Populista dilettantizmus

  • Ara-Kovács Attila
  • 2012. szeptember 4.

Diplomáciai jegyzet

Argentína megért már jobb napokat is. A kiváló természeti erőforrásokkal, nagyon változatos felszínnel rendelkező államot a politika – azaz saját elitje – vitte mindig csődbe. És az, hogy a lakosság késznek bizonyult bárkinek bármit megbocsátani az első nacionalista jelszó vagy ígéret hallatán.

Annak dacára, hogy az argentin szellemi kapacitás – mind a művészeteket, mind a termelői kreativitást illetően – a térségben gyakorlatilag páratlannak számít, az ország meghatározó politikusai, de az átlagpolgárok is gyakorta és könnyen engedtek az esztelenség vagy a megvalósíthatatlan álmok csábításának.

A Kirchner házaspár felemelkedése 2003-ban kezdődött, amikor egy – időközben liberális jobboldali középerővé szelídült – perónista gyökerű párt színeiben Néstor Kirchner elnyerte az államfői tisztet. Nehéz helyzetet örökölt, nemcsak a gazdaság mondta fel ismét a szolgálatot, de a politikusok általános hitele is addig nem látott mélyrepülésbe kezdett. Egymást érték a tüntetések, melyeknek egyetlen jelszava, a „Takarodjatok!” nemcsak az adott kormánypártnak és főbb figuráinak szólt, hanem gyakorlatilag mindenkinek, aki a parlamentben vagy azon kívül politizált.

Kirchnernek az elfogadottsághoz elég volt, hogy valamelyest konszolidálja a viszonyokat. A kormányzat neoliberális gazdaságpolitikája – az ázsiai kistigrisek 1997 körüli strukturális megújulásához hasonlóan – a tartalékok képzését tekintette elsődleges céljának, emellett a belső termelékenység felfuttatását és a hatékony beépülést a globális gazdasági együttműködésbe: Argentínára végre ismét néhány nyugalmasabb év köszöntött.

Amikor a 2007-es elnökválasztáson Kirchner már nem jelöltette ismét magát, a konszolidálódó viszonyok megnyitották az érvényesülés útját felesége, Cristina Fernández de Kirchner előtt, s ő fölényesen győzött is. De nem csak emiatt. A házaspár – elfogadottságának kiszélesítése végett – már a kezdetekben sem riadt vissza, hogy a peróni hagyományokban fogant populizmussal tegye magát még inkább népszerűbbé. Ám azt követően, hogy 2010-ben, alig hatvanévesen Néstor Kirchner hirtelen elhunyt, az elnöki pozíciót betöltő hitves már képtelen volt ellenállni a saját politikáját övező, tolakodó kultusznak. A populista hangulatkeltések egyre kínosabbá váltak, miközben a gazdaságpolitika korábbi liberális kiútkereséseit a kabinet fokozatosan feladta, s autoriter, az állam túlsúlyát hangsúlyozó irányba indult el.

Egy évvel megválasztását követően Cristina Fernández, a „gazdaság revitalizálása” jegyében, egyszerűen államosította a magánnyugdíjpénztárakat és az országos légitársaságot. Két évvel később, 2010-ben már a nagy energetikai vállalat, az YPF lett az áldozat, amelynek részvényei – azt követően, hogy az állam rátette a kezét – korábbi értékük töredékére zuhantak, s ez a mélybe rántotta a tulajdonosi körhöz tartozó spanyol Repsolt is. A kabinet egyre meglepőbb, eddig ki nem próbált módszerekkel igyekezett a gazdaságot egyensúlyban tartani, miközben állandó beavatkozásokkal módosítgatta a játékszabályokat. A bankokra – melyekre a korábbi válságok miatt a lakosság amúgy is gyanakodva tekint, s inkább otthon, semmint betétekben tartja a pénzét – nyomást gyakorolt, hogy csillapítsa a peso értékingadozásait, majd nem túl hatékony rögtönzésekkel próbálta megfékezni az ennek nyomán kialakult valutakrízist; a peso hivatalos átváltását megint korlátozták, ennélfogva a magánváltók jóval a hivatalos árfolyam felett adják a dollárt.

