Annak dacára, hogy az argentin szellemi kapacitás – mind a művészeteket, mind a termelői kreativitást illetően – a térségben gyakorlatilag páratlannak számít, az ország meghatározó politikusai, de az átlagpolgárok is gyakorta és könnyen engedtek az esztelenség vagy a megvalósíthatatlan álmok csábításának.
A Kirchner házaspár felemelkedése 2003-ban kezdődött, amikor egy – időközben liberális jobboldali középerővé szelídült – perónista gyökerű párt színeiben Néstor Kirchner elnyerte az államfői tisztet. Nehéz helyzetet örökölt, nemcsak a gazdaság mondta fel ismét a szolgálatot, de a politikusok általános hitele is addig nem látott mélyrepülésbe kezdett. Egymást érték a tüntetések, melyeknek egyetlen jelszava, a „Takarodjatok!” nemcsak az adott kormánypártnak és főbb figuráinak szólt, hanem gyakorlatilag mindenkinek, aki a parlamentben vagy azon kívül politizált.
Kirchnernek az elfogadottsághoz elég volt, hogy valamelyest konszolidálja a viszonyokat. A kormányzat neoliberális gazdaságpolitikája – az ázsiai kistigrisek 1997 körüli strukturális megújulásához hasonlóan – a tartalékok képzését tekintette elsődleges céljának, emellett a belső termelékenység felfuttatását és a hatékony beépülést a globális gazdasági együttműködésbe: Argentínára végre ismét néhány nyugalmasabb év köszöntött.
Amikor a 2007-es elnökválasztáson Kirchner már nem jelöltette ismét magát, a konszolidálódó viszonyok megnyitották az érvényesülés útját felesége, Cristina Fernández de Kirchner előtt, s ő fölényesen győzött is. De nem csak emiatt. A házaspár – elfogadottságának kiszélesítése végett – már a kezdetekben sem riadt vissza, hogy a peróni hagyományokban fogant populizmussal tegye magát még inkább népszerűbbé. Ám azt követően, hogy 2010-ben, alig hatvanévesen Néstor Kirchner hirtelen elhunyt, az elnöki pozíciót betöltő hitves már képtelen volt ellenállni a saját politikáját övező, tolakodó kultusznak. A populista hangulatkeltések egyre kínosabbá váltak, miközben a gazdaságpolitika korábbi liberális kiútkereséseit a kabinet fokozatosan feladta, s autoriter, az állam túlsúlyát hangsúlyozó irányba indult el.
Egy évvel megválasztását követően Cristina Fernández, a „gazdaság revitalizálása” jegyében, egyszerűen államosította a magánnyugdíjpénztárakat és az országos légitársaságot. Két évvel később, 2010-ben már a nagy energetikai vállalat, az YPF lett az áldozat, amelynek részvényei – azt követően, hogy az állam rátette a kezét – korábbi értékük töredékére zuhantak, s ez a mélybe rántotta a tulajdonosi körhöz tartozó spanyol Repsolt is. A kabinet egyre meglepőbb, eddig ki nem próbált módszerekkel igyekezett a gazdaságot egyensúlyban tartani, miközben állandó beavatkozásokkal módosítgatta a játékszabályokat. A bankokra – melyekre a korábbi válságok miatt a lakosság amúgy is gyanakodva tekint, s inkább otthon, semmint betétekben tartja a pénzét – nyomást gyakorolt, hogy csillapítsa a peso értékingadozásait, majd nem túl hatékony rögtönzésekkel próbálta megfékezni az ennek nyomán kialakult valutakrízist; a peso hivatalos átváltását megint korlátozták, ennélfogva a magánváltók jóval a hivatalos árfolyam felett adják a dollárt.
Az új gazdaságpolitikai irányváltás fő megálmodója egy Axel Kicillof nevű marxista közgazdász, a gazdasági és pénzügyi tárca miniszterhelyettese, akinek befolyást elsősorban az biztosít, hogy ő lett az elnök nemzetgazdasági főtanácsadója. Kinevezését követően azonnal arra biztatta Cristina Fernándezt, hogy a korábban követett liberális irány helyett gyorsítsa fel a kulcságazatokban az államosítást, sőt erőszakolja ki annak törvényi feltételét, hogy a privát vállalatok igazgatótanácsaiban is kapjon kulcspozíciókat az állami képviselet. Az esetleges tiltakozásokat pedig nacionalista jelszavakkal szerelje le; nem csoda, hogy újra politikai terítékre került az „Argentína Trianonjával”, azaz a Falkland-szigetekkel kapcsolatos vita.
A kormány ezt követően már el sem kerülhette, hogy egyrészt szembekerüljön a jegybankkal, melynek hatókörét szűkíteni igyekezett, másrészt, hogy csökkentse az ellenállás fő gócpontjainak tekintett szakszervezetek mozgásterét, megosztva őket.
Az államfő szemmel láthatóan képtelen megfelelni mindazoknak az elvárásoknak, amelyeket a gazdasági körülmények vele szemben támasztanak, a köréje gyűlt politikai elit pedig inkább biztatja, semmint fékezi a nagyon különös döntések meghozatalakor. Mi több, támogatja abban is, hogy agresszivitással reagáljon a felmerült problémákra, legyenek azok bel- vagy épp külpolitikaiak.
Az ország súlyos vitába keveredett Uruguayjal a La Plata hajózhatóságát optimalizálni hivatott kotrások miatt, Spanyolországgal és Brazíliával, mert azok kifogásolták a kormány protekcionista döntéseit; hasonló okok miatt nemcsak az Európai Uniótól, de szűkebb dél-amerikai környezetétől is elszigetelődött. Míg Peru és Kolumbia komoly strukturális reformokat hajtott végre, hogy beilleszthesse a maga nemzetgazdaságát a globális trendekbe, addig a mai Argentína – nem csak az ellenzék kritikái szerint – teljesen irracionális partneri kapcsolatokat keres, hogy saját „harmadik útját” biztosítsa. A kormány nagy reményeket fűz a „kínai nyitáshoz”, ennek jegyében járt idén nyár elején Ven Csiapao (Wen Jiabao) miniszterelnök Buenos Airesben, de pekingi források nem túlzottan optimisták a lehetőségeket illetően – épp a kaotikus argentin állapotok miatt. A másik próbálkozás már nem is annyira irracionális, mint inkább abszurd: a kormány a gazdasági együttműködés lehetőségei után tapogatózó üzleti küldöttséget menesztett nemrég Angolába.
Szakértők szerint Argentína ismét átlépett egy határt, s ezzel gazdasága visszafordíthatatlanul rohan újabb végzete felé. Ráadásul kapcsolatai szűkebb környezetével, valamint a világ gazdaságpolitikai kulcsállamaival – az Egyesült Államokkal, az Európai Unióval, Japánnal – olyannyira megromlottak, hogy elszigeteltsége teljessé teszi perspektívátlanságát. A hétről hétre felmerülő újabb ötletek már most nyilvánvaló öncsalásnak tűnnek. Ilyen körülmények között nemcsak az borítékolható, hogy ismét megerősödik a lakosság körében az elittel szembeni kétely, de az is, hogy egyedül neki kell majd újból megfizetni a felelőtlenség árát.
