Egy nappal azt megelőzően, hogy Hollandiában a választók nagy többsége azokra a pártokra szavazott, amelyek támogatják az uniós integrációt, és amelyek a közös érdekeket és kölcsönös felelősségvállalást tekintik mérvadónak, több mint egymillióan gyűltek össze Barcelona központjában Katalónia kiválását követelve Spanyolországból.
Madrid nem csekély kihívással szembesül, hisz épp azok a területek szeretnének leginkább hátat fordítani neki, amelyek a legiparosodottabbak – Katalónia mellet Baszkföld –, s amelyek együttes hozzájárulása az ország GDP-jéhez közel 40 százalék. Vagyis meghatározó. A Barcelonában felvonulók nem hagytak kétséget afelől, hogy első lépésként csak a GDP rájuk eső részét szeretnék megtartani és magukra költeni, hogy aztán intézményeiket is leválasszák a központi vezetésről, majd pedig bejelenthessék: Európa immáron egy új állammal gyarapodott.
Miközben Spanyolország – és benne Katalónia – az államcsőd rémálmával küszködik és segélykérőn kapaszkodik az északi államok félszavas ígéreteibe, nem is lehetne igazságtalanabb, abszurdabb és önellentmondóbb húzás annál, hogy a katalánok megtagadják ugyanezt a segítséget attól a közösségtől, amelyben eddig éltek. A demonstrálók szívét hevesen megdobbantó föderális Európa katalán perspektívájáról most hullt le igazán a lepel: nem azért vágyják a föderációt, mert azzal egy kultúrájában újraegyesülő, nagyszerű kontinens álma válna valóra, mely ráadásul kiapadhatatlan lehetőségekkel rendelkezik roppant piaca és történeti kapcsolatrendszere révén, hanem mert ezzel messzebb tudhatnák maguktól Madridot, Sevillát, Zaragozát, Valenciát és így tovább.
Andalúzia szívében, szemben a Sierra Nevada – nevében is jelzett – havas csúcsaival van egy porlepte és a naptól erőteljesen cserzett, apró település: Fuente Vaqueros. Egyetlen nevezetessége, hogy itt született Federico García Lorca. A nagyon szerény szülőház első emeletén időszaki kiállítások követik egymást, amikor ott jártam, egy fotó másolata is felkerült a nagybetűs szövegek mellé. A 20-as évek legelején, Málagában készült – Picasso szülővárosában. Rajta a cingár Dalí, a testes Buñuel és az apró termetű Lorca. Vagy mondhatnám azt is: a cingár katalán, a testes aragón és az apró andalúz. Nincs kultúrember a földön, aki nevüket ne ismerné. Az ember beleborzong abba az egyetemességbe, amit – egymás zsenialitásába és közös kultúrájukba kapaszkodva – ezek a férfiak maguk után hagytak. Spanyolok voltak-e vagy másmilyenek: katalánok, aragónok, andalúzok? Kit érdekel, hisz maguk sem törődtek vele. És minden bizonnyal azt sem tudták, hogy csak az olyanok miatt, mint ők, lehet majd évtizedek múltán emberinek nevezni a 20. századot.
A jelek szerint nagyon sok, 21. századi katalán utódjuk ezt ma nem tudja.
A barcelonai tüntetők minden bizonnyal arra a Dalíra, Buñuelre, Lorcára és Picassóra emlékeznek indulataikban, akiket később szétkergetett a polgárháború, s már nem készíthettek többé közös fotót. Dalí valahogy kiegyezett a rendszerrel, Buñuel Mexikóig futott, Picasso Párizsig, Lorcát pedig a Granadától alig pár kilométerre fekvő Víznar és Alfacar között egy vízmosásba lőtték, alig 38 évesen.
A tüntetés résztvevői talán épp ezt nem tudják megbocsátani eleiknek és önmaguknak. Ezért próbálják – nem egyedül Európában – újra- és újrajátszani a 20. századot. Hátha egyszer mégis győztesen kerülhetnek ki a rég elvesztett csatákból.
