Az a tény, hogy az arab országok egy részében 2011 gyökeres fordulatot hozott, és sorra hatalomra vagy a hatalom közelébe került az addigi – javarészt az iszlamizmus jegyében fellépő – ellenzék, óhatatlanul megváltoztatta e társadalmak Amerika-szemléletét is. Az új kormányzatokban szerepet kapó, Amerikát eddig a Nagy Sátánnal azonosító politikusok egyik napról a másikra ráébredtek: a megszerzett hatalommal mit sem tudnak kezdeni Washington segítsége nélkül. Leszakadó társadalmaik, melyek életét elsősorban a vallási irányítottság fosztja meg a hatékonyságtól és az emberi jogoktól, óhatatlanul rászorulnak az amerikai pénzre és technológiára, nem is beszélve azokról a tanácsadókról, akikhez az oly gyakori krízisek során, kelletlenül bár, de mindig visszakényszerülnek.
Ahol viszonylag békésen következett be a rendszerváltás, ott már gőzerővel folyik a régi kapcsolatok felelevenítése a Nyugattal. Bonyolultabb kérdés, mit tehet az amerikai külpolitika ott, ahol még mindig polgárháború zajlik, illetve ahol megindult, de akadozik a konszolidáció a polgárháború nyomán. A veszélyekre figyelmeztet néhány amerikai képviselet elleni, e héten végrehajtott támadás; Bengáziban meghalt az USA Líbiába akkreditált nagykövete, Christopher Stevens. Ám e jelenség nem egy új keletű amerika-ellenesség megnyilvánulása, hanem annak a komoly küzdelemnek az előjele, ami az iszlamista táboron belül várható. Ezekben az országokban minden bizonnyal hosszas hatalmi vetélkedés zajlik majd, s ez alkalmat ad azoknak az országoknak, amelyek szemmel láthatóan egyfajta új hidegháborús konstelláció előállításán dolgoznak, hogy egyes politikai erők szövetségeseként bekapcsolódhassanak a hatalmi küzdelmekbe.
Barack Obama külpolitikai teljesítményét pár hónapja még legtöbb támogatója is gyengének és kevéssé kezdeményezőnek tartotta. Amikor ez a vélemény kialakult, javában zajlottak az „arab tavasz” eseményei, és senki sem tudta, milyen irányt vesznek majd a hatalmat megöröklő új elitek. Ma nagyjából látszanak a kibontakozás körvonalai. Nem feltétlenül az, hogy miként stabilizálódnak az új rendszerek, de hogy nyugati támogatás nélkül aligha lesz alkalmuk megőrizni az oly rég vágyott befolyást, az már most egyértelmű. Bár főként Moszkva készül rá, hogy a „Washington zsoldjában megőszült” diktátorok eltávolítása után az újaknak perspektívát nyújtson, ám nem a 60-as években élünk. Az orosz fegyverek legfeljebb arra jók, hogy helyi törzsi háborúkban alakíthassák az eseményeket, az orosz export pedig az olaj- és gázszállításokra korlátozódik, amire a remélt új szövetségeseknek többnyire semmi szükségük.
Mindezt figyelembe véve ma már aligha tekinthető kockázatos megállapításnak, hogy az Obama-adminisztráció helyesen járt el a közel-keleti ügyek kezelésekor. Politikai stratégiáját – arab vonatkozásban – a kivárásra alapozta, s mindeközben nem túl látványosan 10 milliárd dolláros támogatást nyújtott Izraelnek, modernizálva annak hadseregét. A titkos műveletek előtérbe kerülése egyébként is jellemző az elmúlt négy év amerikai politikájára, jól bizonyítja ezt a drónok dominanciája a felderítésekben és a taktikai hadműveletek során, valamint a cyberháborús eszközök elterjedt és hatékony alkalmazása.
Ha Amerika kitartott volna a korábbi diktátorok mellett, ellenállásra biztatva őket, csak elodázza bukásukat, s magára vette volna azok bűneit – úgy mint Moszkva a szír Aszadét. Ha elébe megy az eseményeknek, a „forradalom hevében” könnyen visszautasításban lett volna része, s megszégyenülten elveszíti kezdeményezéseinek későbbi szabadságát. Ma már egyértelmű: az időzítés kockázatos volt, de sikerült.
Mindazonáltal az iráni atomprogram miatt pattanásig feszült válság megoldása még hátravan, s Obama minden bizonnyal sokat adna, ha nem kerülne sor konfliktusra november 6-a előtt. Ő is, miként Teherán, a helyzet foglya, Jeruzsálem pedig szinte bármit kérhetne cserébe azért, hogy egy ideig tétlen maradjon.
