Kelet-Európa és az unió

  • Ara-Kovács Attila
  • 2012. augusztus 28.

Diplomáciai jegyzet

Az unió keleti bővítését a Szovjetunió egykori befolyását visszaszerezni igyekvő Oroszország elleni gyors fellépés indokolta. Ma a kelet-európai jobboldali nacionalizmusok benntartása az EU-ban a putyini politika és stílus unión belüli diadalát jelentené, ráadásul anélkül, hogy ennek érdekében Moszkvának a kisujját is mozdítania kellene.

A 2009-ben elhunyt, valaha okkal kedvelt lengyel filozófus, Leszek Kołakowski állapította meg szellemesen egyik könyvében, hogy ha az emberiség történelme során minden az öregeken múlt volna, akkor még mindig, ha viszont a fiatalokon, akkor már megint barlangban élnénk. Ez jutott eszembe, amikor számba vettem az unió megkonstruálásának buktatóit, mind a politikusok elhamarkodott lépéseit, mind azokat, amelyektől épp a közgazdászok megfontoltsága riasztott eddig vissza bennünket .

A Közös Piac egykori létrehozása kimondottan gazdasági lépés volt, hisz azok a politikai feltételek, amelyek szükségesek voltak a térségi társadalmak harmonikus együttműködéséhez, a második világháború után, nemzeti szinten, és többé vagy kevésbé nemzeti önerőből megvalósultak. Az Európai Unió viszont, mely ezen államok szövetségeként jött később létre, olyan politikai döntésnek számított, mely egyetlenegy korábbi szempont feladását jelentette, a nemzeti izolációét, a nemzetállamok létébe kódolt, elkerülhetetlen konfrontációkét: a nacionalizmusét. Hogy egyszerűen ment volna ez, azt nem állítom, elég elolvasni Valéry Giscard d’Estaing visszaemlékezéseit, de ahhoz képest, ami az unió keleti bővítése után bekövetkezett, bátran állítható: eléggé zökkenőmentesen. A mai problémák legfőbb eredője a déli országok belső kohéziót gyengítő, rossz gazdasági teljesítménye, valamint Kelet-Európa jó néhány államának a demokráciadeficitje. Ma már mindenki egyetért azzal, hogy középtávon, vagyis 6-8 éven belül a dél gazdasági struktúrájának átalakítása megoldható, a normális működés garantálható. Nem ingyen és még kevésbé fájdalmaktól mentesen.

A demokráciadeficit ledolgozása azonban már nem ilyen egyszerű.

De mit is jelent ez a szemérmes kifejezés, demokráciadeficit?

A nyugati demokráciák intézményi feltételei valamennyi keleti államban maradéktalanul megvalósultak. Néhány év kellett csak ahhoz, hogy a parlamentek kopírozzák azokat a törvényeket – néhol még az alkotmány is ilyennek számított –, amelyek már jól beváltak a kontinens nyugati felén. A problémák akkor jelentkeztek, amikor működtetni kezdték a gépezetet, az pedig a kifogástalan törvényi kellékek dacára akadozott, időnként leállt, illetve olyasmit produkált, ami e törvények szellemével pont ellentétesnek számít.

Huszonkét évvel a rendszerváltás után azt kell tapasztalnunk, hogy társadalmaink – s ezen belül a magyar mindenképpen – az egészen más intézményi rendszer dacára majdnem úgy működnek, mint 1989 előtt, még pontosabban szólva: kezdenek visszahasonulni „eredeti” önmagukhoz. Az a tény, hogy 1989 szabaddá tett minket, ma már nem jelent mást, minthogy szabadon visszatérhetünk azokhoz a megoldásokhoz, szokásokhoz, bizonyos értelemben még a világszemlélethez is, amit olyannyira elviselhetetlennek éreztünk a rendszerváltás előtt.

Nyugaton – vagy mondhatjuk úgy is, az „első” sebességen működő Európában – a jelentékeny erejű civil társadalom messzemenően azonosul azzal a szellemmel, amit intézményei képviselnek, saját politikai közegétől pedig azt kapja, amit attól eleve elvár.

Keleten – a második sebességben – a civil társadalom léte mindössze deklarált. Azok a közszereplők és intézményeik, amelyek joggal nevezhetők „civilnek”, ma majdnem úgy kényszerülnek működni, mint az egykori Demokratikus Ellenzék 1989 előtt: nem vesznek tudomást a valóságról, s úgy tesznek, mintha normális körülmények között élnének. Pedig csak ők normálisak, körülményeik a legkevésbé sem azok. A civil, kormányoktól és gyakran ideológiai elkötelezettségtől független közösségek tényleges – vagy fogalmazzunk árnyaltabban: szerves – létezésének hiánya nem csak azt akadályozza, hogy a társadalom a politikai konfrontációkon kívül élhesse az életét, de hatalmi szempontból bebetonozza azok körét is, akik – miként 1989-et megelőzően – érdekeltek antidemokratikus kiváltságaik megvédésében. Amikor Kádár kimondta azt a szót, hogy „munkásosztály”, egy ehhez szociológiailag, kulturálisan és politikailag is nagyon hasonló kört akart megnevezni, aminek persze semmi köze sem volt a munkásokhoz. Miként az orbáni politika haszonélvezőinek sincs sok közük egy valós középosztályhoz, ezért próbálja őket a miniszterelnök minduntalan a két világháború közötti úri középosztály jelmezeibe bújtatni.

