Emberek baltákkal

  • Ara-Kovács Attila
  • 2012. szeptember 6.

Diplomáciai jegyzet

A csábító anyagiakon túl van itt valami más is, ami Szafarov kezéről leoldotta a bilincset. A meghökkentően, de meg nem tévesztően hasonlatos világlátás, világszemlélet. A baltás gyilkosság utótörténetében beállt meglepő fordulatnak alighanem ez a kulcsa.

Hogy miért nincs semmi esély a kormányfő által oly „jól” eltervezett keleti nyitásra, azt az időközben szélesre dagadt azeri baltás konfliktus mutatja a legjobban. Ahhoz, hogy valaki sikerrel tudja megvívni a maga érdekütközeteit az Európa peremén vagy még azon is túli – például kazah – környezetben, komoly erőre van szüksége. Nem alaptalan állítás, hogy e fontos energetikai forrásállamokban már rég ott vannak a britek, franciák, németek, az amerikaiakról nem is beszélve. Ám, hogy e klubhoz Magyarország is csatlakozhasson, ahhoz nem elég Orbán erőlködése. Merthogy kellő erővel nem rendelkezünk, az eddig is nyilvánvaló volt mindenki előtt, kivéve magát Orbánt.

Persze nem lett volna eleve reménytelen vállalkozás megerősíteni ottani pozícióinkat, ám ehhez annak felismerésére lett volna szükség, hogy ezt Magyarország csak szövetségesekkel tudja megvalósítani. Orbán ezt másként gondolta, csakhogy itteni kétharmada a határokon túl már nem működik, jól feltárták erőszakos politizálásának következményeit a Szlovákiában, Romániában történtek. Még kevesebb esélye van annak, hogy a Dél-Kaukázusban vagy a Közel-Keleten e politikával sikereket érhessen el.

Orbánnak nincsenek szövetségesei, és jól látható, hogy az idő előrehaladtával legfeljebb baltás gyilkosokra számíthat; Londonra, Berlinre, Párizsra, Washingtonra azonban nem. Szembe kell néznünk azzal, hogy amíg Magyarországon ez a kormány és ez a miniszterelnök van hatalmon, a gazdaság számára lehetetlen lesz kijutni a globális együttműködést igénylő piacokra. A Nyugat undorodva utasít vissza mindennemű felajánlkozást, a kevésbé finnyás Kelet viszont, érzékelvén súlytalanságát, hagyja Orbánt futni néhány kört, aztán kíméletlenül a szemébe röhög.

Oktalannak érzem azokat a felvetéseket, amelyek a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, valamint a Külügyminisztérium felelősségét latolgatják a kérdésben, keresve a módját, hogy Navracsicsot és Martonyit sajnálkozva felmenthessék. Hrayr Tovmasyan örmény igazságügy-miniszter levele mutatja a legjobban, hogy ő, távoli irodájából idepillantva, többet érzékel a magyar valóságból, mint számos magyar közszolga és elemző. Az a tény, hogy nem „Kedves Miniszter Úr” megszólítással kezdte kollégájának szóló szemrehányó levelét, hanem puszta „Kedves Navracsics”-csal, annak bölcs belátásáról tanúskodik, hogy szerinte sem a magyar KIM, sem a magyar KÜM élén nem miniszter áll, hanem csak egy Navracsics, meg csak egy Martonyi. Két igazi senki, akiknek ismereteire nem tart igényt a magyar miniszterelnök, tehát gyakorlatilag senki.

Ehhez a baltásügyhöz is legfeljebb annyi közük lehet, mint bárkinek, aki e cikket olvassa, ám míg az olvasókat felelősség az ügyben nem terheli, addig Orbán környezetét igen. De nemcsak a becsületük forog kockán amiatt, mert nem akadályozták meg Orbán azeri üzletét, hanem valamennyiünk biztonsága is. Nem véletlen, hogy a Kreml szolgálatában álló afféle megmondóemberek örömmel tárták és tálalták fel máris az esetben rejlő nagy lehetőséget, melyet – egyébként okkal – a NATO testén éktelenkedő óriási sebnek neveznek. Való igaz, azzal, hogy Magyarország habozás nélkül belement a baltásüzletbe, nemcsak magáról állított ki iszonyatos képet, de arról a klubról is – a NATO-ról és az unióról –, amelybe oly meggondolatlanul pár éve felvételt nyert. Moszkva számára tiszta haszon minden olyan történet, mely a posztszovjet térség államaiban kellő hatékonysággal rontja a Nyugat imázsát. Márpedig – amint a példa mutatja – a magyar jobboldal igazán tudja, hogyan rontson rajta.