Ugyanakkor alighanem igaza van David E. Sangernek, aki Obama külpolitikáját elemző friss kötetében (Confront and Conceal. Obama’s Secret Wars and Surprising Use of American Power, Crown, Random House, 2012) arról ír: az iráni ügyek messze eltörpülnek a Pakisztán jelentette kihívás mellett. Ez utóbbi ugyanis nem kísérletezget atommal, hisz már kész bombákkal is rendelkezik, az ország működése viszont akadozik, a belső stabilitás szétbomlása szemmel látható, a megválasztott kormányzat bármikor elveszítheti a biztonsági erők – elsősorban a hadsereg és a titkosszolgálat (ISI) – támogatását, miközben ezek a legszélsőségesebb fanatikusokkal kokettálnak. A helyzet fonákságát az mutatja legjobban, hogy a szóban forgó szervek büdzséjének egy részét évről évre Washington fizeti – abban a reményben, hogy ez segít „meggyőzni” a tábornokokat: semmiképp se adjanak ki a kezükből stratégiai fegyvereket. Egy pakisztáni válság nem csak Afganisztánt érintené tragikusan, de Indiát is, vagyis a „legnépesebb demokráciaként” emlegetett országot. Ha az „arab tavasz” kapcsán a visszafogottság ajánlott és bölcs magatartásnak bizonyult Washington részéről, a pakisztáni válság esetében ez aligha állítható, ráadásul vészesen közeleg 2014, az az időpont, amikor a szövetségesek elhagyni tervezik Afganisztánt.
Az elnökválasztási kampány során szokatlan hangsúllyal kerültek előtérbe külpolitikai témák, elsősorban a republikánus jelöltnek köszönhetően. Mitt Romney nem tett egyebet, mint felhasznált néhány, George W. Bushtól örökül kapott lelkesítő toposzt a kezdeményező és erejét a világnak bátran megmutató Amerikáról. E kijelentések néhány évvel korábban még vállalhatatlanok voltak, s hogy mennyire így volt ez, azt Obama 2008-as győzelme bizonyította legjobban. Akkor Amerika „bennragadása” Irakban és Afganisztánban az egyszerű polgár legszörnyűbb rémképének számított, napjainkban azonban a frusztráltság messze nem mondható dominánsnak. Ám hogy ez ma ilyen egyértelműen kijelenthető, az az Obama–Clinton páros külpolitikájának sikere. Az erre emlékeztető kampánybeszédek az amerikaiak többségének szemében már sokkal hitelesebbek, mint az a republikánus vád, hogy Obama csak sodródott az eseményekkel.
Nem új keletű vélemény, hogy ha egy amerikai elnöknek megadatik az újrázás lehetősége, akkor második terminusa idején markánsabb és „kreatívabb” politikát visz, egyrészt azért, mert szert tesz egyfajta rutinra, másrészt mert már nem nyomasztják, nem teszik a kelleténél is óvatosabbá az újraválasztás kockázatai. Okkal lehet tehát arra számítani, hogy az Obama-adminisztráció a külpolitikában is módosítja az eddigi stratégiát, s az erre utaló jelek már most láthatókká váltak.
Washington egyértelműen elmozdult a csendes-óceáni térség felé, s ez nem egyszerűen természetes, de igencsak indokolt is. A világesemények alakításában mind nagyobb súllyal vesz részt a kínai külpolitika, s ha nem is a ma, de a holnap és holnapután aktualitása lesz az a növekvő globális befolyás is, amit az orosz Távol-Kelet gazdaságilag majdan betölt.
Európa a maga napi bajai és integrációs nehézségei miatt szemmel láthatóan hátrébb sorolódott az amerikai külpolitikai prioritásokban, ám ez is változni fog; ennek szükségét az Obama-adminisztráció a jelek szerint már felmérte. Vagy azért, mert a dezintegráció tovább tart, s ez rontja a transzatlanti kapacitásokat, vagy azért, mert megkezdődik valamilyen kilábolás a válságból, s felgyorsul a politikai integráció is. Kérdés persze, hogy a State Department-ben rádöbbennek-e arra a meghatározó – jelenleg egyértelműen negatív – szerepre, amit Kelet-Európa a páneurópai folyamatokban betölt, s készek-e támogatást nyújtani ismét azoknak az erőknek, amelyek a Nyugat felé orientálják az érintett országokat, az egész térséget?
A 80-as évek végén, amikor Kelet-Európa megtervezte szabad jövőjét, a republikánus kormányzat segítsége sorsdöntőnek bizonyult. Most ahhoz, hogy Kelet-Európa megszabadulhasson újraéledő szörnyű múltjától, a demokrata figyelem és segítség hasonlóképp nélkülözhetetlennek tűnik.
