Nemrég készült el az a felmérés Romániában, amely – az Adevărul című vezető napilap kommentárja szerint – meglepő eredménnyel zárult. A fiatalok több mint fele úgy véli: az életkörülmények a Ceauşescu-érában sokkal jobbak voltak, az életnívó jóval magasabb volt, mint manapság. Persze aligha érdemes azokat a fiatalokat okolni ezért, akiknek a mindennapjai nem sorban állásokkal telnek, akik nem ismerik a hiánygazdaságot, s legfeljebb csak azért nem tudnak hozzájutni a javakhoz, mert nincs pénzük. Igaz, egyre többen vannak olyanok, akik közelről kénytelenek megtapasztalni a nincstelenséget. Ám az okkal kijelenthető: ma szegénynek lenni is más, mint volt a diktatúra idején, hisz akkor nemcsak a nyomor volt a mindennapok része, hanem az általános jogfosztottság is.
Az, hogy a román fiatalok téveszméi ennyire elrugaszkodnak a valóságtól, valójában szüleikre vet rossz fényt, hisz ők a diktatúra legszörnyűbb végnapjaiban voltak annyi idősek, mint most gyermekeik, s akikről korábbi felmérések már bebizonyították: ők sem mentesek a múltat átfestő nosztalgiáktól. Nagy valószínűséggel maguk teremtették meg és maguk terjesztik családi szinten azokat az illúziókat, amelyek egyedül a jelent teszik mindenért felelőssé, s felmentik a múltat minden máig kiható bűnrészesség alól.
A veszélyt nemcsak a téveszmékből fakadó közismert kulturális következmények jelentik, hanem az is, hogy ilyen vagy olyan formában a felmentett és bearanyozott múlt könnyen megismételhetővé válik. És mindez aligha nevezhető túlzásnak, különösen napjaink politikai fejleményeinek tükrében, amikor is – akárcsak számos más kelet-európai állam – Románia sem képes kivonni magát a primitív politikai praktikák, csábítások hatása alól. Az ország itt is telve van varázslókkal, akik csak az alkalomra várnak, hogy a huszonegymillió Mariót elbűvöljék, majd állampolgári akaratukat a maguk hasznára fordítsák.
Az idén, június elején megtartott önkormányzati választásokon, melyeket a baloldali szociáldemokraták és a jobboldali nemzeti liberálisok által alkotott pártszövetség nagy fölénnyel megnyert, komoly eredményeket ért el egy szellemében szánalmas, populáris agresszivitását tekintve azonban igen veszélyesnek mondható párt. Populizmusa felől már neve sem hagy semmiféle kétséget: „A Nép Pártja” (Partidul Poporului), s külön árnyalja a képet, hogy – egyfajta leplezetlen személyi kultusz jegyében – ehhez alapítója még hozzátette saját nevét is: Dan Diaconescu. A PP-DD-ként elhíresült párt júniusban, közel egymillió szavazatot besöpörve 9,23 százalékot kapott, jelenleg 31 polgármestere van, a települési tanácsokban 3126 képviselője, valamint 134 megyei tanácsosa.
A PP-DD nem egyszerűen egy máról holnapra élő populista pártocska, hanem közvetlen örököse azoknak a szélsőséges pártoknak – mindenekelőtt a rég letűnt Nagy Románia Pártnak –, amelyek oly emlékezetessé tették önmagukat Ceauşescu által ihletett antiszemita és magyarellenes programjaik révén, s melyek segítségével igen jól megéltek politikusaik a 90-es években, s nem egy – igaz, már nem politikusi pályán – mind a mai napig.
Dan Diaconescu ezeket a nosztalgiákat melegítette fel, némileg „modernizálva” a kelléktárat. Már a párt névválasztása is Silvio Berlusconit juttatja az ember eszébe, arról nem is beszélve, hogy Diaconescu is televíziós „személyiségként” vonult be valaha a politikába, két rettenetes színvonalú – és a szerzői jogokat rendszeresen megsértő – bulvártévét alapítva és birtokolva (OTV, illetve DDTV). És magyarellenesség ide vagy oda, a pártvezér legalább két alkalommal Orbán Viktorról is mint „vonzó példaképről” emlékezett meg, aki „a nép erejétől felkenve seper félre minden ócska demokratikus kacatot”.
Hogy miféle erőt is eredeztet Diaconescu a néptől, azt mi sem teszi egyértelműbbé, mint az a tény, hogy a múlt héten, egy nyílt privatizációs pályázaton elnyerte az Oltchim nevű vállalat többségi tulajdonrészét. A cég egész Délkelet-Európa egyik legnagyobb, kőolajszármazékokon alapuló vegyszervállalata, több mint 3000 munkással. A pályázatot a kormány azért volt kénytelen kiírni, mert a cég termelékenysége a töredékére esett vissza, a nélkülözhetetlen modernizációra pedig az államnak nem volt pénze.
Csakhogy az új tulajdonosról gyorsan kiderült: nem óhajt fizetni. Amint a döntés megszületett, Diaconescu kijelentette: mindössze azért szállt versenybe, hogy „megmentse a román népnek ezt a nagyszerű céget, megakadályozva, hogy az idegen kezekbe kerüljön”. Mi több, legott fel is szólította a kormányt: minthogy a szükséges tőke pillanatnyilag neki sem áll rendelkezésére, teljesítse a néppel szembeni kötelességét, s költségvetési pénzeket invesztáljon az Oltchim modernizációjába – azaz talpra állításába.
Az ügy kapcsán a felháborodást csak az általános derű szárnyalta túl. Victor Ponta kormányfő, mentve a menthetőt, kilátásba helyezte a gazdasági miniszter menesztését, mivel az nem volt eléggé körültekintő a privatizációs feltételek kiírásakor, illetve lebonyolításakor.
Persze az is lehet, hogy Diaconescu csak olyanok számára tett most szívességet, akik nem óhajtanak előtérbe kerülni. Nem feltétlenül gazdag befektetői körökről van szó – állítja egy igen figyelemre méltó elemzés –, inkább politikaiakról. A cikk utal is rá: Traian Băsescu államfő lehet a kialakult helyzet fő haszonélvezője, aki csak az alkalomra vár, hogy a „nép” elé tárja az általa olyannyira gyűlölt kormány újabb botrányos ügyét. A kormány ugyanis, ha végül mégsem tudja majd lebonyolítani az Oltchim privatizációját, csak saját dilettantizmusáról állít ki ismét bizonyítványt, ha viszont mégis sikerül megegyeznie Diaconescuval, akkor gengszterek üzleti partnereként állítható pellengérre.
Pedig az ilyen esetek nem is annyira eredetiek, szokatlanok e tájakon. Csakhogy más, Romániával szomszédos államokban efféle praktikákkal nem csóró szélhámosok, hanem csóró kormányok próbálnak nemzetmentő pózokban tündökölni, hogy aztán a visszaállamosítás révén az „idegen kezekből” kimentett vállalkozások legott pártközeli tulajdonba kerüljenek, s ekként is menjenek majd rendre tönkre.