A cinikus kijelentés mögött, miszerint „a magyar kormánynak nincs különösebb teendője már az ügyben”, az a kalkuláció húzódik meg, hogy minél nagyobb a botrány, Azerbajdzsán, valamint közeli és távoli partnerei annál hálásabbak lesznek majd az áldozatkészségünkért. Nos, némileg ismervén a térségi viszonyokat, nem tanácsolnám a miniszterelnöknek, hogy erre mérget vegyen.

A magyar lépés különösen kényes helyzetbe hozta azokat az európai hatalmakat, amelyeknek diszkrét jelenlétre van szükségük a térségben ahhoz, hogy a lebonyolított üzleteket demokratikus hátországukkal elfogadtathassák. A baltás gyilkosról szóló beszámolók nem igazán előnyösek az Azerbajdzsánnal boltoló német, brit, francia kormánynak, s még kevésbé Washingtonnak, amely ráadásul komoly katonai és hírszerzési erőfeszítéseket tesz, hogy a fontos kőolajforrások régióiban a kényes egyensúlyt fenntarthassa. A legrosszabbkor jön Izraelnek, s mindazon országoknak, amelyek Irán megfékezésén dolgoznak, hisz Azerbajdzsán az esetleges támadás egyik fő felvonulási területe, de mindenképp légi korridor a majdan az északról támadó repülőgépek számára.

És a kialakult helyzet rendkívül kellemetlen Törökországnak is, amely diplomáciailag az elmúlt két évet arra szánta, hogy rendezze évszázados vitáját Örményországgal. Baku eddig is gyanakodva figyelte a két ország közeledését, most pedig már hivatalos szinten is követeli: Ankara álljon egyértelműen az azeri igények mellé.

Nem kétséges, Orbán számos szempontból komoly segítséget nyújtott Ilham Alijev azeri elnöknek, aki arra készül, hogy 2013 októberében ismét megméretteti magát a soron következő elnökválasztáson. Az nem kétséges, hogy végül ő jön ki győztesen, ehhez minden eszköz a rendelkezésére áll, ugyanakkor sok forrás utalt már korábban rá: komoly tiltakozás várható majd a vele szemben álló, politikailag egyre inkább motivált ellenzék és annak pártjai részéről. Ramil Szafarov „kiszabadítása” viszont most jócskán csökkentette az Alijevre váró ebbéli kockázatokat, hisz a nemzet hősének megmentőjeként tüntetheti fel magát a kampányban. Ennél hálásabb dolog pedig nincs a mai Azerbajdzsánban.

Mindez számos szempontból arra kényszerít bennünket, hogy újragondoljuk a magyar lépés mögöttes indítékait. Az nagyjából tisztázódott, hogy végül is nem a magyar állampapírok megvásárlása lett Szafarov szabadulásának ellentétele. Milliárdokat ugyan remélhetett az elbizakodott Orbán, a dörzsölt és a nemzetközi diplomáciában nála sokkal járatosabb Alijev viszont ilyesmire egészen biztosan nem gondolt. Viszont aligha tagad majd meg magyar partnerétől némi aprópénzt, már csak politikai szemléletük, hatalomgyakorló technikáik és a közpénzekhez való viszonyulásuk feltűnő hasonlósága okán sem.

