Miheil Szaakasvili grúz elnököt ördögi figurává tette az orosz diplomácia és az Oroszország érzékenységére különösen sokat adó európai politikai kalkuláció. Még olyanok is hasonlóképpen vélekednek róla, akik 2008-ig reménykedtek az unió keleti bővítésének gyors megvalósíthatóságában, s főként abban, hogy a posztszovjet térségben a NATO olyan szövetségesekre talál majd, amelyek megbízhatók és következetesek maradnak mind szándékaikat, mind pedig vállalt kötelezettségeiket illetően.
Az elmúlt évek tapasztalatai számos kétséget ébresztettek a grúz társadalommal és nem csak a Dél-Kaukázussal, de mindazon államokkal kapcsolatban is, amelyek a volt szovjet befolyási övezet romjain demokratikus identitásukat keresik – Kelet-Európától egészen Belső-Ázsiáig. Az unalomig emlegetett „fel nem dolgozott múlt” és a közhelyszerűen minduntalan előkerülő „perspektívák nélküli jövő” ott szerepel az okok között, okos elméleti szakemberek már rég megkomponálták a stratégiákat, ügyes politikusok pedig magukévá tették opcióikat, ám a jelek szerint a társadalmak egésze mit sem képes kezdeni cselekvési szabadságával.
A grúziai aktuális helyzetet a hétfőn megtartott parlamenti választás forrósította fel újra. Az elnök, akinek számlájára számos dolgot okkal írt már fel ellenzéke, elsősorban a demokratikus szabadságjogok megcsorbítását, s akinek még sincs demokratikus alternatívája, éppúgy sok mindent elveszíthet most, miként egész Grúzia. Pedig elég lenne csak a közelmúltig visszatekinteni ahhoz, hogy az érintettek szembesüljenek mindazzal: mit kellene követeléseik közül feladni, s mihez kellene okvetlenül ragaszkodniuk.
A szabad Grúzia első elnöke, Zviad Gamszahurdia még el sem foglalta helyét a magas tisztségben 1991-ben, amikor már megüzente a chinvali oszétoknak, a szuhumi abházoknak és a batumi adzsároknak, hogy semmi jóra ne számítsanak, ha el nem fogadják a feltételek nélkül szabott grúz fennhatóságot. Az etnikai intolerancia persze nem új keletű jelenség a Kaukázusban, ám azt a történelmi tapasztalatok már számtalanszor bizonyították, hogy mindig az orosz érdekeknek kedvez. Így történt ez a 90-es években éppúgy, miként 2008-ban is, amikor Szaakasvili kényszerült különháborúba, először a dél-oszétokkal, utána pedig az 58. orosz hadsereggel. A „mindent vissza” mint politikai üzenet azóta is fogva tartja a grúz társadalmat, s ha politikus ott talpon akar maradni, akkor nem tekinthet el ettől az elvárástól, még akkor sem, ha jól ismeri annak következményeit.
Rossz tanácsadó az intoleráns kormányzás, az ellenzék minduntalan sarokba szorítása is. Gamszahurdia elnöksége 9 hónap után már polgárháborút szült, ami aztán megnyitotta az utat a visszarendeződés előtt, a társadalomnak pedig mindent elölről kellett kezdenie ahhoz, hogy az oligarchikus struktúrákat később visszabonthassa.
A mai ellenzék vezére, Bidzina Ivanisvili maga is az egykori szovjet valóság korrupt örököse, aki milliárdjait olyan üzletekből szerezte, amelyeket még a volt nómenklatúra alapozott meg – Oroszországban. Grúz állampolgársága egy ideje nincs – Szaakasvili megfosztotta attól –, francia útlevéllel utazgat a világban. Választási ígéretként káosz helyett rendet és létbiztonságot, valamint a rég bevált oligarchikus háttéralkukat ajánlja cserébe. Sikerrel. A társadalom nem kis része ismét örömmel menekülne a rendteremtő önfeladásba.
Ugye, ismerős a képlet? Csak hát a Dél-Kaukázusban mindenki nagy tétben játszik, így a következmények is sokkal látványosabbak, mint egyebütt.
Szaakasvili ígéretes amerikai ügyvédi karriert hagyott maga mögött, és jól tudta, hogy mit várnak el tőle azok, akik Washingtonban komoly segítséget, sőt szövetséget ígértek neki. Ám a jelek szerint alig ismerte azt az országot, ahova aztán visszatért. Képtelen volt elhinni, hogy azok az elvárások, amelyeket honfitársai nap mind nap megfogalmaznak politikai indulataikban, előbb ellehetetlenítik a washingtoni szövetségesi ígéreteket, majd inflálják a segítség értékét.
