Öt hónappal megválasztása után François Hollande francia elnök letette az asztalra gazdasági reformtervét – mások szerint mentőötleteinek szerkesztett változatát. Nem tudni róla, hogy uniós szinten egyeztetett volna bárkivel is – miként tette azt elődje, Nicolas Sarkozy, bár aztán az ő elképzeléseiből sem valósult meg túl sok. Viszont Hollande programja az Agenda 2014 címet viseli, ami óvatos optimizmusra és harsány gúnyra egyaránt okot adott a francia közéletben.
Az elnevezést a francia elnök nyilvánvalóan Gerhard Schröder volt német kancellár 2003-ban meghirdetett Agenda 2010-étől kölcsönözte. Első ránézésre ez biztató jelnek számít, hisz a schröderi kezdeményezés célja a német gazdaság irányváltása és módszereinek megváltoztatása volt, és nem mellesleg roppant sikeresnek bizonyult. 2003-ban persze senki sem gondolhatott még az öt év múltán bekövetkezett válságra, ám a német gazdaság – mint a kontinens instrumentálisan és kultúrájában is legfejlettebb mechanizmusegyüttese – érzékelte az addigi globális trend határait, és gyorsan adaptálódott a változó feltételekhez. Így köztudomásúlag ma a német vezetés számára már nem saját gazdasága okozza a legtöbb fejfájást, hanem az, hogy olyan környezetben kénytelen működni, amely nemcsak objektíve képtelen a modernizációra, de szubjektíve sincs arra felkészülve.
Amint korábban már megírtam: Schröder Agenda 2010-e kétségkívül a politikai baloldalról jött, de hagyományos értelemben sohasem volt baloldali. Alapvetően liberális programnak bizonyult, amihez a német jobboldal „felvilágosult készséggel” asszisztált, s amelynek belső logikájához Angela Merkel ma is feltétlenül igazodik.
Kérdés tehát, mennyiben tekinthetők liberálisnak Hollande elképzelései, s milyen mértékben tudja konszenzusosan – Európára és a nemzeti érdekekre koncentrálva – maga mellé állítani ideológiai vetélytársait?
Hogy ez utóbbival kezdjük: a Radikális Baloldal (PRG) – egy nevével ellentétben centrista párt – kivételével a programot gyakorlatilag minden politikai erő bírálja – még a Szocialista Párton belül is sok ellenzője akad az elképzeléseknek. A legnagyobb jövedelmek „szupermegadóztatásának” gondolata – 75% – máris felkorbácsolta a populista kedélyeket. A baloldal kevesli, hogy csak a leggazdagabbakról beszél a program, s nem a gazdagokról általában; a jobboldal pedig okkal figyelmeztet rá: Schröder nem a megszorítások kedvéért – azaz a puszta takarékoskodásért, a hiány mérséklésének céljából – vezetett be megszorításokat, hanem mindenekfölött a versenyképesség növeléséért.
Hollande nyilvánvalóan felismerte, hogy olyan konszenzust nem képes teremteni, mint német kollégája, így igyekezett (majdnem) mindenkinek megfelelni – legalábbis a baloldalon. Kilátásba helyezte a „munkahelyek flexibilitását”, azaz állások megszüntetését a munkafolyamat ésszerűsítésének függvényében, de mindjárt ezután az alkalmazotti bérek garantálását, mi több, a reálbérek megőrzésének fontosságát hangsúlyozta. Csak emlékeztetni szeretnék rá, a német alkalmazotti réteg – ha nem is zokszó nélkül, de – tudomásul vette: a jövő nem építhető a régi módszerekkel, tehát évekre le kell mondania a bérfejlesztésről, adott esetben bele kell nyugodnia abba is, hogy a bér valamelyest csökkenjen. Ma egy munkaóra költsége a franciáknál 12-13 euró, míg Németországban ennek csak a fele, 6-7 euró.
Az Agenda 2014 – figyelmeztet rá a Les Echos vezércikke – más célokat követ és más módszereket ajánl, mint az Agenda 2010, így aligha várható tőle, hogy orvosolja az alapproblémákat, fordulat meg végképp elképzelhetetlen – állapították meg máris a szakemberek.
Hollande törekvése, hogy az államháztartás éves hiányát 3 százalék alá szorítása, indokolt és érthető, de az adók növelése – 10-10 milliárdos bevétel a háztartásokra, illetve a vállalkozásokra kivetett új adókból, illetve az állami kiadások szintén 10 milliárdos csökkentése, összesen tehát 30 milliárd euró – a keresletet nem növeli majd, így a termelékenységnek sem fog kedvezni. Schröder tudta, hogy csak az adók csökkentése eredményezhet fellendülést, Hollande mégis ezzel ellentétes megoldást választott. Vajon miért?
A választ alighanem az a szemlélet rejti, mely a francia baloldalt olyannyira jellemzi manapság, s amely akadályozza Hollande-ot is, hogy országát elsősorban az unió részének tekintse, ne olyan entitásnak, melynek önmagát az unióval – és elsősorban Németországgal – szemben kell meghatároznia (hogy ne mondjam mindjárt: védenie). Ez nem feltétlenül „baloldali” látásmód persze, elvégre – a mostanitól ugyan egészen elütő körülmények között – François Mitterrand, Helmut Kohllal együtt, valaha motorja volt a kontinentális együttműködésnek és integrációnak.
A szocialista Mitterrand-nal és jobboldali elődjével, Sarkozyvel összevetve Hollande viszont inkább az otthoni barkácsolásban leli örömét, ahelyett, hogy a globális megoldások szabályaihoz igazodna. Vagyis nem látja be, hogy a gazdasági szemléletváltás nem baloldali vagy jobboldali, hanem – ha mindenáron ideológiát akarunk keresni hozzá, akkor a nyílt társadalmak belső mechanizmusaihoz illeszkedően – liberális kell hogy legyen. Mint amilyen előtte a jobboldali populista Sarkozy, vagy még korábban a baloldali pragmatista Mitterrand gazdasági szemlélete volt. Minden más alternatíva nemzeti különutakhoz, vagyis a semmibe vezet. A nyugati demokráciákban nem lehet ettől elütő, unortodox vagy bármi más néven nevezett gazdasági vagy egyéb politikát csinálni eredményesen és büntetlenül.