Az elnök, Alijev családja és pártcsaládja is gyakorlatilag minden közberuházásból részesül; legutóbb a Baku által vendégül látott idei Eurovízió ingatlanprojektjei révén jutott ő és a mögötte álló Új Azerbajdzsán Párt mesés összegekhez. A különösebben nem is rejtegetett politikai korrupciós fejlemények, nem is beszélve az ottani pártfinanszírozás kreatív megoldásairól, a magyarok számára is félelmetesen ismerősek lehetnek, így mindössze a neveket kellene kicserélnie annak, aki párhuzamos oknyomozó riportot készülne írni a két országról. Az azeri Azenco építőipari konszern nevét kell csak behelyettesítenie, mondjuk a Közgéppel.

Jól látható azonban, hogy a csábító anyagiakon túl van itt valami más is, ami Szafarov kezéről leoldotta a bilincset. A meghökkentően, de meg nem tévesztően hasonlatos világlátás, világszemlélet. És a baltás gyilkosság utótörténetében beállt meglepő fordulatnak alighanem ez a kulcsa.

(A Magyar Narancs holnapi száma több cikkben foglalkozik Safarov kiadásával és az örmény–azeri viszonnyal.)

Figyelmébe ajánljuk

Fülsiketítő hallgatás

„Csalódott volt, amikor a parlamentben a képviselők szó nélkül mentek el ön mellett?” – kérdezte az RTL riportere múlt heti interjújában Karsai Dánieltől. A gyógyíthatatlan ALS-betegséggel küzdő alkotmányjogász azokban a napokban tért haza a kórházból, ahová tüdőgyulladással szállították, épp a születésnapján.

A szabadságharc ára

Semmi meglepő nincs abban, hogy az első háromhavi hiánnyal lényegében megvan az egész éves terv – a központi költségvetés éves hiánycéljának 86,6 százaléka, a teljes alrendszer 92,3 százaléka teljesült márciusban.

Puskák és virágok

Egyetlen nap elég volt ahhoz, hogy a fegyveres erők lázadása és a népi elégedetlenség elsöpörje Portugáliában az évtizedek óta fennálló jobboldali diktatúrát. Azért a demokráciába való átmenet sem volt könnyű.

New York árnyai

Közelednek az önkormányzati választások, és ismét egyre többet hallunk nagyszabású városfejlesztési tervekről. Bődületes deficit ide vagy oda, választási kampányban ez a nóta járja. A jelenlegi főpolgármester első számú kihívója már be is jelentette, mi mindent készül építeni nekünk Budapesten, és országszerte is egyre több szemkápráztató javaslat hangzik el.

Egymás között

Ahogyan a Lázár János szívéhez közel álló geszti Tisza-kastély felújításának határideje csúszik, úgy nőnek a költségek. A már 11 milliárd forintos összegnél járó projekt új, meghívásos közbeszerzései kér­dések sorát vetik fel.

Mit csinál a jobb kéz

Több tízmillió forintot utalt át Ambrózfalva önkormányzatától Csanádalbertire a két falu közös pénzügyese, ám az összeg eltűnt. A hiány a két falu mellett másik kettőt is nehéz helyzetbe hoz, mert közös hivatalt tartanak fönn. A bajban megszólalt a helyi lap is.

Árad a Tisza

Két hónapja lépett elő, mára felforgatta a politikai színteret. Bár sokan vádolják azzal, hogy nincs világos programja, több mindenben markánsan mást állít, mint az ellenzék. Ami biztos: Magyar Péter bennszülöttnek számít abban a kommunikációs térben, amelyben Orbán Viktor is csak jövevény.

„Ez az életem”

A kétszeres Oscar-díjas filmest az újabb művei mellett az olyan korábbi sikereiről is kérdeztük, mint a Veszedelmes viszonyok. Hogyan csapott össze Miloš Formannal, s miért nem lett Alan Rickmanből Valmont? Beszélgettünk Florian Zellerről és arról is, hogy melyik magyar regényből írt volna szívesen forgatókönyvet.

„Könnyű reakciósnak lenni”

  • Harci Andor

Új lemezzel jelentkezik a magyar elektronikus zene egyik legjelentősebb zászlóvivője, az Anima Sound Sys­tem. Az alapító-frontember-mindenessel beszélgettünk.