta a kölcsönös bizalmatlanság, a Néppártban rájöttek, hogy a Fidesz súlyos politikai tehertétel, amitől azonban nem tudnak szabadulni.

MN: Visszatérve az MTA-ügyre, az akadémiai dolgozók jelentős része a Palkovics-féle pályázat bojkottját szorgalmazza. Ez más stratégia lenne, mint amit a megtámadott autonóm intézmények eddig választottak. Lehet még reménykedni?

SZZG: A rendszer története lokális ügyek esetleges kimeneteléből áll össze. Az MTA-ügy is más, mint az összes többi. Jóllehet, a CEU-t is védték konzervatív professzorok, az MTA egy nemzeti intézmény, még kevésbé pártzászlós, a Professzorok Batthyány Körének megmaradt tagjai is mellé álltak. Továbbá Palkovics miniszter elképzelései szakpolitikai szinten az összes többi ügyhöz képest is feltűnően értelmetlenek és védhetetlenek.

false

 

A kormány megteheti, hogy megvédi a Palkovics-tervet, ebben az esetben elkerülhetetlen lesz a durva konfrontáció. El is léphetnek a miniszter mögül. Ez súlyos politikai vereség lenne, de több ilyet bevállaltak már, mert tudják, hogy nincsenek erős politikai ellenfeleik. A harmadik lehetőség, hogy kierőszakolnak valamilyen szimbolikus győzelmet, ami érdemben nem változtat a fennálló helyzeten.

MN: Akkor a végeredmény azon is múlhat, hogy ez Palkovics vagy Orbán ügye?

SZZG: Pletykák mindenre vannak. Az összeesküvés-elméletek szerint a legrosszabbra kell felkészülnünk, de olyat is hallottunk már, hogy az MTA szétverése a miniszter magánmániája. Beláthatatlan, hogy mi lesz. Hiába illene bele a rendszer logikájába a kontroll kiterjesztése az Akadémia fölé, ez nem határozza meg egyértelműen az ügy kimenetelét, mert minden eset egyedi, a politikai szereplők is mérlegelnek, és sok múlik azon, hogy a közvélemény miként reagál. Innen nézve reménykedhetünk, és reménykedünk is.

MN: Egy cikkében azt írja, „az ellenállás reménytelen, de nem értelmetlen”. Ezt a saját helyzetükre is igaznak tartja?

SZZG: Ahol az egyik félnél van minden ütőkártya, a másiknál pedig semmi, ott nehéz az elszántságon kívül mást felmutatni. Az autoriter rendszerek a nyílt elnyomás mellett az emberek érzelmeivel szeretnek játszani, hogy elvegyék a kedvüket a cselekvéstől. Erre két klasszikus módszer van: az ígéret és a fenyegetés. Az MTA ügyében is hallottuk mindkettőt, de az igazi feladat az, hogy ettől a kommunikációtól függetlenítsük magunkat.

Ha mindig erre figyelünk, ha azon gondolkodunk, meddig érdemes ellenállni, az arra csábít, hogy ne csináljunk semmit. Most a rezsim ellenzéke nincs abban a helyzetben, hogy a rendszer vége felé mutató politikai mozgalmat indítson el, és ebben az MTA-ügy sem fog fordulatot hozni. Nincs biztató jövőkép, nincs túl sok remény. De nem is a remény miatt érdemes ellenállni, hanem mert ha nem csinálunk semmit, akkor egész biztosan még rosszabb helyzetbe kerülünk.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.