A régi (úri-keresztény) középosztály életformájának tarthatatlan avíttságáról az alapvető értékek első világháború alatti és utáni globális revíziója rántotta le a leplet először, moráljának természetéről pedig a második világháborúban tanúsított aljas magatartása. Az 1945-tel kezdődő korszak két modernizációs kísérletet indított el Európában, melyek e középosztály, illetve az addigi elitek végérvényes leváltását tekintették fő céljuknak. Nyugaton az amerikai megszállás segítette hozzá a társadalmakat – elsősorban persze a nyugatnémetet –, hogy vadonatúj elitet állítsanak intézményeik és értelmiségi feladataik élére.

Keleten viszont a szovjet megszállás és a sztálinista berendezkedés megnyomorította ugyan az úri-keresztény középosztályt, de a felemelkedő új pártelit sietve tette magáévá annak korszerűtlen világlátását, habitusát, sőt moráljának alantasságát is. A régi középosztály elnyomott tagjai pedig amint lehetett, gyorsan megtalálták a módját, hogy törleszkedve belesimuljanak a rendszer felkínálta nemzeti nagytotálba. Azzal, hogy Orbán Horthyt majmolja ahelyett, hogy korszerű identitást keresne jobboldali pártjának, csak e régi recept előírásait igyekszik követni.

Ez a kulturális és minden egyébben megmutatkozó elmaradottság nem dolgozható le 6-8 év alatt. Mi több, ezzel az elmaradottsággal az unióban sem így, sem úgy nem lehet együtt élni, különösen, hogy a tendenciák a végkifejletüket tekintve egy irányba mutatnak. Lengyelországban deklasszált politikai szövetségeseivel a klérus legitimálja a demokráciával szembeni nemzeti ellenállás indulatát; Romániában szinte észrevétlenül roppant össze az az igyekezet, mely nagyon gyors jogállami konszolidációt ígért minden polgárának és az uniónak is. A jövőre huszonnyolcadikként tagországgá váló Horvátországban a magyarhoz méltó jobboldali megátalkodottság keresi a kisebbségekkel, a környező népekkel és egyáltalán: az uniós együttműködéssel szembeni nemzeti önkifejezésének módjait. És a példák még hosszan sorolhatók.

A megoldás persze az lenne, ha az adott társadalmak megbüntetnék, tehát leváltanák ezt a jobboldalt, rákényszerítve utódaira az elspórolhatatlan modernizációt, de a mai állapotok fényében ez aligha várható. Sokkal valószínűbb, hogy teljes jobboldali összeborulás következik be, méghozzá a szélsőségességek jegyében, ami végképp felszámolja majd az egyébként is már csak romjaikban létező demokratikus intézményeket és a jogok érvényét, ellehetetlenítve a külkapcsolatokat is, mind bilaterális, mind pedig szövetségi szinten.

Minthogy nem remélhető, hogy Brüsszel megtalálja a nacionalizmussal és az autoriter megoldásokkal párosult kelet-európai jobboldali populizmusok megfékezésének módját, az unió megmentésére aligha állhat rendelkezésére más válasz, mint egy olyan intézményes reform, egy új szerződés elfogadása, ami gyakorlatilag kirakja a közösségből a belső kohéziót romboló társadalmakat. Ez nyilvánvalóan politikai döntést feltételez, ami legalább olyan radikális kell majd legyen, mint az, amivel Kelet-Európa országait – annak dacára, hogy azok jobban hasonlítanak Ukrajnára, mint Ausztriára – valaha felvették. Sajnos úgy is fogalmazhatunk: az Európai Unió Magyarországgal, Romániával stb. együtt kevesebb, mint nélkülük. Ennek felismerése lassan érik, de egyszer beérik.

Tudjuk, az unió kibővítését a 2000-es esztendők közepén a Szovjetunió egykori befolyását visszaszerezni igyekvő Oroszország elleni gyors és hatékony fellépés indokolta. Ma, a kelet-európai jobboldali nacionalizmusok benntartása az EU-ban a putyini politika és stílus unión belüli diadalát jelentené, ráadásul anélkül, hogy ennek érdekében Moszkvának a kisujját is mozdítania kellene.

Neked ajánljuk