Az új gazdaságpolitikai irányváltás fő megálmodója egy Axel Kicillof nevű marxista közgazdász, a gazdasági és pénzügyi tárca miniszterhelyettese, akinek befolyást elsősorban az biztosít, hogy ő lett az elnök nemzetgazdasági főtanácsadója. Kinevezését követően azonnal arra biztatta Cristina Fernándezt, hogy a korábban követett liberális irány helyett gyorsítsa fel a kulcságazatokban az államosítást, sőt erőszakolja ki annak törvényi feltételét, hogy a privát vállalatok igazgatótanácsaiban is kapjon kulcspozíciókat az állami képviselet. Az esetleges tiltakozásokat pedig nacionalista jelszavakkal szerelje le; nem csoda, hogy újra politikai terítékre került az „Argentína Trianonjával”, azaz a Falkland-szigetekkel kapcsolatos vita.

A kormány ezt követően már el sem kerülhette, hogy egyrészt szembekerüljön a jegybankkal, melynek hatókörét szűkíteni igyekezett, másrészt, hogy csökkentse az ellenállás fő gócpontjainak tekintett szakszervezetek mozgásterét, megosztva őket.

Az államfő szemmel láthatóan képtelen megfelelni mindazoknak az elvárásoknak, amelyeket a gazdasági körülmények vele szemben támasztanak, a köréje gyűlt politikai elit pedig inkább biztatja, semmint fékezi a nagyon különös döntések meghozatalakor. Mi több, támogatja abban is, hogy agresszivitással reagáljon a felmerült problémákra, legyenek azok bel- vagy épp külpolitikaiak.

Az ország súlyos vitába keveredett Uruguayjal a La Plata hajózhatóságát optimalizálni hivatott kotrások miatt, Spanyolországgal és Brazíliával, mert azok kifogásolták a kormány protekcionista döntéseit; hasonló okok miatt nemcsak az Európai Uniótól, de szűkebb dél-amerikai környezetétől is elszigetelődött. Míg Peru és Kolumbia komoly strukturális reformokat hajtott végre, hogy beilleszthesse a maga nemzetgazdaságát a globális trendekbe, addig a mai Argentína – nem csak az ellenzék kritikái szerint – teljesen irracionális partneri kapcsolatokat keres, hogy saját „harmadik útját” biztosítsa. A kormány nagy reményeket fűz a „kínai nyitáshoz”, ennek jegyében járt idén nyár elején Ven Csiapao (Wen Jiabao) miniszterelnök Buenos Airesben, de pekingi források nem túlzottan optimisták a lehetőségeket illetően – épp a kaotikus argentin állapotok miatt. A másik próbálkozás már nem is annyira irracionális, mint inkább abszurd: a kormány a gazdasági együttműködés lehetőségei után tapogatózó üzleti küldöttséget menesztett nemrég Angolába.

Szakértők szerint Argentína ismét átlépett egy határt, s ezzel gazdasága visszafordíthatatlanul rohan újabb végzete felé. Ráadásul kapcsolatai szűkebb környezetével, valamint a világ gazdaságpolitikai kulcsállamaival – az Egyesült Államokkal, az Európai Unióval, Japánnal – olyannyira megromlottak, hogy elszigeteltsége teljessé teszi perspektívátlanságát. A hétről hétre felmerülő újabb ötletek már most nyilvánvaló öncsalásnak tűnnek. Ilyen körülmények között nemcsak az borítékolható, hogy ismét megerősödik a lakosság körében az elittel szembeni kétely, de az is, hogy egyedül neki kell majd újból megfizetni a felelőtlenség árát.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.