Szaakasvili gyorsan elveszítette illúzióit, majd rátámadt ellenzékére, anélkül, hogy a legcsekélyebb kísérletet tette volna arra, hogy bevonja a kormányzásba. Persze elhihetjük neki – amit gyakorta emleget –, hogy egy efféle ellenzék eleve képtelen szalonképesen, demokratikusan politizálni. De ha az ilyen is, a kialakult helyzet mégis Szaakasvili politikai kudarca, nem ellenzékéé, mely utóbbi ráadásul sikerrel osztotta tovább az eleve megosztott grúz társadalmat.
Aztán az elnök belemanőverezte magát az „ötnapos” dél-oszét háborúba, és csúfosan vereséget szenvedett, elveszítve mindent, nem csak a dél-oszét területeket, de az addig meglévő NATO-perspektívákat is. A grúz társadalom azért a biztonságért cserébe, amit az Észak-atlanti Szervezet adhatott volna neki, semmit sem ajánlott fel, csak Moszkvával szembeni indulatait. Márpedig ez túl kevés annak a felelőtlen politikának a tükrében, ami 2008 augusztusában vereséggel zárult.
Szaakasvili jól eltervezte jövőjét: 2013-ig kitölti második elnöki mandátumát, aztán pedig – kibővített jogokkal – mint miniszterelnök viszi tovább az ügyeket, garantálja a belső demokratikus építkezést és a nyugati orientációt. Ám e tervekbe hiba csúszott, hisz aligha képes valaki a demokratikus építkezést garantálni, ha intézkedéseinek java része lepattan a grúz valóság faláról, ha oly kevéssé ismeri e valóságot, mint a jelek szerint az elnök maga.
A mostani választási kampány legbotrányosabb esete egy rejtett módon rögzített jelenetsor egy börtönből, ahol megkínoznak és szexuálisan zaklatnak egy fogvatartottat. Na és? – mondhatja bárki, aki már megfordult Grúziában. Mindennapos eset az ilyesmi, nem csak itt, de bárhol a Kaukázusban. Ám nem véletlen, hogy az utca dühe elementáris erővel mégis Szaakasvili ellen fordult. Közel tíz éve hirdeti, hogy országát ismét a Nyugat részévé teszi, ám tessék: itt a bizonyíték rá, hogy az ígéretek dacára Grúziában minden maradt a régiben.
Azon a napon, amikor az emberek a botrányos videó láttán először az utcákra tódultak, Tbiliszibe, a fővárosba érkezett Orbán Viktor, hogy „segítse a kormánypártok kampányát”. Egy olyan nemzetközi reputációval, amilyennel ma a magyar kormány rendelkezik, igen kockázatos szavazatokra halászni, ráadásul a grúzok sem ostobák, már az első pillantásra átlátták, hogy Orbánnak ma nagyobb szüksége van megjelenni a nemzetközi porondon, mint Szaakasvilinek egy olyan politikus oldalán, akit általános megvetés övez a nyugati világban, s nem csak ott.
Történt mindez ráadásul alig pár héttel azt követően, hogy Magyarország – épp Orbán döntése alapján – átadta Azerbajdzsánnak a „baltás gyilkost”. Bár Grúzia és a Ramil Safarov kiadatása miatt megsértett Örményország más-más geopolitikai orientációt követ, a keresztény hit és az iszlám szomszédsággal szembeni szolidaritás sokkal inkább összeköti, mintsem hogy elválasztaná őket. Amikor a szabad Grúzia első elnöke, Zviad Gamszahurdia az ellene végrehajtott államcsíny miatt 1992 első napjaiban menekülni kényszerült, végül Örményországban kapott átmeneti menedéket. Ilyen előfeltételek alapján el lehet képzelni, mennyi hasznot is hajthatott Orbán jelenléte azoknak, akiknek kampányát úgymond segíteni próbálta.
Egy nappal az urnák lezárása után a részeredmények azt mutatják, az ellenzék megnyerte a választásokat. Mi következik ebből? Tekintettel Bidzina Ivanisvili bizonytalan jogi státuszára és pártjának kormányzati felkészületlenségére, nem sok jó, ráadásul időközben legitimitási problémák is felmerülhetnek. Ám ha végül mégis az derülne ki, hogy ha kevéssel is, de a Miheil Szaakasvili mögött álló kormányerő megőrizte volna a támogatottságát, ez már korántsem lenne azonos azzal a kormányzati felhatalmazással, mint amit korábban kétszer is kapott. Csak saját táborának maradna elnöke, nem pedig Grúziáé.
