Nemrég igen érdekes cikk jelent meg a The Jerusalem Postban. A szerző, Leslie Susser arra figyelmeztet, hogy Benjamin Netanjahu kormányának inkább előbb, mint utóbb mindenképpen választania kell, vajon melyik doktrína mellett kötelezi el magát: Menachem Begin álláspontját követi-e, mely szerint Izrael nem engedheti meg, hogy a térségi iszlám államok valamelyike is atomfegyverhez jusson, vagy pedig David Ben-Gurionét, aki arra intett, a zsidó állam nem kezdhet katonai vállalkozásba legalább egy nagyhatalom támogatása nélkül. A begini félelmek érthetők, különösen, ha azon iszlám államok Izraellel kapcsolatos céljaira gondolunk, amelyek már tettek (Szíria), illetve épp mostanság tesznek kísérletet, hogy atombombát építsenek (Irán).
A Ben-Gurion-féle állásponton viszont némileg módosított az idő. Amikor Izrael alapító miniszterelnöke 1948-ban védelmi háborúra kényszerült a környező arab államokkal, illetve a tulajdonképpeni állami entitással nem rendelkező palesztinokkal szemben, még maga mögött tudhatta az épp formálódó kelet-európai blokk szimpátiáját is. A későbbi izraeli–arab háborúkban azonban a volt Szovjetunió és csatlósai már teljes mellszélességgel ez utóbbiak mögé álltak, sőt olykor heccelték is őket a támadásra. Izrael – nem csak a hidegháborús logika alapján – a Nyugatra, elsősorban az Egyesült Államokra támaszkodhatott. Így van ez mindmáig, ám a The Jerusalem Post idézett cikke most arra figyelmeztet: Izrael és Amerika viszonya sokkal komplikáltabbá vált, mint volt eddig bármikor, tehát Jeruzsálemnek jobb lenne valahogy egyesíteni a begini és a Ben-Gurion-féle doktrínát: úgy kell megakadályoznia Irán nukleáris ambícióit, hogy ezzel ne veszítse el Washington támogatását.
De valóban komplikáltabb lenne ez a viszony, mint volt korábban? Az tény, hogy Barack Obama megpróbált hátat fordítani a korábbi hidegháborús logikának, és egy kiegyensúlyozottabb arab politikát keresni. Még el kell telnie egy kis időnek, hogy biztosan kijelenthessük, volt-e ennek a kísérletnek szerepe az „arab tavasz” kibontakozásában, s ha igen, mekkora. De az korántsem igaz, hogy Washington és Jeruzsálem korábbi vitáit a maiak felülmúlnák. A dolog természetéből fakadóan bár Washington kész volt támogatni Izrael önvédelmi háborúit, történt mindez olyan heves viták közepette, melyekre a mostani Obama–Netanjahu-konfrontáció még csak nem is emlékeztet. Elég Henry Kissinger amerikai külügyminiszter és Golda Meir izraeli miniszterelnök mindenki által ismert „igen éles nézeteltéréseire” utalni a Jom Kippur-i háború idején (Abraham Rabinovich: The Yom Kippur War, Schocken Books, 2004, 498. skk.).
Viszont komoly hatást gyakorolhatnak a „kiegyensúlyozottságra” törekvő Obamára az „arab tavaszt” követő fejlemények, vagyis az a komoly konfliktus, amely a hatalomra került erők és a hatalom perifériájára szoruló – ott megrekedt – radikális elemek között épp most van kibontakozóban. Amint nemrég írtam: nem a nyugati befolyás, hanem saját befolyásuk elszálló illúziója kergeti ma az utcára az őrjöngő tömeget, vagy diplomáciai képviseletek és nemzetközi békefenntartó erők elleni fegyveres fellépésre azokat, akik az al-Káida kimúlását követően új ideológiát kovácsolnak egy új iszlamista felkeléshez. Ez pedig könnyen változtathat azon a nyitottságon és empátián, amit Obama és általában a Nyugat eddig e tömegek lázadásával kapcsolatban mutatott. Így, ha az „arab tavasz” igen rosszkor is jött Izraelnek, táplálva a Nyugat illúzióit az arab térség demokratizálódásával kapcsolatban, rövid távon annál hasznosabb lehet számára az „iszlám forradalom” után most kibontakozó iszlamista ellenforradalom, mely könnyen szertefoszlathat minden korábbi illúziót. A szituáció hozzásegítheti Jeruzsálemet, hogy úgy feleljen meg a Begin-doktrínának (iráni atomlétesítmények likvidálása), hogy mindeközben ne kelljen feladnia a Ben-Gurion által megfogalmazott imperatívuszt (ráébresztve Obamát, ki is képviseli valójában a nyugati érdekeket és értékeket a Közel-Keleten).
Izraeli hírszerzési források által készített stratégiai helyzetelemzés messzemenően visszaigazolni látszik ezt a feltételezést. Az elemzés hét pontba foglalta össze készítői véleményét az amerikai amatőr film által elindított nyugtalanságokról és azok várható következményeiről:
1. Az amerikai iszlámellenes amatőr film – szögezik le – nem oka a zavargásoknak, azt csak ürügyként használják fel a radikálisok.
2. Az események mögött terrorizmussal okkal vádolható iszlamista szervezetek húzódnak meg.
3. A különböző titkosszolgálatok egyelőre még nem térképezték fel e szervezetek működésének belső mechanizmusait, kapcsolataikat, de az már most nyilvánvaló, hogy sokkal erősebbeknek és hatékonyabbaknak bizonyulnak, mint azt korábban gondolták.
4. Mindezek miatt nem zárható ki, hogy e szélsőséges csoportok elég erősek lesznek ahhoz, hogy kiszoríthassák a hatalomból azokat a „mérsékelt” elemeket, akiket az Amerika által támogatott „arab tavasz” segített pozíciókba.
5. Azon kívül, hogy Amerika két, ötven-ötven főből álló szakaszt kiküldött líbiai és jemeni képviseletének megvédése érdekében, s elképzelhető, hogy még egy harmadikat küld majd Szudánba is, nem jelenti azt, hogy további nagyobb egységek jelennének meg a térségben, hisz ezzel Washington az ottani rezsimek hitelét ásná alá. Ennélfogva a demokratikus úton választott kormányzatok kizárólagos feladata megküzdeni a radikálisokkal.
6. Az Egyiptomot, Líbiát és Tunéziát vezető Muszlim Testvériség adta kormányok így komoly dilemmával szembesülnek: tartsanak-e ki Amerika mellett, melynek támogatására feltétlenül rászorulnak, vagy fogjanak-e össze a radikálisokkal, helyet adva nekik a kormányokban.
7. Az izraeli értékelés szerint a hatalom megosztása a radikálisokkal néhány országban már kezdetét vette, szembefordulva így mind Obama politikájával, mind pedig az „arab tavasz” eredeti (demokratikus) céljaival.
